Stoppal járja be a háború sújtotta Ukrajnát egy újságíró, akit néztek már kémnek is

– így összegezte a Facebook-oldalán közzétett videója tartalmát Jan Hunin belga újságíró, aki felvétele tanúsága szerint épp egy az egymással farkasszemet néző hadseregek alakulatai közt haladt el. Előtte nem sokkal egy olyan videót osztott meg, amin látható, hogy egy autóban robog a vaksötét éjszakán át Kijev felé. Pár nap elteltével pedig már arról készített bejegyzést, hogy találkozott egy ukrán férfival, aki „talán van olyan bolond” mint ő, ugyanis egy 44 éves autóval menti a háború elől menekülőket. Méghozzá onnan is, ahova a legtöbben már nem mernének elmenni.

A vakmerő férfi és az újságíró néhány napig közösen rótták köreiket a porig bombázott ukrán településeken. Közben a belga zsurnaliszta két ukrán asszony beszélgetését is megörökítette. A rövid felvételen Larissza és Tatjána kávéval a kezükben sétálgatnak, és azt kérdezgetik, hol egymástól, hol általánosságban a világtól, hogyan lehet a 21. században még egyáltalán háborúzni. Mint mondják, kozák lelkük van, nem szeretik, ha megmondják nekik, mit tegyenek. „Mi nem akarunk háborút? Ki akar egyáltalán?” – Kérdik.

Jan Hunin olyan újságíró, akinél a kíváncsiság mindig legyőzi a félelmet. Amikor szerda este telefonon utolértük a kijevi a hotelszobában, elmesélte, hogy szabadúszó riporter lett belőle. Korábban, 2015-ben az Irakból, Afganisztánból, Szíriából érkező menekültekről írt, és Magyarországon, a röszkei határátkelőnél történtekről is tudósított. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve beolvadt a menekültek közé, és két napot töltött velük egy menekülttáborban. Az élmény nem volt túl kellemes, de „megvilágosodott”. Rájött, hogy neki el kell utaznia Szíriába és az egész utat végig kell járnia azokkal, akik onnan próbálnak eljutni Európába. Az akkori szerkesztőséget nem érdekelte az ambiciózus ötlet, így felmondott, azóta szabadúszó. Az eltervezett utat megcsinálta, és könyvet írt belőle „Ez a föld az én földem” címmel.

Ukrajnához fűződő korábbi kapcsolata az, hogy 2014-ben tudósított a Donbasz régióban kirobbant fegyveres konfliktusról. 2019-ben, nagy szerencsével, sikerült visszamennie hosszabb időre a térségbe, és az ott tapasztaltakról szintén könyvet írt. Jan Hunint, éppúgy, ahogyan a világ nagy részét, teljesen meglepte, amikor Oroszország február 24-én, a hajnali órákban megtámadta Ukrajnát.

Felébredt otthonában, Varsóban, és mihelyt látta a híreket, egyből tudta, neki Ukrajnában a helye, de mivel éppen nem dolgozott a médiában, nem tudta, hogy pontosan hogyan szervezze meg az utat. Aztán megcsörrent a telefonja, és egy másik belga újságíró kért tőle segítséget ahhoz, hogy riportokat készítsen a Lengyelországba menekülőkről. Másnap Jan már a határnál volt „fixerként”, ahonnan tovább utaztak együtt Lvivbe. Ott elváltak útjaik kollégájával és Jan egy humanitárius segítséget és némi Molotov-koktélt szállító Kosztya nevű ukrán férfival éjszaka tovább ment Kijevbe.

– írta le az izgalmakat.

Nem sokkal azután, hogy megérkezett az ukrán fővárosba, elkezdett tudósításokat készíteni egy belga televíziónak a háborúról. A csatorna arra gondolt, hogy majd a szállodából jelent időről-időre, de Jan jelezte, hogy ő „nem így dolgozik”. Arra törekszik, hogy minél inkább beolvadjon a környezetbe, nem híve ezért semminek, ami távolságot teremthet közte és az emberek között. Ilyen például a saját kocsi, helyi kalauz, a tolmács, vagy a golyóálló mellény, sisak, sőt, még a „press” felirat is. Szerinte éppen ezek hiányának köszönhető, hogy nagyon sok történetet ismerhetett meg közelebbről és egyébként sem tartja valószínűnek, hogy a mostani háborúban védelmet jelentene számára, ha az oroszok tudnák, hogy újságíró.

Saját autó híján leggyakrabban stoppol. Így jutott el például a súlyos támadásokat elszenvedett Irpinybe, melynek az ukránok által felszámolt híd törmelékein át menekültek az emberek az orosz bombák elől. Jan egy idős nőt kísért végig a nehéz úton az életveszélyből a teljes bizonytalanba. Pár nappal később pedig azt találta ki, hogy megnézi Kijev határában az orosz tankok sorát, és ehhez talált is segítséget. Egy helyi férfi azt mondta neki, szívesen elviszi odáig, mert éppen megy kimenekíteni a környékről a testvérét. A férfi finoman káromkodva kerülgette az aknákat az úton, de az akció minden tekintetben sikeres volt. Kihozták a férfi testvérét és Jan is látta az ukrán erők által súlyosan megrongált tankokat. 

Fotó: Jan Hunin/Facebook

Persze, nem megy minden gond nélkül – ismerte el az újságíró. Ott tartózkodásának második hetében például kitették egy drágább szállodából, mert gyanúsnak tartották, és nem tetszett a helyieknek, hogy a bunkerekben forgat. Amikor Harkivba ment – ahol a Facebookra kitett felvétel is készült – ukrán katonák letartóztatták, bekötötték a szemét és egy pincében kellett a falnak támaszkodva várnia, amíg megbizonyosodnak róla, hogy nem az ellenség ügynöke. De, bár kellemetlen volt az eset, Jan állítása szerint nem gondolta, hogy életveszélyben lehet. (Nem sokkal a beszélgetésünk után egyébként Kijevben is letartóztatták, kiürítették vele a táskáját, elkérték a jelszavát, hogy átnézhessék a számítógépét és még meg is rugdosták, bár állítása szerint nem durván – a szerk.)

Jan szerint a mostani háború is jó példa arra, hogy az emberek könnyen megszoknak mindent, és ezt magán is tapasztalja. Az első nap óta nem ment például bunkerbe – hiába szólnak rendszeresen a légiriadók –, és állítja, ezzel nincs egyedül. Szerinte Kijevben a fenyegetettség ellenére még most sem tartják „olyan rossznak” a helyzetet. A belvárost még nem érte bombatámadás, bár – ismerte el  az újságíró –, egy kicsit nyugodtabb lenne, ha a Függetlenség téren álló szállodában nem éppen a hetedik és egyben legfölső szinten kapott volna szobát. Jan szerint az ukránokra – valószínűleg a rengeteg történelmi megpróbáltatás alatt, amiben részük volt akárcsak az elmúlt száz évben – egyáltalán nem jellemző, hogy dramatizálnák a helyzetet.

Jan Hunin

Hiszed vagy sem – mondja –, Kijevben az emberek körülbelül fele arra a kérdésre, hogy mi a helyzet, most is azt fogja válaszolni neked, hogy alapvetően a helyzet normális. Persze, ebben van irónia is a részükről, de mégis, az általános világnézetüknek része, hogy minden, ami történik, így a rossz is, az élet része – fejtette ki s hozzátette, hasonló mentalitással máshol még nem találkozott.

Jan törekvései arra, hogy a háborút ne kizárólag a veszteségek és kétségbeesés oldaláról közelítse meg, nemrég bajba sodorta a belga csatornánál. Élőben jelentkezett be Kijevből egy olyan napon, amikor hosszú idő után először sütött ki a nap. Előző este a várttal ellentétben, az orosz tankoknak nem sikerült közelebb kerülni a városközponthoz. Nyitva volt egy cukrászda, ahová betért. A cukrásszal, egy ukrán asszonnyal hosszan beszélgetett és elmondása szerint olyan finom süteményt evett, amilyet még soha az életben. Ilyet Belgiumban biztos nem csinálnak – mondta a nő, és Jan elismerte, hogy igaza van.

Fotó: Jan Hunin/Facebook

Miközben a nyelvén elolvadt az édes tészta, nem tehetett róla, szépnek találta az életet. Még mindig ezeknek az élményeknek a hatása alatt volt, amikor élőben kapcsolták és megkérték, hogy adjon képet az ottani helyzetről. Az újságíró elmondta, szinte fél bevallani, de a helyzet alapvetően jó, és felidézte a reggelét. A belga nézőknek azonban nem tetszett, amit láttak, mert olybá tűnt, hogy a férfi bagatellizálja a háborút. Azt a háborút, ami miatt tömegek menekülnek el Ukrajnából és keresnek menedéket többek közt Belgiumban.

Egy háború mindig rossz – fejti ki, majd hozzáteszi: