Nem haltak meg fiatalon
A 19. századi Angliában az emberek átlagosan 40 évet éltek meg, de ez a szám megtévesztő. Természetesen a csecsemők és gyermekek sokkal nagyobb arányban haltak meg betegségek, alultápláltság és balesetek következtében, mint manapság. De ha egy lánynak sikerült túlélnie a fiatal felnőttkort, akkor elég jó volt az esélye arra, hogy 50, 60, 70 vagy még idősebb kort éljen meg. Ezek az esélyek csak nőttek az évszázad előrehaladtával, és a higiénia, a táplálkozás és az orvosi ellátás javulása meghosszabbította a viktoriánus korabeli nők élettartamát.
Nem házasodtak meg fiatalon
A 18. század végén az első házasságkötés átlagéletkora a férfiaknál 28 év, a nőknél 26 év volt. A 19. század során az angol nők átlagéletkora házasságkötéskor csökkent, de nem esett 22 alá. A minták természetesen társadalmi és gazdasági osztálytól függően változtak, a munkásosztálybeli nők hajlamosak voltak valamivel idősebb korban házasodni, mint arisztokrata társaik. De az uralkodó modern elképzelés, miszerint minden angol hölgy férjhez megy még tinédzserkorban, jócskán téves – gondoljuk például Jane Austen regényeinek, a Büszkeség és balítéletnek vagy az Értelem és érzelemnek a főszereplőire.
GIF
Nem házasodtak össze unokatestvéreikkel
Az 1800-as évek elején teljesen elfogadható volt az első unokatestvéreddel összeházasodni, és ennek a gyakorlatnak bizonyos előnyei is voltak: a vagyon és a tulajdon nagyobb valószínűséggel maradt ugyanazokban a kezekben, és a fiatal nők könnyebben találkozhattak a családon belüli férfiakkal. Később, a 19. században azonban az unokatestvérek közötti házasság ritkább lett. A vasút növekedése és más, széles körben elterjedt gazdasági fejlesztések következtében megnövekedett mobilitás jelentősen kiszélesítette a fiatal hölgyek leendő férjeinek körét. Eközben a viktoriánus korszakban a rokonok körében tudatosabbá váltak a születési rendellenességek okára. Az unokatestvér-házasságok ennek ellenére továbbra is népszerűek maradtak a felső osztály körében. Charles Darwin például feleségül vette első unokatestvérét, Emma Wedgwoodot, Viktória királynő és Albert herceg pedig maguk is első unokatestvérek voltak.
Nem hordtak szűk fűzőt
Kissé megtévesztő az a népszerű kép, hogy a fiatal hölgyek olyan szorosra fűzik magukat, ahogyan a szobalányaik bírják. Bár a viktoriánus korszakban is még uralkodott a vékony derék kihangsúlyozásának divatja, amely csak a bálnacsont és szalag gondos befűzésével érhető el, a legtöbb nő egészséges mértékkel viselte napi fűzőjét – nem olyan mértékben, hogy az már egészségkárosító legyen. Ráadásul akkoriban a fűző nem egyszerűen divatcikk volt, hanem azt gondolták róla, hogy jó, egészséges testtartást kölcsönöz a viselőjének, és a belső szerveket megfelelő helyzetben tartja. A viktoriánus korszakban a pletykák szerinti bordák eltávolításának extrém gyakorlata a derék karcsúsítása érdekében egyszerűen nem létezett.
Esküvői ruha és fűző a 19. század közepéről (Fotó: Heritage Art/Heritage Images via Getty Images)
Nem viseltek rózsaszínt
A nemekre jellemző színek mai megközelítése összezavarná – és valószínűleg szórakoztatná – 19. századi társainkat. A fehér volt a kedvenc színe a csecsemőruháknak és bármilyen nemű gyermekruháknak a kicsik körülbelül 6-7 éves koráig, főként azért, mert a fehér ruhákat és pelenkákat ki lehetett fehéríteni. Ahogy nőttek, a gyerekeket a felnőtt ruhák színének halványabb változataiba öltöztették. A vöröset erős, férfias árnyalatnak tartották, míg a kéket finom, nőies színnek. Így a fiatal fiúkat gyakrabban látták rózsaszínben, míg a fiatal lányok számára a halványkéket részesítették előnyben. Csak a 20. század elején – valószínűleg már az 1940-es években – kezdték el általánosan a rózsaszínt a lányok, a kéket a fiúk színének tartani.
Jelenet a Büszkeség és balítélet c. filmből (Fotó: Profimedia)
