Az orosz-ukrán háború ritkán látott szolidaritáshullámot váltott ki az emberekből, rengetegen ajánlották fel segítségüket különböző támogató csoportokban, vagy jelentkeztek önkéntesnek civil szervezetekhez, szeretetszolgálatokhoz. Több szervezet is felhívta a figyelmet posztjaiban arra, hogy tartalékoljuk az erőinket, hiszen a háború sajnos nem ér véget egyik napról a másikra, segítségre viszont továbbra is szükség lesz. Sokan azonban már most elfáradtak, a kezdteti lelkesedés láthatóan fogytán, és nemcsak azért, mert a pályaudvaroknál egy kevésbé transzparens helyen, a BOK csarnokban folytatódik az önkéntes munka oroszlánrésze.
Láttunk ehhez hasonlót a koronavírus-járvány első hullámánál is már: az egészségügyi dolgozók munkájáért való lelkesedés, az értük való kiállás és támogatásuk egy ponton apátiába, sőt gyűlölködésbe csapott át; a negyedik hullám végére az egykor megtapsolt ápolók és orvosok iránti megbecsültség még a járvány alatti szintnél is alább zuhant. A jelenség neve a kiégéshez hasonló, annak gyakran az előszobájának tartott empátia kifáradás, amely a segítő szakmákban dolgozók jellegzetes problémája, ám a médiaszolgáltatások révén gyakorlatilag az egész társadalomban megfigyelhető.
Ha sok szörnyűséget látunk, akár közvetlenül, akár közvetetten, a képernyőkön keresztül, előbb-utóbb fáradtak, majd fásultak, sőt akár áldozathibáztatók is lehetünk.
Pszichológiai konzultációk Molotov-koktél készítése közben
Az empátia-kifáradás elsősorban a segítő szakmákban dolgozókat érintő probléma. Árvai Nóra egészségpszichológus szerint fontos szabály, hogy amikor az ember másokon segít, önmagára is extrán oda kell figyelnie, hogy legyen miből adnia. Csakhogy ez nem mindig olyan egyszerű: Nóra például segítő munkája mellett egyetlen pihenőnapját, a vasárnapját arra áldozza jelenleg, hogy azokon segítsen, akik nem menekültek el Ukrajnából, hanem továbbra is a háborús övezetben élnek. Online és önkéntesen nyújt pszichológiai konzultációkat az ott maradók számára, nem egyszer úgy, hogy a másik fél épp Molotov-koktélokat készít a beszélgetés közben. Ebben az extrém, a mindennapoktól szögesen eltérő helyzetben a pszichológus úgy érzi, már most nagyon elfáradt, hiszen vállalásában több kiégéshez vezető kockázat is van.
Árvai Nóra egészségpszichológus
„Egyrészt így már az az egy pihenőnapom sincs meg, amit maximálisan önmagamra szoktam fordítani a töltekezés érdekében. Igaz, ez átmeneti helyzet, de ki tudja, meddig tart? A másik nehézség, ami a segítő szakmákban gyakran vezet kiégéshez, elfáradáshoz, hogy nincs igazi sikerélmény. A pszichológiai konzultációk során mindig van egy szép lekerekítése a folyamatnak, meggyógyul a páciens, megoldódnak a konfliktusai. Ebben a háborúban, szenvedésben azonban nem találni értelmet szakemberként. Talán lehet olyan magasztosabb dolgokba kapaszkodni, mint a hazaszeretet vagy a hősi halál, de ha segítőként nem tudom ezeket az eszméket hitelesen képviselni, akkor nehéz úgy támogatni az ott maradókat, hogy az én másféle gondolkodásom ne legyen a közös munkára kihatással. Mivel a háború bizonytalansága tervezhetetlenné teszik a jövőt, ebben a helyzetben inkább a mindennapi élet apró örömei jelentik a sikert, hogy aznap is felkelt a nap, hogy van föld a lába alatt, amivel földelni tudja magát, a jelenbe tud kapaszkodni. Abból is rengeteg erőt lehet meríteni, hogy ma még tudtunk beszélni, ezért pozitív szuggesztióként minden egyes alkalommal »See you next week«-kel köszönök el – meséli Nóra, és hozzáteszi:
Sajnos már előfordult, hogy megszakadt a kapcsolat, és pont azt a várost bombázták, ahol a páciens él. Ezt az információhiányt szakemberként is nagyon nehéz lelkileg elviselni, ez a visszajelzés nélküliség pedig nagyfokú kiégést okozó tényező, ezért most nagyon odafigyelek magamra, és igyekszem töltekezni is.”
Hazamentem, és összepakoltam az életemet egy bőröndbe
„A segítők egyik legfőbb eszköze az empátia, a kiégés pedig arról szól, hogy eltompulnak az eszközeink” – mondja Dr. Hüse Lajos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkéntese, aki a háború kitörésétől fogva Beregsurányban dolgozik. Egy 25 fős csapat tagjaként van kint, akikkel folyamatosan együttműködnek, kapcsolódnak egymással, ez a támogatásérzés pedig már önmagában is védőfaktora az érzelmi kimerülésnek, sőt rengeteg energiát ad az önkénteseknek. Lajos egyetemi tanárként saját bőrén is tapasztalta a kiégést, miközben a segítő szakmák képviselőit képezte az egyetemen, és számos tréninget is tartott a kiégéssel kapcsolatban. Végül az abszolút váltás segített, és az, hogy végre „terepen dolgozhat”. Nórához hasonlóan azt vallja, fontos megfogalmazni egy ilyen helyzetben, mit jelent a siker, aminek a fő mutatója az ő esetében az, hogy sikerült-e aznap a káoszból rendet teremtenie.
De nemcsak a siker meghatározása a fontos, hanem az is, ha a helyére tesszük, mi a szerepünk az adott helyzetben.
Az első nap után hazamentem, és összepakoltam az életemet egy bőröndbe, mintha mindez velem történne. Leültem, és elkezdtem végiggondolni, mi kerüljön bele, és mi maradjon itt. A kedvenc konyhakésemet például otthon kellene hagynom, ami számomra azt szimbolizálja, hogy nem lesz konyhám többé. Végül ezt a gondolkodást már nem sikerült cselekvésre váltanom, mert jött a mentális átkapcsolás is, arról, hogy ez nem az én életem (legalábbis még).
Ezzel ketté tudtam szedni, hogy ami a menekültekkel történik, az most nem velem történik. Azért nem sikerül összecsomagolni, mert nincs rá szükségem, ez nem az én életem jelenleg. Benne vagyok ugyan, megérint, átveszem a menekültek ritmusát, nagyon rájuk hangolódok, de közben nem az ő életüket élem, csak van benne egy szerepem” – világítja meg Lajos az empátia és az együttérzés különbségét.
Dr. Hüse Lajos önkéntes (középen) – Fotó: Kovács Bence/Máltai Szeretetszolgálat
Az empátia egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogy képesek vagyunk átérezni, amit a másik érez. A fájdalmas érzelmek és tapasztalatok azonban idővel negatív hatást eredményeznek. Ezzel szemben az együttérzés a gondoskodás, a szeretet és a mások jobbítása iránti vágy érzéséhez kapcsolódik. A túlzott azonosulás a szenvedőkkel azért is fárasztó, mert ilyenkor egy automatikus szinten elképzeljük, hogy ez velünk történik, pont úgy, amikor összerándulunk és elfordítjuk a fejünket egy tű láttán, még ha nem is minket szúrnak vele. – Bár feltételesen mondjuk, hogy velem is megtörténhetne az, ami ezekkel a menekülő emberekkel, mégis testileg a fokozott érzelmi állapotuk minket is nyom. Amikor kitört a háború, megfigyeltem magamon, hogy úgy pörgök, mintha én is extrém stresszhelyzetben lennék, akárcsak a menekültek, miközben nem voltam abban. Amint sikerült helyretennem a szerepemet ebben a helyzetben, el tudtam engedni ezt a nyomást is” – magyarázza Lajos.
Sikerült elfuvaroznom valakit? Az is elég
Még Teréz anya is ismerte és talán tapasztalta is az empátia-kifáradás következményeit, hiszen feletteseinek azt írta levelében, az apácáknak kötelezőnek kellene, hogy legyen 4-5 évente egy teljes év szabadságot kivenniük a szolgálatuk alól, hogy meggyógyuljanak gondozói munkájuk következményeiből. Csökkent koncentráció, tehetetlenség érzése, ingerlékenység, visszahúzódás, fájdalmak, apátia mások szenvedése iránt, sőt áldozathibáztatás is lehet az empátia kifáradás jele. Míg a„kiégés” inkább a karrierben és a munkahelyen tapasztalható krónikus fáradtsághoz kapcsolódik, az együttérzésből fakadó kifáradás a katasztrófák, traumák vagy betegségek áldozataival való közvetlen munka eredménye a segítő szakmákban. A kifejezést először 1992-ben Carla Joinson író alkotta meg, amikor leírta a kórházi ápolónők által tapasztalt negatív hatásokat a betegek sürgősségi eseteinek ismételt, napi kitettsége következtében. Az empátia kifáradás olyan állapot, amelyet érzelmi és fizikai kimerültség jellemez, ami végül a mások iránti empátia vagy együttérzés csökkenéséhez vezet.
„A kiégés három fő dimenziója közül az érzelmi kimerülés előszobája az empátia-kifáradás, amikor elveszítjük azt az érzelmi viszonyulásunkat, mondhatni olajozottságunkat, amivel a hétköznapokban a normál terhelést el tudjuk bírni. Ez kutatások szerint különösen a nőkre jellemző, a férfiak inkább deperszonalizálódnak, elszemélytelenednek, elgépiesednek ezekben a helyzetekben, mintha ott sem lennének. Végül a teljesítőképességünk is csökken – mondja Simon Kata klinikai szakpszichológus, aki szerint bár a kiégés hosszabb idő alatt következik be, az önkéntesek a jelenlegi helyzetben extrém terhelésnek vannak kitéve, ezért hamar kiütközhet a probléma. Főleg, hogy nem tudhatjuk, meddig fog tartani a háború. – A jelen helyzet bizonytalanságában sokszor még a műszakjukra sem tudják azt mondani az önkéntesek, hogy befejezték, mert jön a következő vonat, nem látszik a vége.
Ezért ha a »gépezetben« tudok kicsi lenni, és ebben a határaimat megtapasztalni, például tudom, mi az, amit a műszakomban tehetek, hogy elég, hogy elfuvaroztam valakit, ráadtam a cipőt a gyerekre, és nem kezdek heroikus távlatokban gondolkodni, az már nagy védőfaktor lehet.
A tudatosság elengedhetetlen, de az önismeret is. Aki segítő szakmában dolgozik, eleinte gyakran esik abba a hibába, hogy túl sokat akar tenni, akár magát is feladva, ami aztán a munka-magánélet terén nagyon visszaüthet. Azok tudnak igazán jó segítők lenni, akik érzelmileg is sérülékenyebbek, de ezt a tulajdonságot az önismeretemmel jól körbe kell tudni venni, megvédeni, az adott pillanatban jól működtetni. Tudnom kell, mi az egészséges, és mikor mentem túl a saját határaimon, nem elég tehát ösztönösen segíteni. Ha kényszeresen csak ezen jár az agyam, vagy külső szemszögből úgy tűnik, hogy már nagyon erőltetem a dolgot, és nem önazonosan történik a segítés, az mind jele lehet annak, hogy átléptem a határomat” – figyelmeztet a klinikai szakpszichológus.
Önkéntesek fogadják az ukrán menekülteket Záhonynál (Fotó: Neményi Márton)
Lajos szintén úgy látja, a segítők gyakran fáradnak el abban, hogy nagyon belemennek a helyzetbe, és mindenáron segíteni akarnak, miközben nem gondolnak magukra. De az is elfárad, aki nem akar találkozni magában ezekkel az érzésekkel. „Ilyen segítő helyzetekben gyakran van az, hogy megkérdezed, »hogy vagy«, és azt válaszolja, »jól«, miközben egyáltalán nincsen jól. Ennek a feszültsége, »a jól kell lennem, erősnek kell lennem« elvárása az, amitől végül kiég az ember. Erre nekem az volt a taktikám, hogy megengedtem a testemnek és lelkemnek megélni az ott lévő érzéseket, amikor épp nem segítettem, például hazafelé az autóban.
Ha hátat fordítok nekik, akkor felőrölnek.
A média tompítja a szenvedés iránti érzékenységünket
A közösségi média, a 24 órán át érkező hírek, a riasztások a telefonunkon az együttérzésünkkel szembeni követelményeket sokkal magasabbakra tették, mint amivel egy barlanglakónak meg kellett küzdenie. Függetlenül attól, hogy lépést tartunk-e mindennel, ami mindenhol és mindig történik, tudjuk, hogy az információ létezik; ez a tudatosság pedig már önmagában fárasztó. Soha nem voltunk ennyire tudatában azoknak a szörnyű eseményeknek, amelyek minden nap előfordulnak szerte a világon. Csakhogy fennáll-e annak a veszélye, hogy ennyi borzalom láttán végül apatikussá válunk? Több elemző is azzal érvel, hogy a média széles körben elterjedt empátiás kimerültséget váltott ki a társadalomban azáltal, hogy az újságokat, a hírműsorokat és a közösségi médiát tragédiákról és szenvedésről szóló képekkel és történetekkel telítették (nemcsak járvány és háború idején). Ennek következménye viszont az, hogy
a közvélemény érzéketlenné és ellenállóvá vált a szenvedő emberek megsegítésével szemben. A borzalmas fotóknak, hatásvadász címeknek és tartalmaknak való kitettség az emberek érzelmi bezárkózását okozza sok esetben ahelyett, hogy cselekvésre ösztökélné őket.
Az 1999-es Compassion Fatigue: How the Media Sell Disease, Famine, War and Death (Együttérzés fáradtsága: Hogyan árul a média betegségeket, éhínséget, háborút és halált) című könyvében Susan Moeller újságíró és tudós hosszasan vizsgálta a jelenséget. „Úgy tűnik, hogy a média egyik traumától a másikig tart, a szegénység, a betegségek és a halál lélegzetelállító körútján – írja. – A bajok összemosódnak. A válságok egyetlen válsággá válnak. A rossz hírek túlzó mennyisége arra készteti a közvéleményt, hogy empátia fáradtságba zuhanjon”. Amikor állandó a háború és az éhínség, ezek a jelenségek unalmassá válnak a fogyasztók számára Moeller szerint. „Az egyetlen módja annak, hogy áttörjék a közönség unalmát, ha minden katasztrófát rosszabbnak éreztetnek, mint az előző.” Ami a világhíreket illeti, az eseményeknek »drámaibbnak és erőszakosabbnak« kell lenniük, hogy több helyi hírrel versenyezzenek, amint azt a washingtoni Pew Research Center nemzetközi médiavisszhangját vizsgáló 1995-ös tanulmány is megállapította. De Susan Sontag is hasonló kérdéseket feszeget Regarding the Pain of Others, magyarul a Szenvedés képei címen megjelent könyvében: „Olyan képekkel elárasztva, amelyek egykor sokkolóak voltak és felháborodást váltottak ki, elveszítjük a reakcióképességünket. A határaiig feszült együttérzés elzsibbad.”