nlc.hu
Szabadidő

Ukrán menekültek a Nyugati pályaudvarnál

„Milyen csendes Budapest Kijev után” – 4 óra a Nyugatinál

Másfél óránként jön Záhonyból a vonat, egyre duzzad a tömeg. A káosz jó, mert véd. Véd attól, hogy egy pillanatra is leálljon az ember, és elkezdjen belevonódni ebbe az egészbe.

Amikor kitört a háború, egy kedves ismerősömtől hallottam egy jó gondolatot. Az együttérzés és a tehetetlenség konfliktusában az aktív cselekvés segíthet. Amikor az ember a saját bőrén is tapasztalja, milyen szétfeszítő lehet a történések feletti kontroll hiánya és a „valamit tennem kell” sürgetése, megérti, hogy a világháborúkban miért ment annyi nő ápolónak. Nem csak önzetlenségből, hanem azért is, hogy magukon segítsenek. Egy másik barátnőm, aki most a berlini pályaudvaron áll be nap nap után segíteni önkéntesként– egyszer ruhákat hajtogatni, máskor szendvicseket készíteni – ugyanezt mondta nekem tegnap a telefonban: „Viccesen hangzik, de azt érzem, ők segítenek rajtam”. És ezt érzem most én is, a tegnapi nap után, amikor először voltam önkéntes segítő ebben a helyzetben.

Két év elszigeteltség és koronavírusmizéria után egyértelmű volt, hogy nem elég kitenni a békegalambot a profilképemre vagy utalni valamennyit egy segélyszervezetnek.

Ami most történik, abban hús-vér részvétel kell. Benne lenni, érinteni, összenézni, fogni, elengedni. Kell hozzá kéz és láb és szív. Két év képernyőbiztonsága után igazi mélyvíz ez, „maszknélküli”, védtelen találkozások. Két év önvédelem után most garantált, hogy sérülsz. De talán nem is akkora baj ez.

És kell hozzá fej is, mert jelen kell lenni fókuszáltan. Angolból magyarra, magyarról angolra váltani, ukrán tolmácsot keresni, kézzel-lábbal kalauzolni, tájékoztatni, jegyet venni a Záhonyba tartó vonatra, jegypénztárosnak is segíteni, telefonálni taxisnak, önkéntes sofőrnek, szállásadóknak, igényeket összeilleszteni, embereket összekötni. Egyre több post-it kavarog az asztalon névvel és telefonszámmal, címmel és időponttal. „Már hívtatok többször is, mondtam, hogy van most nálam egy család” – mondja a telefonba egy kedves hang, hozzátéve, hogy megérti, hogy káosz van, semmi baj.

Önkéntesek és menekültek a záhonyi vasútállomáson

Ukrán menekült anya és gyermeke a záhonyi vasútállomáson (Fotó: Neményi Márton)

Eleinte élvezem is ezt a forgatagot, eltájékozódni ott, ahol nekem sincs semmi tájékozódási pontom. „Tessék mondani, mikor indul és honnan Záhonyba a vonat?” – kérdezek egy neonmellényes férfit. „Most ment el, 10 perce.” „De ez a lány azt mondja, a honlap szerint 10 perc múlva indul.” „Nem, majd csak 10:28-kor.” „Akkor még várnod kell két órát, vegyünk addig jegyet” – mondom a lánynak, aki Záhonyba akar visszajutni a testvéréhez. Ő nemrég kelt át a határnál. A jegypénztárnál aztán kiderül, rosszul mondták, mert 9:28-kor indul a következő vonat, de majd át kell szállni Nyíregyházán. A lány először nagyon örül, aztán feszült lesz, kérdezi, honnan fogja tudni, mikor kell pontosan átszállnia. „Az a végállomás” – mondja a pénztáros magyarul, lefordítom. Ettől egy picit megnyugszik, és megjegyzi, „Németországban, minden, ami a menetrendre van írva, az úgy van, és kész.”Welcome to Hungary” – tárom szét a kezem. Mindketten nevetünk.

Visszafelé a sátrakhoz elmondja, egy hétig élt az óvóhelyen Kijevben. A legrosszabb a zaj volt. A szirénák, a rakéták, a bombák zaja. Amikor Budapestre ért, meglepte az egyébként forgalmas város csendje. Aztán elhúzott egy repülő, meghallott egy szirénát, és összerezzent: tudatban megint Kijevben volt.

Az önkéntes sátraknál aztán maga búcsúzik, köszöni, innentől már megvan. Nekem pedig újabb embereket kell eljuttatnom hasonló pillanatnyi nyugvópontokhoz: egy családot a Nagymező utcába, egy házaspárt a 10. kerületbe, egy család három generációnyi nőtagját. „Van macskám otthon, nem baj?’ , „Csak üljenek be a taxiba, majd én kifizetem” – mondják a szállásadók a telefonba. Közben nekünk is hozott valaki kakaót.

Ukrán menekültek a Nyugati pályaudvaron
Megnézem
Összes kép (12)

Három óra után mindannyiunk elveszti a fonalat, kit kötöttünk össze kivel, kiért mikor jönnek, őt hívtuk-e már vagy még nem. Másfél óránként jön vonat Záhonyból, egyre duzzad a tömeg. Pillanatnyi szünetekben érzem, könnyen el lehet merülni, mágnesként húz be az egész, ha nem vagy éber, ha nem tartod magad. Aztán hazafelé a négyes-hatoson egyszer csak beugrik a kép.

Egy csinos anyuka kis bőrönddel vár a Keletibe tartó transzferbuszra. A kislánya úgy másfél-két éves lehet, halványrózsaszín kabátocskában és füleses sapkában majszol valamit, miközben hatalmas barna szemekkel néz rám. Kedvesen beszélek hozzá magyarul, hogy elmosolyogja magát, de érzem, hogy gyűlik a könny a szememben, ezért gyorsan elfordulok tőle, nehogy megijesszem. Azóta tartogattam a sírást, de most már szabad, nem érdekel, ha az utasok hülyének néznek a villamoson. Estig sírok, éjjel azt álmodom, szétbombázták az otthonunkat. Néha felriadok, remélve, hogy reggelre könnyebb lesz. Nem lesz. Csak nehezebbnek érzem magam egy felismeréssel: Ők én vagyok. Jövő héten újra megyek.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top