Bár lélekben még mindig 137 kilósnak érzi magát, az óvodapedagógusként dolgozó Bori ma már csak alig 70 kiló. Súlyvesztése miatt a komplett ruhatárát is le kellett cserélnie. Végre boldog, hogy a gyomorszűkítő műtétnek köszönhetően kiszabadulhatott a régóta benne élő, sikoltozó sovány és jó nő. Vallja, hogy a külső változást a belső nem tudja olyan gyorsan lekövetni, szakértő lelki támogatást pedig nem kapott a műtét után. Éppen ezért szeretné a pszichés támogatás fontosságára felhívni a gyomorszűkítő műtétre készülők figyelmét a saját példáján keresztül.
„Nem a családi gyökereimben keresendő az elhízásom oka” – tisztázta rögtön. „Kiegyensúlyozott, átlagos családból származom. Anyukám pszichológus, apukám üzletember, a nővérem meg édesember” – meséli. A családjukban még két fogadott fiútestvérük is van. A nagyapja is velük élt sokáig, ami nagy boldogság volt számára. A súlygondok, mint mondja, az általános iskola első, második osztálya után kezdődtek, addig a testsúlyában is teljesen átlagos kislány volt. Utána kezdett hízni.
„Nyolcéves korom körül kezdődött a »bebábozódásom« a testembe”- idézte fel. Nemcsak a testsúlya miatt lett igen feltűnő jelenség, hanem a habitusa miatt is. „Elég nagyszájú, temperamentumos kislány lettem, ezért nem is hagytam magam bántani, csúfolni senkinek, mert ha kellett, szó szerint ököllel is megvédtem magam” – emlékezik.
Főként az igazságtalanság volt az, ami már kislányként is teljesen kiborította őt, ezért akár a komolyabb verekedésektől sem riadt vissza, ha úgy hozta a helyzet.
A fura lány
„A tinédzserkorszak már rázósabb volt” – tette hozzá Bori. Sajnos az akkorra már egyre ducibbá váló lány után nem a „jónősége” okán fütyültek és kiabáltak a fiúk, hanem épp az ellenkezője miatt. Ez nagyon nem tett jót az önbizalmának. „Duci Juci”, „dagadék” – az ilyen beszólogatós jelzők voltak a leggyengébbek, ezek egészen a harmadik x-ig elkísérték őt.
Harmincéves kora körül viselt először bátran és szégyenkezés nélkül bikinit.
Szerinte azért, mert akkorra már kikerült a fiúk vágyott látóköréből, mint nő, és már nem számított a „húspiacon” lévőnek, ő sem akart mindenáron „elkelni”. Harminc-harmincöt éves kor körüli barátnőinek körülötte már szinte mindenkinek párja volt, csak neki nem.
Így fogyott 67 kilót Bori (Fotó: magánarchívum)
A ruhatára akkoriban feltűnően színes, extravagáns leplekből állt. „Úgy gondoltam, ha már úgyis kitűnök a súlyommal a környezetemből, adjunk neki és tűnjek ki az öltözködésemmel is. Na, erre már nekem is lett ráhatásom és akkor már lett miért nézniük az embereknek” – teszi hozzá mosolyogva. Ezért lehetett az is, hogy a gimnáziumi éveit három különböző gimnáziumban 5 év alatt abszolválta és nem a képességei miatt. „15 évesen mással is ki akartam tűnni, nem csak a súlyommal. Ezért kifúrattam az orromat, citromsárga farmerdzsekiben mászkáltam. A konzervatív gimis tanárok persze ezt nem nézték jó szemmel. A tornaóra meg a rémálom kategória volt. Túlsúlyosan ki akarna felmenni egy gerendára, meg ki akarna kötelet, meg rudat mászni? Ezek eléggé megszomorítottak akkoriban.”
A család mindig mellette állt
„Tinédzserkorom körül anyukám még lelkesen, reményektől fűtötten diétáztatott. Extrudált kenyereket ettem. Akkor már olyan voltam, mint egy kis gömb és lazán vertem a 100 kilót” – meséli. Bori mindent megpróbált és egyre kétségbeesettebb lett. Diétázott sokszor és sokat, de eredménytelenül. Sajnos még több kiló kúszott fel rá, szinte észrevétlenül – akár estéről-reggelre is.
Fotó: magánarchívum
Ahogy múltak az évek, a súlya csak gyarapodott, egyre nehezebben ment a mozgás. Hiába járt személyi edzőhöz és főzött rá a barátnője diétásan, semmi nem segített az elszabadult kilóit kordában tartani. Amikor egy kicsi lement, utána sokkal több szaladt fel. Már alig bírt mozogni, aerobik, vagy más torna csak elérhetetlen álom volt számára, mert egyszerűen nem bírta fizikálisan az akkor már 137 kilósra hízó nő. „Még az imádott barátaimmal sem volt már kedvem kimozdulni, mert rögtön leizzadtam, alig kaptam levegőt. Magas vérnyomásom kezdődött, és ekkorra már 39 éves lettem.” De a családjától és legjobb barátaitól soha egy kellemetlen, megszégyenítő megjegyzést nem kapott, soha nem bántották emiatt szerencsére, ezért nagyon hálás nekik. „Talán éppen a támogató és szerető közegem miatt nem lettem evésbeteg, magát hánytató bulimiás, mint sok más, hasonlóan elhízott kamasz” – hangsúlyozza.
„A kövérség sokat elvett tőlem”
Kivizsgálásról kivizsgálásra járt Bori, de nem találták a szervi, objektív okát az elhízásának.
„Amikor stresszhelyzet volt, akkor nagyon sokat és sokszor ettem, stresszevő voltam. Az evés boldogságot jelentett a vizsgaidőszakokban is, szinte csak ez oldotta egyedül a feszültségemet. Alkoholt csak alkalmanként, kevéskét ittam, inkább csak ettem. Szó szerint az evés öröméért ettem, bár bűntudatom, az mindig volt utána, de nem éreztem, hogy beteg lennék és szerencsémre soha nem hányattam magam” – teszi hozzá.
„Azt gondolom, hogy sokkal több lehetősége van egy átlagosan kinéző embernek, mert az átlagos ember az sovány. A média által tükrözött ideális női kép is vékony. Így utólag, karcsúként visszagondolva az akkori túlsúlyos énemre, soványként az embernek sokkal több lehetősége van. Egy átlagos testalkatú ember önbizalma nem átlagos, hanem annál jóval nagyobb.”
Fotó: magánarchívum
Már csak azért is így látja ezt Bori, mert mára már – vékony nőként – az életminősége és lehetőségei is sokkal jobbak, mint korábban, elhízottként. Sokkal könnyebben lehajol egy leesett tárgyért, szalad fel a lépcsőn, természetesen az önbizalma is helyreállt. Az emberek is másként viszonyulnak hozzá, könnyebben alakít ki új kapcsolatokat a környezetébe belesimuló és már nem kirívó emberként. Végre átlagosnak látják.
Ne igazi gyűrűt!
Túlsúlyosként felfigyelt a gyomorszűkítő eljárásokra. Nagyon vágyott rá, de akkoriban ez számára megfizethetetlenül drága volt. „Emlékszem, volt egy édes kis ovisom, aki rajongott értem, és amikor megkérte a kezemet, viccesen mondtam neki, hogy »Drágaságom, nekem ne igazi gyűrűt, hanem gyomorgyűrűt hozz!«” – meséli mosolyogva.
Aztán az amerikai életmódmagazinokban már egyre többet lehetett látni Y-bypass gyomorműtétekről is szóló riportokat. Borit ezek nagyon motiválták. Akkoriban műtötték ezzel Tóth Verát is.
Ezt a beavatkozást nem támogatja a hazai társadalombiztosítás, így barátai segítségével szedte össze a műtét árát. A gyomorgyűrű helyett inkább az Y-bypass gyomorműtétet választotta, mert szerinte ennek kevesebb a szövődménye és a kockázata, bár drágább, de ebben jobban hitt. 2017-ben operálták meg és másfél év alatt csaknem 60 kilót fogyott, már 74 kiló körül van, szinte hetenként cserélte egyre kisebbre a ruhaméreteket.
Borinak egy műtét segített kiszabadulni saját testéből (Fotó: magánarchívum)
Sinéad O’ Connor inspirálta
A műtét után a haja kihullott, az arca, feje is kisebb lett és már végre olyan hajat csináltathatott magának, amire mindig is vágyott. Gyerekkorától nagyon szépnek tartotta a gyönyörű Sinéad O’ Connor külsejét és ő is inspirálta a jelenlegi külsőjében.
„Hiába voltam már csinos és sovány külsőre, de a belső énképem nem tudta fejben lekövetni a változást. Sajnos a korábbi feszes bőröm mindenhol elkezdett összeplöttyedni rajtam. Az emberek és a külvilág hiába látták már a vékony, sovány, átlagos külsejű nőt, de én meg a tükörben szinte csak egy öregasszony bőrét láttam” – meséli. Ezért is kellett fűzőket hordania és később meg bevállalni a plasztikai a korrekciós műtéteket is. „Hiába dicsérték a kívül látható »jó nőt«, mert a lógó bőröm a combomon, a hasamon, a fenéken, a karon olyan volt majd 40 évesen, mint egy 80 éves idősnőnek lehet. Bennem, a lelkemben még mindig a telt, túlsúlyos, feszes bőrű nő élt. A tükörbe nézve ez zavart okozott bennem, ezért belevágtam egy plasztikaiműtét-sorozatba.”
A lelket is kell támogatni
Bori pont azért vállalta be ezt az interjút, hogy felhívja a figyelmet a pszichés támogatás fontosságára. Neki sajnos akkoriban senki nem mondta el, hogy szinte egy „testcserés támadásban” lesz része és egy új ember lesz testében. Nemcsak a külseje, de szinte minden más is megváltozott körülötte. Legfőképp az evéshez való viszonya. Korábban az evés öröméért evett, most meg azért, mert fejből tudja, hogy kell.
„Jó lenne, ha ezen a belső átváltozáson valaki lelkileg kézen fogna minket és átkísérne az új testképünkbe. Az ilyen »páciensekre«, műtéten átesettekre szakosodott pszichológus, coach, vagy mentálhigiénés segítőkre lenne szükségünk” – hangsúlyozta Bori, hozzátéve, hogy „ne ítéljünk elsőre, ha egy túlsúlyos emberrel találkozunk, mert nem tudhatjuk, hogy milyen élettörténet van mögötte, és hány láthatatlan pofon borítja az arcát!”
Szakértő az elhízásról
Az elhízás napjaink népbetegsége és a lehetséges okairól kérdeztük a szakembert, Drelyó Ágnes, pszichológust:
„Ha az elhízás lelki okait kutatjuk, úgy három nagy területről mindenképpen beszélnünk kell. Az első, az ún. egyéni belső tényezők. Az elhízott emberek jelentős része szenved az érzelemkifejezés zavarától. Legtöbbször a harag, düh kifejezése lesz az, ami gátlás alá kerül. Ez pedig gyakran együtt jár a konfliktuskerülő viselkedéssel is. A konfliktuskerülés mögött pedig máris ott találjuk a túlzott, már korábban említett megfelelési vágyat. Stresszhelyzetekben pedig, mivel a megküzdési készségeik hiányosak, marad az evés, mely azonnali nyugtató hatást vált ki. Az elhízás sok esetben megoldást jelenthet nem tudatosított szexuális problémák megoldásának elodázására. A túlsúly, mint védőfunkció lesz jelen az egyén életében a szexuális közeledéssel szemben.
A második nagy terület a család, azaz a háttérben meghúzódó családi okok. A korai etetési minták gyakran alapjává válnak későbbi rossz szokásoknak, étkezésekkel kapcsolatos beidegződéseknek. Ugyancsak családi mintákhoz köthetők, ha bizonyos érzelmek kifejezése, kommunikáció az étkezésekhez kapcsolódnak: a táplálás, mint a szeretetkimutatás eszköze lesz jelen az egyén életében, az étel elfogadása vagy adása révén.
A harmadik nagy terület pedig a kulturális hatások lesznek. Koronként változik a testideál, amely elérése gyakran a társadalmi sikeresség mércéjévé is válik. Abban az esetben viszont, amikor az egyén eléri ezt, s nyomában mégsem tapasztalja meg ezt a sikerességet, úgy csalódottsága miatt könnyen letér a fogyáshoz vezető útról, s újabb (vissza) hízás lesz az eredmény.
Ez utóbbi talán a legkönnyebben a média által sugallt ideális testképre vonatkozó üzenetekben fedezhető fel. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, még ma is azt mondhatjuk, hogy a média és elsősorban a legtöbb reklám által sugalmazott ideális nő vagy férfi sportos és vékony testalkatú. Ha valaki csak erre a képre összpontosít, valóban hamar összetűzésbe kerülhet önmagával, még akkor is, ha csak néhány kilogramm választja el az idealizált képtől.
Az utóbbi években azonban egyértelmű és pozitív a fejlődés a reklámok sugallta testideállal kapcsolatban. Számos világmárka foglalkoztat plus-size modelleket, így próbálva megszólítani és önmaguk elfogadására biztatni a nem vékony testalkatú embereket. Ez egyfelől egy nagyon fontos változás és az üzenet lényege talán úgy foglalható össze, hogyha nem vagy sovány, akkor csupán más vagy, de semmiképpen sem rossz vagy nem elfogadható.
De az érem másik oldala természetesen az, hogy miért is jelent ilyen sokat a média által sugallt vagy sugalmazott kép valakinek az önértékelésében? Ez pedig rögvest visszavezet bennünket a korábban tárgyalt túlzott megfelelni akarás túlalkalmazkodás témájához. Mondhatnám, hogy ördögi kör. S valóban az is mindaddig, amíg az egyén nem áll meg egy pillanatra és nem szán arra bizony sok időt és energiát, hogy megértse önmaga viselkedését, adott esetben nem túl sikeres megküzdési módjait és rájöjjön alacsony önértékelésének, önszeretetének és önbecsülésének valódi okaira. Nem elég csak kitalálni azt, hogy milyenné szeretne válni. Azt is látni kell, hogy vajon tud-e majd mit kezdeni azzal az új külsővel, és így már az emberekre más benyomással bíró „új személlyel” mit kezdeni, aki mondjuk a fogyást követően szembenéz majd vele a tükörben. A fogyástól megváltozott külső ugyanis megváltoztatja a környezet viszonyulását az adott személy felé. Így olyan kihívásokkal is szembe találhatja magát, amivel elhízva korábban nem kellett megküzdeni.
Most is többször került szóba így az elhízás kapcsán az önszeretet kérdése. S jogos a kérdés: mi kellhet az önszeretethez?
A legfontosabb talán az önelfogadás. Hogy mindaz, ami én magam vagyok, amire én magam vagyok képes, az számomra örömet és elégedettségérzést okozzon teljesen függetlenül attól, hogy a környezetem mit jelez (tükröz) vissza ezzel kapcsolatban.
A szeretet, így az önszeretet is egyfelől egy érzelmi állapot. De ugyanakkor egy viszonyulást is jelent önmagam és mások felé is. Ez a viszonyulás lesz az alapja az önmagunk iránt érzett örömnek, támogatásnak, amely az önmagukkal szemben érzett empátián nyugszik. Ha képes vagyok elfogadni mind a pozitív, mind a negatív érzelmi állapotaimat, ha képes vagyok magam akkor is támogatni, ha nem a külső elvárások szerint alakulnak a dolgaim, úgy rögvest fel is tudom magam szabadítani az elvárások béklyói alól, s mindaz, amit teszek vagy érzek, elég lesz az önmagammal szembeni elégedettség és elfogadás érzésének fenntartásához. Ehhez viszont egyfajta lelki függetlenség és önállóság kell, mely mögött az önmagamba vetett erős hitnek és önelfogadásnak kell állnia. Enélkül mindig valamilyen külső mérce lesz a mérvadó, figyelmen kívül hagyva a legfontosabb irányelvet: hogy valójában nekem mi a jó, nekem mire van szükségem.”
