nlc.hu
Életmód

Koraszülött gyermeket nevelő apák történetei

Megrázó történetek: így élnek a koraszülöttek apukái

Tavaly koraszülötteket nevelő anyák nyíltak meg nekünk arról, milyen érzés idő előtt világra hozni a gyereküket, és hogy lehet ép ésszel túlélni az évekig tartó bizonytalanságot. Most megismételtük ugyanezt, csak éppen azokkal ültünk le beszélgetni, akikről nagyon kevés szó esik: az apákkal.

Bence

Állok az ajtóban és látom, hogy a nővér hoz ki egy halom véres szennyest, és azon gondolkodom, hogy milyen furcsa, hogy ezt műtét közben hordják ki. Leteszi a szennyest, kiszedi belőle a gyereket, és ráteszi a mérlegre. 980 gramm, 33 centi. Úgy néz ki, mint egy kis viaszbaba. Tudod, milyen az, amikor látsz egy újszülöttet, ugye? Ott a nyák, össze van nyomva az arca, a teste. Itt is ez volt, csak negyed akkorában.

A kislányom burokban született, ami szerintem brutálmenő, kivételes. Azt mondta az orvos, hogy a szülész-nőgyógyászok pályafutása során egy-két olyan alkalom van, amikor az egész burokkal ki tudják venni a gyereket, és már kint repesztik meg. 55 napot voltak kórházban. Ebből 48-at a PIC-en, utána vitték át őket a koraszülöttosztályra megfigyelésre. Két hónapig voltam itthon egyedül. Összefolytak a napok. Később, amikor hazajöttek, az volt a fura, hogy nem egyedül vagyok. De az az 55 nap…

Elmondhatatlanul nehéz időszak volt. Amikor bejött a covid, vendéglátósként elvesztettem a munkámat, majd, amikor kiderült, hogy az előző babánk elment, a következő napon meghalt a nagypapám is. Így kezdődött az év. Utána kiderült, jön a baba, de nekem nem volt munkám. Munkanélküli segélyen éltünk három hónapon keresztül, elmentem építkezésre dolgozni. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer maltert keverek majd, és tessék – persze gond nélkül kevertem a maltert. Pont arról beszéltünk a feleségemmel, hogy meg lehetne filmesíteni ezt az időszakot, annyi mindenen mentünk keresztül, amennyi jó esetben három családdal történik meg összesen.

A családom, a barátaim ott voltak mellettem, de aki nincs benne, az nem tudja, miről szól ez az egész. Közben pedig mindenki úgy van vele, hogy az apa a biztos pont, az erős szikla, a férfiak kemények, mindent kibírnak. Nálam ez úgy nézett ki, hogy nem érdekelt, hogy mit eszem, mit iszom, mikor, hova megyek, mikor fürdök le. Nem gondoltam olyanokra, hogy el kellene mennem fodrászhoz, le kellene vágnom a körmömet. Örültem, hogy végre van munkám, de úgy voltam vele, ha jön egy telefon, akkor én mindent leszarok, és megyek be a kórházba, viszem, amire szükség van. Mással foglalkozni nem nagyon tudtam. Nem is volt eszem hozzá. Robotüzemmódban voltam. Ha anyósom nincs, akkor ezt az időszakot nem tudom, hogyan éljük túl. Nekünk nincs autónk, nekem nincs jogsim, ő vitt-hozott mindennap, de később is vitt minket a vizsgálatokra. Neki nagyon sokat köszönhetek.

A két hónapnak a felére sem emlékszem. Nem is tudnám megmondani, hogy mit csináltam ezidőtájt. Programjaim nem voltak, képtelen lettem volna szórakozni menni. Aki ezt meg tudja tenni, annak nagyon kérges lehet a lelke. Nem kívánom senkinek, hogy ezt megtapasztalja.

Amikor átkerültek a pic-ről a koraszülöttosztályra tudtuk, hogy nincs már olyan nagy baj. Az 56. napon pedig már otthon volt velünk a babánk. Ott feküdt a kanapén. Ott volt! Mi meg csak néztük.

Koraszülitt gyermekek apukái

Fotó: Neményi Márton

Otthon is izgultunk. Betettük a matrac alá a légzésfigyelőt, de vettünk egy párásító szerkezetet, aminek ugyancsak sípoló hangja van. Sosem felejtem el, kint aludtunk a nappaliban, amikor elkezdett sípolni a párásító, mert kifogyott belőle a víz. Kirúgtam magam alól a matracot éjjel, annyira megijedtem. Hallgattuk, néztük, hogy lélegzik-e még. Főleg a feleségemnek állt rá akkorra ezekre a sípoló hangokra a füle, hiszen bent állandóan ezeket hallgatta. Az első gyereknél minden szülő izgul, de mi extrém módon, állandóan azt figyeltük, hogy evett-e, ivott-e, bukott-e, kakilt-e….

Önhibáztatás? Persze. Ő azt állította, azért lett koraszülött a baba, mert az egész terhesség alatt megivott összesen két deci bort. Mondtam neki, hogy ezt ugye nem gondolja komolyan. Én felülírtam magamban ezt, neki sokkal nehezebb volt.

Teljesen mindegy volt, hogy én hogy vagyok. Bárki kérdezte, mindig az volt válaszom, hogy „mindegy”. És mindegy is volt, hogy éhes vagyok-e, fáj-e a nagylábujjam, a könyököm, a hajam… Ki nem szarja le?

Van egy sokkal nagyobb dolog, amire fókuszálni kell. Ritkán jut csak eszembe az az 55 nap. Simán lehet, hogy elraktároztam nagyon mélyen. És így nem is jön elő. Próbálok nem visszagondolni.

Maga a koraszülés nem igazán változtatott meg, előtte is az az ember voltam, aki elnyomja magában a dolgokat, ez a történet is ment a többi közé a mélybe. Próbáltam erős lenni. De az apaság, az nagyon átalakított. Mindenen el tudom sírni magam, pláne, amióta két gyermekem van – mert azóta született még egy gyerekünk, normálisan, a 38 hétre. Múltkor leültem este a kanapéra, a Kovács András Péter stand-upja ment a Comedy Centralon. Arra számítottam, hogy egy tök jó röhögős műsor lesz, de annyira mély dolgokba ment bele, hogy úgy bőgtem a kanapén, mintha meghalt volna mindenkim. Aztán röhögtem egy sort, aztán megint bőgtem, mint az állat. Régebben ez nem biztos, hogy így jött volna ki, de amióta családom van, azóta két pillanat alatt el tudok érzékenyülni bármin. Az érzékenység mellett viszont, ha valaki csak csúnyán néz a gyerekre, annak ki tudnám törni a nyakát. Védelmező-síró apatigris lettem. Miközben ugrom a prédára, simán elbőgöm magam.

Zília jól van. Konkrétan egy vadállat. Nyilván majd el kell mondani neki, hogyan érkezett meg, hogy koraszülött volt, hogy covid volt, hogy miken ment keresztül. És hogy talán ezért is lett olyan, amilyen: egy lelőhetetlen vad ló, akinek nem lehet parancsolni, sőt, bármire megkérni sem nagyon. Mondtam is neki nemrég, hogy „amikor kaptad a tüdőérlelőt, ezért imádkoztam, hogy így tudj ordítani”. Lobbanékony ember vagyok, és amikor fáradt vagyok, nehezen viselem, hogy a gyerek ordít és sikít, remélem, ez másnál is így van.

Egy lyukas garast nem adtunk volna, hogy ilyen lesz, de elnézőbbek nem vagyunk. Mindennek van egészséges határa. Vannak olyan dolgai, amikor nem tud eszembe jutni az, hogy a 28. hétre született. Az jut eszembe, hogy a kurva életbe, hogy lehet ezt megcsinálni?! Hiába kérjük, hogy ne tegye, megpiszkálja a biztonsági konnektordugót, de belenyúl a szemetesbe is a krumplihéjért. Egyébként nagyon eszes. A múltkor akart valamit, kérte az anyját, az nem engedte, aztán eljátszotta, hogy csodálkozik valamin, az anyja odanézett, ő meg eliszkolt és megcsinálta, amit akart. Elképesztő. Azt hiszem, nem véletlen, hogy ő ilyen kis rafkós, életrevaló lett, én hiszem, hogy a születése körülményei miatt. Lehet, ha időre született volna, nem lenne ennyire erős benne az akarat, a vágy. Ő már megcsinálta maga dolgát, küzdött eleget, most küzdjön más.

PICi Kiállítás

A cikk a Koraszülöttekért Országos Egyesület kezdeményezésére készült interjúk alapján született, nekik köszönjük a szervezést és a szakmai felkészítést! Az egyesület azért dolgozik, hogy a lehető legtöbb módon segítse az érintett családokat, hogy sorstársi védőhálót nyújtson. „Legfontosabb törekvésünk, hogy közelebb vigye a koraszülés témáját az emberekhez, hiszen a közelség ajtót nyit az empátiához, a megértéshez, amelyekre nagy szüksége van az érintett családoknak, akár most, akár évekkel ezelőtt találkoztak ezzel a küzdelmes élethelyzettel” – mondja Földvári Nagy Zsuzsi, az egyesület vezetője. „Ezek az interjúk is azért születtek, hogy egy olyan szeletét, rétegét mutassa meg a koraszülésnek, amelyről nem beszélünk eleget, és nem beszélünk kellő mélységben: koraszülés az apák szemén keresztül. Mert ahogy minden tizedik baba és tizedik anya, úgy minden tizedik apa is fontos szereplője, elszenvedője ezeknek a viharos történeteknek.”

Az Egyesület a koraszülöttek és szüleik életét fotóriporterek segítségével is megmutatja; a képekből tavaly a Várkert Bazárban készült kiállítás, most pedig a PICi kiállítás – Óriás hősök című honlapon is megmutatják a kibővített képsorozatokat.

Zsolt

Az anyósomnak szóltak először, én hirtelen nem is tudtam beszélni a párommal. Dolgoztam, mindig dolgozom. Érezte ő előtte, persze, hogy valami nem jó, de ez teljesen váratlanul ért. Nolen végül a 28. hétre, egy kiló tíz dekával jött világra, péntek 13-án. Nagyon kicsike volt. A párom is majdnem ott maradt, plazmaferezist kapott – nem tudtam én követni ezeket az orvosi dolgokat –, ekkor még nem is láttam a gyereket. Utána sem volt egyszerű, amikor már úgy tűnt, egészen jól van Nolen, és úgy volt, jöhetnek haza, elfelejtett levegőt venni. Ezt háromszor egymás után eljátszotta, nem is engedték haza. A párom tartotta a kapcsolatot orvosokkal, ápolókkal, ő kérdezősködött, tőle tudtam meg mindent. Az építőiparban rengeteg a munka, reggeltől estig dolgozni kell. Azóta is esti és hétvégi apuka vagyok, sajnos a munka az első. Fordítva kellene lennie, de a mai világban nem lehet másképp.

Semmit nem tudtam az egészről, a babadolgokban egyébként sem vagyok otthon. Amikor először megláttam, mekkora, rendesen sokkolt. Nem tudtam, hogy ilyen pici babák is életben tudnak maradni, az első gondolatom az volt, „nem tudom, mi lesz ebből…”. Sok minden átfut ilyenkor az ember agyán. Megmondom őszintén, amikor először bementem, azt a helyzetet nem tudtam kezelni, később nem is volt kedvem menni. Kötődés volt, felfogtam, hogy született egy gyerekem – csak közben tudtam, hogy nem most kellett volna.

Voltak előtte is alkoholproblémáim, aztán öt évig, miután az első gyerekünk megszületett, egy kortyot sem ittam; előtte nem lehetett és kész. Ahogy meglett a koraszülött pici, sajnos újra előjött. Összetett lett a probléma. Elkeseredettségemben kezdtem el megint. Császárral született meg Nolen, a feleségem, amikor már tudott hívni, mondta, hogy elég nagy a baj.

Gondoltam, iszom egyet, egy berúgás belefér. De be kellett látnom, hogy nálunk, alkoholbetegeknél nincs olyan, hogy „egyszer berúgok”.

Most megint sikeresen letettem. Rájöttem, hogy abba kell hagyni, és soha többé nem szabad egy kortyot sem. Ha nem akkor kezdek el lecsúszni újra a leejtőn, lehet, hogy ma nem tartanék itt, mert nem jöttem volna rá arra, hogy az nálam nem úgy működik, hogy „csak megiszom egy-két sört a haverokkal”. De Nolen miatt rá kellett jönni, azért, hogy meglegyen mindene, hogy rendes családban nőjön fel. A párom végig mellettem volt; magamban kellett eldöntenem, hogy bemegyek az elvonóra és leteszem örökre.

Koraszülitt gyermekek apukái

Fotó: Neményi Márton

Nem hiányzik. Nem mondom, hogy nem tudnék bármikor meginni egy sört, de jobb így. Bele kell törődni, rendbe kell rakni fejben, kell helyette más. Én kiélem magam a munkában, a pörgésben, abban, hogy emberekkel dolgozom. Ez nekem elég. A párom azt mondja erre, hogy „akkor vagy boldog, ha teljes káosz van körülötted”. Igaza van. Ha nem csörög a telefon napi háromszázötvenszer, nem is érzem jól magam.

Hál’istennek Nolen teljesen rendben van, égedelem rossz gyerek, az anyja mondja is, hogy tiszta apja. Nagyon rafinált, nagyon okos, semmi visszamaradás. Kivéve, hogy picurka és vékony. Tudja, hogy problémásan született, hogy ezért pici, és majd később nő meg, lemaradásban van. Egyébként borzasztó szívós és erős. Reggel hattól este tízig, még enni sem ül le, csak egy falatot bekap, állandóan kék-zöld, az óvodában mondták is neki, hogy hajmeresztő, ahogy a kismotorral közlekedik, ő meg közölte, hogy „apa is így szokott”. Most öt éves. Mi féltjük, ő nem fél: konkrétan nulla félelemérzete van. Rá nem lehet csak úgy vigyázni. Tényleg úgy érzi jól magát, hogy kék-zöld és tiszta seb.

Kálmán

Amikor a feleségemnél jöttek a vérzések, taxit vagy mentőt kellett hívni, hogy azonnal be tudjon menni a kórházba. A vérzések a legváratlanabb időpontokban jelentkeztek, gyakran éjszaka is: ez azt jelentette, hogy a kétéves Rozi lefeküdt az anyukájával este aludni, az anyuci pedig reggelre eltűnt. Egy kétéves gyermek számára lehetetlen elmagyarázni ezt az egészet. A Rozi teljesen bepánikolt ezen, látszott rajta, hogy ő úgy élte meg ezt az egészet, hogy elvesztette az anyukáját. Amikor bepánikolt, mindig keservesen sírt, ami az én helyzetemet sem könnyítette meg: én is be voltam pánikolva, ő is be volt pánikolva – ezt a helyzetet hogy oldom meg? Volt, hogy a feleségemnek több napra is be kellett feküdnie, Rozi pedig egyre inkább ragaszkodott hozzám – viszont nekem szerveznem kellett volna egy csomó mindent, a bölcsőde és a munka mellett az összes házimunka is az én nyakamba szakadt, állandóan pörögtem, valamit mindig csinálni kellett.

Fogalmam nem volt például arról, hogy melyek a jó ruhák, de még arról sem, hogy a gyerekkel hogyan kell bánni. Nem voltam ott az öltöztetésnél, fel kellett fedeznem a gyerek ruhatárát. Éles szituációban, amikor sietni kellene és kapkodunk, ismerkedem a ruhákkal, azzal hogy melyik megy rá a gyerekre. Az csak plusz nehezítő körülmény volt, hogy a Rozi pelusos volt, fogalmam nem volt róla, hogy azt hány óránként szokás cserélni. Persze hamar rájöttem, hogy sűrűbben kellene, mint gondoltam. Az elején minden létező hibát elkövettem.

Az volt különösen nehéz, hogy Rozi igényelte, hogy minden pillanatban vele foglalkozzak, ha nem ez történt, olyan keserves sírásba kezdett, mintha engem is elveszítene. Például, ha jött hozzánk valaki segíteni, és mi beszélgetni kezdtünk, attól a Rozi teljesen bepánikolt, hogy én más valakivel beszélgetek. Ez nagyon megnehezítette, hogy én bármit tudjak intézni vagy szervezni.

Nagyon vártuk a 24. hetét a terhességnek, ez ugyanis a vízválasztó, ha bármi történik, ilyenkor már megpróbálják megmenteni a gyereket is, annál korábban az anya életéért küzdenek, de a gyerekéért még nem. A kritikus időpont előtt a feleségem elkezdett megint nagyon vérezni, már vitték be a műtőbe, ami azt jelentette, hogy a gyerek azt nem élte volna túl. A feleségem elkezdett könyörögni, hogy várjanak ezzel, az orvosok belementek, és a vérzés valóban abbamaradt. Nagyon ijesztő pillanatokat éltünk meg.

Nagy volt rajtam a nyomás, hogy helyt kell állnom valahogy, miközben a körülmények elég rosszak voltak. Éreztük, hogy ez Rozinak sem lesz jó így. Nagyon féltettük őt. Éppen ezért én azt a taktikát választottam, hogy előtte mindig azt játszottam, hogy minden rendben van. Megpróbáltam a lehető legjobban színészkedni. Azt nem tudtam eltitkolni, hogy az anyuci nincs ott, azt se tudtam eltitkolni, hogy kórházban van, de azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz, hamarosan hazajönnek, csak kicsit még várni kell. Amikor együtt voltunk Rozival sokat bohóckodtam. Pont a valós lelkiállapotom ellenkezőjét próbáltam előadni, nyugodtságot, jókedvet. Nehéz volt, hiszen nem vagyok egy nagy színjátszós, de folyamatosan nyomtam az előadást, hogy vidáman teljenek a napok. 

Észrevettem azt is, hogy a feleségem minden egyes „eltűnésénél” a Rozi, mihelyst picit megnyugodott, elkezdett nekem hízelegni, engem becézgetni, azt hiszem, ösztönösen tette, azért, hogy legalább én ne hagyjam ott.

Közben eltelt hat hónap a terhességből, az orvos pedig egyszer annyit mondott, hogy ez így nagyon veszélyes: a mérleg egyik serpenyőjében ott van, hogy a méhlepény bármikor leválhat, a másikban az, hogy a gyereknek három hónappal előbb meg kellene születnie, ami megint csak nagyon veszélyes.  Azt mondta, hogy szerinte a gyerekre nézve a kisebbik veszély az, ha megszületik. Nekünk rá kellett bólintani, hogy szülessen meg a gyerek; mi más választásunk lett volna? Hiszen nem értünk hozzá. Ha korábban valaki engem megkérdez, hogy szerintem egy hat hónapra született baba életben marad-e, én rávágtam volna, hogy biztosan nem – még a Rozi születése után is így gondoltam. Túl soknak tűnik ez a három hónap. Persze ekkor mit sem tudtam erről az extrém koraszülésről, nem olvastam az egészről semmit, az ember egyszerűen nem arra készül, hogy ennyivel korábban érkezik meg a baba. Amúgy meg hiába olvasok utána, nem ér semmit, ha az interneten összeolvasgatok mindenféle információt, hiszen minden eset más. Bíztunk az orvosban. Belementünk.

Ilona 2017 január 6-án, a 27. hétre született meg. Mivel ennél a terhességénél annyira sok volt a vizsgálat, nem lehetett titokban tartani a baba nemét. Tudtuk, hogy lány lesz. 1 kiló, 25 deka volt. Én már a 2 kilós Rozira is azt mondtam, hogy nagyon kicsi, de Ilona olyan parányi volt, hogy megfogni sem mertem volna. Nem emlékszem pontosan, de 40-50 napig volt kórházban Ilona, a születéssel ugyanis nem értek véget a nehézségek, csak átalakultak.

Az első nap, amikor megkérdeztem az orvostól, hogy hogy van Ilona, ő annyit mondott, hogy nagyon jók az esélyei. Visszakérdeztem, hogy ez mit jelent: arra, hogy életben marad, vagy arra, hogy egészséges felnőtt válik belőle. Erre azt mondta, hogy az életeben maradásra mindenképpen. Ezek alapján számolnunk kellett azzal, hogy nem biztos, hogy egészséges lesz.

Én azt hittem, a szülés pillanatában kiderül, hogy történik-e egészségkárosodás vagy sem. Persze ma már tudom, hogy ez nem így működik, jóval később derülnek ki ezek a dolgok. Cseppet sem volt megnyugtató a helyzet, de próbáltunk nagyon optimisták maradni. Az orvosokból ilyenkor szinte semmit nem lehet kihúzni. Ez valahol jogos, hiszen ők sem tudják, mi lesz. Évek múltán majd a vizsgálatok kiderítik, hogy van-e valami. Túl sok vizsgálatot egy ilyen pici gyereken nem lehet megcsinálni. MR-re például nem visznek koraszülöttet. Teljesen kiszámíthatatlan az egész. Az is lehet, hogy a szüléskor még nincs agyvérzése a gyereknek, de lehet, hogy az inkubátorban lesz pár nap vagy hetek múlva. Az első hetekben történnek a bajok. Vannak szülők, akik ilyenkor megijednek, nem tudják, mi várható, és otthagyják gyermeküket a koraszülöttosztályon. Az orvosok erre számítanak, és szerintem emiatt is nagyon óvatosan fogalmaznak. Persze nálunk erről szó nem volt, egyszerűen csak szerettünk volna felkészülni lélekben és financiálisan is a ránk váró kihívásokra.

Koraszülitt gyermekek apukái

Fotó: Neményi Márton

Ilonát végül altatásos MR-re vittük, ott derült ki, hogy volt agyvérzése. Az volt az egyetlen határozott tünet, hogy a jobb keze enyhén bénult, csak a kézfeje volt érintett. Az elején azt kellett kideríteni, hogy ezt agyvérzés okozta-e, vagyis központi idegrendszeri eredetű, vagy perifériás bénulásról van szó, és megsérült egy ideg a kezében. Én ezt úgy élem meg, hogy túl nagy baj nincsen, sokkal rosszabb dolog is történhetett volna, hiszen meg is halhatott volna. Igaz, még csak 5 éves, és nem jelenthetjük ki, hogy „csak” ennyi történt vele, én összességében mégis pozitívan tekintek az egészre, hiszen eddig jól alakultak a dolgok. Meg fogjuk oldani, hogy Ilona együtt tudjon élni a bénulással.

Az, hogy én lelki támogatást tudjak nyújtani a feleségemnek, vagy hogy ő megértse az én küzdelmeimet, teljes kudarc volt. De bevallom, ma sem látom, hogy ezt hogyan lehetett volna másképp. Úgy éreztem, hogy ez a helyzet egy szakadékot hozott létre közöttünk. Bár ugyanazért küzdöttünk, a gyerekünkért, a gyerekeinkért, teljesen külön utakra vitt bennünket, egészen más problémákkal szembesültünk – mindketten akkorákkal, hogy úgy érzetük, beleroppanunk. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem tudok helytállni. Például, a Rozi lányom bölcsődés lett, hozta haza egymás után a különféle nyavalyákat. Az összeset elkapta, végig beteg volt: hányt, belázasodott, minden volt. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy amikor én elkaptam ezeket, attól rettegtem, hogy mi lesz, ha velem is történik valami.  Volt rá példa, hogy rám jött a fuldoklás az ágyban. Normális esetben két felnőttnek kéne lennie a gyerek mellett.

Ilona nagyon életvidám. Azt tudjuk, hogy a keze miatt érik majd hátrányok, de azt mind megoldjuk majd, tépőzáras cipőt kap, nem hord cipzáras ruhát, később pedig meg fogjuk találni azt a munkahelyet, ami számára ideális lesz. Borzasztóan kommunikatív, mosolygós, hamar tud kapcsolatot teremteni… Nem aggódom. Én cseppet sem vagyok elkeseredve. Amit mi átéltünk én azt nem kívánom senkinek, de én pozitívan gondolok a történtekre. Tudom, hogy vannak sokkal súlyosabb helyzetben lévő emberek is, mi hozzájuk képest nagyon örülhetünk, hogy „csak” ennyi történt. Én Ilonát jóformán teljesen egészségesnek látom.

Most már azt is tudom, hogy meg tudom csinálni. Most, hogy érkeznek az országba a traumatizált ukrán gyerekek, feliratkoztam a BOK-csarnokban, és ott már rutinosan játszottam velük órákon át, pont úgy, ahogy a Rozival. A nehézségeknek köszönhetően én ebbe tanultam bele. Alapból én nem vagyok beszédes, ha tehetném, hallgatnék, ám amikor apa lettem, rájöttem, hogy a gyerek soha nem tanul meg beszélni, ha én nem beszélek, így kénytelen voltam. Rájöttem, hogy felül lehet írni azt, amilyen vagyok. El kell határozni és csinálni kell.

László

Azt szoktam mondani, hogy mi a Lackót öten hoztuk össze, a feleségem és én, illetve három orvos. Nehezen jött össze a dolog, na. Úgy fogant meg, hogy megvolt az újabb időpont a lombikprogramra. Az lett volna megtámogatva egy lipides kezeléssel a G1 Intézetben, hogy a feleségem erős immunreakcióját visszaszorítsák. A kórházban derült ki, nem lesz lombikprogram, hiszen már ott a baba. 

Vannak az életben olyan dolgok, amik nem tudod, hogy miért történnek: mi még a terhesség legelején beszélgettünk róla, hogy elköltözünk Angyalföldről Zuglóba. Én akkor azt mondtam a feleségemnek, maradjunk itt, ismerjük a környéket, és én valamiért azt is megnéztem, hogy itt van a közelben a Honvéd, ami az egyik legjobb koraszülött intenzív, lakcím szerint pedig oda tartozunk. Valamiért azt akartam, hogy nekünk a címünk olyan legyen, ami oda tartozik.  

Bementünk a nőgyógyászhoz a Honvédbe, ahol kiderült, hogy Bálint Koppány doktor úr szabadság előtt volt pár nappal, de ennek ellenére biztatott bennünket, hogy menjünk be. Ő is megvizsgálta Anitát ultrahangon, mondta, nincs itt baj, de hol van a táska? Kérdem, milyen táska? Hát, az asszony innen sehova nem megy. Na, erre a forgatókönyvre egyáltalán nem voltunk felkészülve. Bevallom, férfiként azt nem vállaltam magamra, hogy a feleségemnek összepakolok, mert abból csak vita lehetett volna. Az orvos végül hazaengedte Anitát összepakolni, de csakis azzal a feltétellel, hogy délután újra ott vagyunk. A harmincharmadik hétben voltunk ekkor.

Nem tudom, hogy miért, de az volt a fejemben, hogy én az éjfélt látni fogom, amikor a gyermekem megszületik. Lövésem sincs, ez honnan jött. A 24 órás ultrahang napján, amikor hazamentem, kipakoltam a cuccaimat, egy egész menetfelszerelést helyeztem a székre. Nem tudom, miért. Épp aludni készültem, amikor megszólalt a telefonom, a feleségem közölte: „tíz perced van, szülünk, érj be!”. Rendőrnek nem vallanám be, de én nyolc perccel később már ott voltam a szülőszobán. Maradjunk annyiban, hogy kiderült: a Vágány utcában lehet gyorsulni. Amikor a feleségem meglátott, az volt az első kérdése: „új a kocsink, ugye nem törted össze?”. Aztán tolták is be a műtőbe. Kiderült, annyira visszaestek a gyerek életjelei, hogy úgy döntöttek, megműtik. Bálint Koppány, aki ekkor technikailag már szabadságon volt, még visszajött, hogy levezesse a sürgősségi császárt. Utólag, amikor beszélgettünk, mondta, nem fogja tudni megmondani, hogy mi történt, de az biztos, hogy a köldökzsinórt úgy kellett lefejteni a gyerek nyakáról, kétszer volt rátekeredve, és farfekvéses is volt, emiatt biztosan nem tudott volna megfordulni. A császárt amúgy sem tudtuk volna elkerülni. 

Hogy nekem milyen volt? Nézd, ha bárki ilyen helyzetbe kerül, ne ott legyen nagyfiú. A steril műtő mellett volt egy kis szoba műanyag fallal elválasztva, oda mehet be az apa. Volt ott egy nővér is, ötvenes, tapasztalt, „ott egy szék, üljön le, onnan végignézheti”, mondta. „Ahh, köszönöm szépen, inkább állnék, így jobban látok.” Aztán nekiálltak a műtétnek, én pedig úgy ültem le, mint a huzat. 

Vidéki gyerek vagyok, láttam disznóölést, ehhez hasonlítanám azt, ami következett. Ahogy a feleségedből pakolják ki a véres cuccokat, és a földre leterítettek valamit, és oda dobják a placentát, és közben te hiába tudod, hogy ez így van rendjén, hogy vágni kell, hogy vérezni fog… Szóval szépen fogtam magam és leültem.

Aztán Lackó felsírt. 1380 grammal, 40 centivel jött a világra. 2018. július 7-ét írtunk ekkor.

Az éjfélt végül láttam.

A fiamat akkor láttam először, amikor egy fiatal orvos átkísért a koraszülött intenzívre. Amikor bementünk, benyúlhattam az inkubátorba. Kint van, megvan, most már talán minden rendben lesz – ezt gondoltam. Volt ott egy ápolónő, Adri, vele beszélgettem. Ő mindig is koraszülött-intenzíven akart dolgozni. Amit ők művelnek, ahhoz képest a mi munkánk vattacukor és babazsúr. Az az ember, aki ott akar dolgozni, fölöttem van mindenben. Még Dékány Ági mondta egy félős kérdésre az egyik szülés előkészítőn az egyik leendő anyukának, hogy nem kell a mumusokat betenni a szekrénybe, ne féljen olyantól, aminek nagyon kicsi az esélye. Na most, a PIC-es nővérek nem pakolnak mumusokat sehova. Nekik ezek a dögök a vállukon, a zsebükben, a papucsok orrán laknak. Fogalmam nincs, hogy nem hordják haza őket.

Amikor odamentünk a babához, megkérdezte, hogy „na, kire hasonlít?”. Én csak álltam ott, és csak azt bírtam mondani, hogy „lehet, hogy hülyén fog hangzani, de egy lazacra”. Rózsaszín volt a gyerek, hiszen ő még nem volt kész, neki még másfél hónapot fejlődnie kellett volna. Erre nem készített fel senki. Nagyon nevettünk.

A kórházban meggyógyítanak, a klinikán pedig megmentik az életedet, kerüljön, amibe kerül. A koraszülött-intenzíven ugyanez igaz, csak a babára. Az anya másodlagos, az apa csak sokadik a sorban. Ezt csak akkor érted, ha ott vagy. Kétóránként etetni kell a gyereket. Kétóránként jön-megy az anyja, keresztül a kórházon, nincs mese. Egy hónapig tuti nem alszik. Meg aztán később sem, de azért otthon már más. Ha a nővérke nagyon jó fej, segít, ha már nagyon fáradt az anyja, és tud kellő mennyiségű lefejt tejet leadni, akkor egy-egy etetést ő átvehet. Megoldja, hiszen ezek a babák annyira picik, hogy erejük nincs még az elején szopni, enni, ezért szondával kapják az anyatejet vagy női tejet, végső esetben tápszert. Ha nem indult meg az anyatejtermelés? Meg fog indulni, mert meg kell indulnia – hallod sokszor. Ha valamiért mégsem akar a cici termelni, jönnek a csodaszerek, amit a nők odabent megbeszélnek, te meg beszerzed és viszed. Nincs költség-haszon elemzés, csak reménykedés. A feleséged meg 2 majd 3 óránként ott ül a fejőszobában, a többi anyukával együtt, mindenki egy-egy fejőgép előtt, és feji az anyatejet, hogy tudjon mit adni a gyereknek. Aztán, ha leadta a tejet, bemehet a gyereket megnézni, megfogni, megetetni, akár még kenguruzni is, de figyelni kell, mert a következő körre újabb tej adagot kell produkálni. És közben jusson el tusolni, pisilni, enni, és ha úgy adódik, aludni valamennyit. A nő itt megszűnik nő lenni, szinte robottá válik, akinek elsődleges feladata, hogy életben tartsa a gyerekét. 

Az egyetlen dolog, amit én tenni tudtam, hogy megbeszéltem Anitával, hogy semmivel ne foglalkozzon. A telefonja csak azért van, hogy velem kommunikáljon, mindenki más le van tiltva. Nem hívják, nem keresik, nem küld fényképeket. A család, a barátok, a mindenki rajtam keresztül tartja a kapcsolatot. Le kellett választani a külvilágot. Ami ott bent van a nők számára, azt én senkinek nem kívánom. Az valami embertelen. Itt már nem tudsz gondolkodni. Annyira kimerítő, annyira a gyerekre fókuszálsz, hogy nem tudsz másra figyelni. Például máig nem tudjuk, de lehet, hogy a feleségemnek volt bent egy infarktusa. Aztán volt egy anyuka, aki jött át, hogy megnézze a gyerkőcöt, és látjuk, hogy fekete a karja. Kiderült, toxémia miatt vérmérgezés indult meg, emiatt kellett megmenteni a gyereket. Egy másik családi szobában az édesapa volt a gyerekekkel, ikerlányokkal, a felesége életéért az intenzíven küzdöttek. Nem tudták, hogy kijön-e. Az apa kamionos volt, a szögre akasztotta a kulcsot és befeküdt. 

Koraszülitt gyermekek apukái

Fotó: Neményi Márton

Alapvetően nem vagyok egy érzelmes csóka, de ennél a pontnál most az leszek. A folyosón, ahova belépsz, bal oldalt vannak a ruhásszekrények, oda be tudod pakolni a cuccaidat, a táskádat, hiszen be nem vihetsz semmit. Rettentően fontos a fertőtlenítés. A szekrény után van egy pad, bőrfotel, kanapé. Az egyik este, amikor mentem be, volt ott egy pár. Rögtön tudtam, hogy valami nem jó. A feleségem mondta, hogy iker fiúk voltak, az egyik a szülőszobán ment el, a másikért még küzdenek. Végül nem jött ki a lépés. Anita mondta, hogy akkor csönd van. Furcsa ez, mert ott alapvetően mindig csönd van, a koraszülött babák ott bent még sokáig nem sírnak hangosan, és hozzászoksz a pittyegéshez. Az egész PIC-nek van egy ritmusa, alapzaja, amihez hozzászoksz. Ha ez nincs, akkor tudod, hogy baj van. Ilyenkor még a gyerekek is még csendesebbek, mintha éreznék. 

Minket Lackó születése előtt már évekkel próbára tett az első babánk elvesztése. Találkoztunk a gyász folyamatával, én tudtam, a feleségem pedig ösztönösen érezte, hogy ezen át kell esnünk. Ott már megéltük az érzelmi katarzist. Aztán elvesztettünk még egy babát, aztán még egyet. Nekünk nem az volt a trauma, hogy Lackó koraszülött lett, mert ő él. Amikor a negyedik babád él, az felülír mindent. A harmincadik héten, emlékszem, volt bennem egy ilyen: „ha a legrosszabb is történik, az orvosok már meg tudják menteni”. De mégis annyira kicsi és védtelen volt, hogy az aggódás, a múltunkat is figyelembe véve, elmondhatatlanul nagy teher volt, ami nagyon lassan oldódik.

Biztos, hogy elkényeztetjük, és az is biztos, hogy lehetne ezt másképp is csinálni, de hát ez van. Annyira fókuszban van, hogy az bizony terheli a párkapcsolatot. Lackó három és fél éves, és azt hiszem, most tartunk ott, hogy kezdjük észrevenni, hogy valamit kezdeni kell ezzel. Hogy egymásnak is legyünk. Három évet simán végignyom az ember lendületből, ráadásul mindketten nagyon erős akaratúak vagyunk, a gyerek pedig törvényszerűen megörökölte ezt. A feleségemet szoktam kis tanknak hívni, mert ő akaratból aztán keresztülmegy minden falon. Teszem hozzá, én sem vagyok sokkal jobb.

Gergely

Amikor hívott, azt mondta, biztosan megcsászározzák, de még nem tudja, mikor, megpróbál felhívni, ha megtudta. Nem sikerült a hívás, gondolom, lekapták mind a tíz körméről, utólag tudtam meg, hogy mire elindult a szülőszobába – a saját lábán egyébként –, már 240-es vérnyomása volt. Felrakták az asztalra, és mondták, hogy sietni kellene, mert 260-nál mesterséges kómába kell tenni. Elkezdték vágni, hogy gerincnél érzésteleníthessék, nem sikerült, altatni kellett.

Én erről persze semmit sem tudtam, az apósommal egymásra néztünk, ittunk egy felest, úgy voltunk vele, ma már biztosan nem történik semmi. Azóta tudom, hogy akkor született meg, amikor koccintottunk. Hivatalosan 9 óra 45 perckor, de majdnem hajnali kettő volt, mire hívott a feleségem, hogy megvan. Őt sem keltették fel, pedig azt ígérték neki, hogy ott lehet vele egy kicsit, miután összevarrták. De csak annyit mondtak neki: „felsírt, fiú”. Hát köszönjük szépen. Úgy képzeltük, ott leszünk vele, elvágjuk a köldökzsinórt, mint a filmekben, milyen szép lesz, milyen jó lesz!

El volt keseredve. Én meg ilyenkor mit csináljak? Tartottam magam, próbáltam tartani benne is a lelket, „nem lesz semmi baj”, ilyenek, de közben jöttek a kérdések… Féltem, aggódtam, dühöt éreztem a sors ellen. „Miért mi?” Féltettem a gyereket és az anyját. A gyerekre jobban fókuszáltam, azt kevésbé tudtam, hogy vele mi lesz. Amikor először bent voltam és elköszöntem a feleségemtől, felmentem hozzá is, ránéztem, egy kiló kenyérrel agyon lehetett volna csapni, a legkisebb pelenka is a hónaljáig ért, annyira picike volt. Mutatok képet mindjárt.

A bőrén az a hártya, a fejében láttam a tűt, az orrán a légzésrásegítőt, olyan magatehetetlen volt… Megnyugtattak, hogy nem is kellett beledugni, csak odatették, egyébként magától lélegzett. A kórházban egyébként akárki akármit kérdez, csak ködösítenek. Sosem kaptunk konkrét választ semmire. „Majd az idő. Nem tudjuk. Ez okozhat ezt, okozhat azt, lehet, hogy semmit…” Csak hát az ember ugye konkrét bizonyítékokat akar, hogy a gyereke egészséges-e, lesz-e valami baj… Ha beteg lett volna, akkor is szerettük volna. Nem hittem el, hogy semmit sem tudnak mondani. „Állapota a korához képest kielégítő”, ennyivel le is tudták. Szerencsére egy nagyon jó ismerősöm a PIC-en dolgozott, ő engedte meg, hogy a negyedik-ötödik napon egy kicsit hozzáérjünk. Ez nagyon sok erőt adott, hogy kitartsunk, hogy még jobban tudjam támogatni a feleségemet. Neki is számított: az első kenguruzás után kezdett igazán hízni.

Koraszülitt gyermekek apukái

Fotó: Neményi Márton

Amikor megszületett, kivettem az öt apanapot, két hét szabadságot és két hét táppénzt, hogy ott legyek, ne az legyen, hogy rohanok, ha hívnak. Az én munkámban márpedig bármikor hívhatnak, a céges telefonom éjjel-nappal csörög. Nem is tudtam volna koncentrálni a munkámra, vezénylő vagyok, a buszsofőröket irányítom, hogy ki mikor hova menjen dolgozni. Ha valaki beteget jelent, akkor is engem hívnak, volt, hogy este nyolckor hívott a kolléga, hogy lázas, reggel négyre találjak valakit. Kellemes érzés telefonálgatni, miközben a gyereknek ennie kéne. Szóval így nem voltam hajlandó dolgozni, azt mondtam a főnöknek, az sem érdekel, ha kirúgnak. A család fontosabb, munkát bármikor találok. Nagyképű voltam, de komolyan gondoltam. Három kollégám van, az egyik már kivette a szabadságát az esküvője miatt, két hétig a harmadiknál volt egyedül telefon, kis túlzással beleőszült a történetbe. Valaki mondta, hogy ez nem volt korrekt. Mondtam neki, hogy soha ne kerülj ilyen helyzetbe, ne tudd meg, mivel jár ez, milyen kétségek között élni.

Emlékszem az első etetésre. Mármint amikor én etethettem. Felemelő volt. Közben végig attól féltem, össze ne roppantsam, olyan kicsi volt. Mindjárt mutatok képet.

Azt sem tudtam, merre vagyok arccal; nem tudtam, melyik papírját hogyan kell intézni így, a covid alatt, és senki nem is adott tájékoztatást. Az ember próbál utánaolvasni, de így is rengeteg a fals információ, vagy azóta változott az eljárás. A TAJ- és lakcímkártyáját például postázták, az adókártyát nekem kellett intézni, az összes helyen átíratni a TAJ-számot az ideiglenesről a véglegesre, hogy kaphasson gyógyszert, a feleségem táppénzes papírja miatt a háziorvoshoz kellett rohangálni tíz kilométerrel arrébb, miközben a munkáltatója a város közepén volt… Mindenhova gyalog jártam, a miskolci közlekedésbe én nem voltam hajlandó beszállni. 

A napi tízezer lépés, aminek az okosóra már örül, nekem csak a bemelegítés volt. Nem baj, legalább kisétáltam magamból a dolgokat.

Az is jó volt, hogy közben kicsit egyedül vagyok. Meg el is fáradtam annyira, hogy éjszaka tudjak aludni. Ha nem sétálok, talán nem is alszom semennyit, éjfél előtt így sem aludtam el, pedig reggel hatkor már kelni kell. Amikor lefeküdtem, először a rutintémákon gondolkodtam, hogy mit hogy oldok meg, hova kell még rohangálni. Aztán jöttek a lelki dolgok: jó apja leszek? Nem lesz baj? Hát az anyjával? Sikerül végre úgy megetetni, hogy nem bukik vissza?

A feleségemmel eleinte nem is tudtunk beszélni az egészről, annyira sűrű volt az élet. Fél évvel később sikerült, ekkor sírta el magát azzal, hogy depressziós. Ekkor kezdett el mesélni arról is, hogy elszakadt a kapcsolat, hogy magát hibáztatta, hogy arra gondolt, a gyereknek még a pocakjában kellene lennie, ehelyett gépek veszik körül, biztos ő rontott el valamit. Mondtam neki, persze, hogy ez nem így van, ez butaság, a koraszülés egyébként is egyre gyakoribb, ki tudja, miért. Mi még a szerencsésebbek közé tartozunk, hogy nincs semmi baja. Most ott tartunk, hogy szeretnénk még egy gyereket, de attól fél, hogy ő is koraszülött lesz, és elveszik tőle, ahogy megszületik.

Voltak azért vicces dolgok is. A feleségemnek van egy fehér pólója – kizárólag azt fosta telibe. Többször is megtörtént, hogy két pelenka között durr, jött ki minden, de csak akkor, amikor abban a pólóban volt. 

Háromszor egymás után ugyanazt a pólót ugyanúgy összefosva vittem haza.

Minden nap kaptam listát, hogy mit intézzek, mit vegyek. Na most, amikor egy férfi szüzen bemegy a Brandon bababoltba, hogy mellszívót vegyen… el tudod képzelni. Vagy fertőtlenítő edényt. Azt mondták, elég egy mikrózható edény, én persze megvettem a legjobbat, nagy vígan megyek be a feleségemhez, kábé kiröhögtek, hogy „minek?”. Még a feleségem is! Mondom, kösz, rád azért számítottam. Letörték a szarvamat rendesen. A mellszívóból is volt millió fajta, ilyen gumival, olyan szilikonnal, elektromos, kézi pumpás… „Vegyél egyet”, mondta, „milyet?”, mondtam, „rád van bízva!”, mondta. Na, ezt nem akartam hallani. Végül bevált, amit vettem, csak aztán jött a cumi, akkor is mondták, milyet vegyek, csak nézek, hogy miért, többfajta cumi van? És ezeket számozzák?! Nappali, éjszakai cumi, koraszülött cumi, egyes, kettes, cseppmentes… Jöttek a keresztkérdések a boltban, én meg annyit tudtam mondani, hogy „mindegy, adjon egyet, nem értek hozzá, nekem aztán mondhatja”. Azóta kitanultam a történetet, de egyedül, idegesen nem volt egyszerű… A legtöbb barátom fiú, többségüknek gyereke sincs, most azzal mire megyek, ha elhívom valamelyiket? Legfeljebb ketten röhögünk egymáson.

Akaratos, nagyon akaratos. Kemény kiscsávó. Van dumája, el akarja érni a célját. Most még hisztis, de határozott férfi lesz. Ha fel akar mászni valamire, elbotlik, sírni kezd – legalábbis úgy tesz –, aztán csak azért is megcsinálja, csak már sírva. Most lesz 11 hónapos, de már áll. Magától felállt. Sötét a haja, de színváltós, fényben barnás-szőkés. Remélem, megússza a beszólogatást, én vörös voltam, ennél is vörösebb, mint most, kaptam is a pofámra, hogy „pulykatojás” és hasonlók. Egyébként az anyja vére. Nagyon tud küzdeni. Várjál, mutatok képet.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.