Koraszülő anyák portréi és történetei

Zsuzsi

Úgy kezdődött, hogy volt egy vakbélgyulladásom, amit nem vettek észre, és véletlenül kivették a petefészkemet helyette. Soha nem derült ki, mi történt. Orvosi hiba, nyilván. Majdnem meghaltam, meddő lettem, lombikra szorultunk, hogy gyermekünk legyen. Öt évet töltöttünk a programban, mire sikerült.

Már a várandósság felénél látszott, hogy valami gond van. A 19. héten Janka növekedése egy 17 hetesének felelt meg, az már nagyon markáns különbség. Az orvosom azt mondta, szeretné, ha Budapesten kerülnék kórházba, ahol van koraszülött intenzív osztály. Pár hetet töltöttem ott, ez alatt senkinek sem jutott eszébe például tüdőérlelőt adni, ami – azóta már tudom – nagyban növelte volna a gyerekem esélyeit. A terhespatológián, ahol éppen babanövesztő infúziós kezelést kaptam, egyszer egy kicsit rosszul éreztem magam, addigra már elkezdett leállni a vesém és a májam, és egy vérlemezke-probléma miatt a vérem is egyre kevésbé alvadt. Azonnali császármetszést végeztek.

Janka 610 grammal született. A telefonomat becsúsztattam egy nővér zsebébe, hogy hívja a férjemet, aki fogta anyukámat, apukámat, és kétszázzal feljöttek Szentesről. A kórházban azzal várták a férjem, hogy

Megnézte Jankát. Jól tette. Lefotózta, átjött hozzám, én akkor még sokkos állapotban voltam, a cipőmet és a ruhámat kerestem, próbáltam összeszedni őket. Szedálni kellett, nem emlékeztem, hogy ott volt a férjem, arra sem, hogy megmutatta a képeket. Volt egy mozzanat, amikor meg voltam róla győződve, hogy Janka nem is él, csak nem merik megmondani. Pár nap után szerencsére kikerültem, akkor kezdtem látogatni Jankát.

Fotó: Neményi Márton

Három és fél hónapot töltöttünk egészségügyi intézményekben, és amikor ki akartak tenni, közöltem, hogy nem megyek haza, nekem itt van a gyerekem. Mivel szentesi vagyok, sem lakásom, sem szállásom nem volt Budapesten. Egy másik szobában egy lány azt mondta, neki van a hatodik kerületben egy apró lakása. Ingyen odaadta. Hihetetlen volt. Heteket töltöttem abban a lakásban. Onnan befeküdtem a Péterfybe. Eleinte azt mondták, nagyon kevés esélye van. Éretlen, kicsi, 23 hetes várandósságnak felelt meg, amikor megszültem.

Egy hónaposan elkapott egy kórházi fertőzést, majdnem meghalt. Teljes bizonytalanságban éltünk, nem tudhattuk, mire megyünk fel az intenzívre, mi történik majd, ha átmegyünk a fehér ajtón, ha ülünk a fehér padon…

Janka most volt tizennégy éves, minden lepörgött a szülinapján, olyan sírógörcsöt kaptam aznap éjjel, hogy megijedtem magamtól. Van bennem egy ősi hajtóerő. Nem tudom, honnan jön, nem tudom, mi tölt fel, hacsak nem a gyerekem mosolya, de megyek előre, mint egy dózer, most már tizennégy éve. Realista vagyok, nem hiszek az ezotériában, de talán onnan ered, hogy én halva születtem. Újraélesztettek, megcsináltam, itt vagyok. Szóval azt hiszem, mindig bennem volt.

Cini

A testvére még nagyon kicsi volt, körülbelül egyéves és három hónapos. ’84 novemberében történt. Éreztem, hogy baj van, kiderült, nyitva a méhszáj. Tanakodtak, mi legyen, végül összevarrták. Így lesz a legjobb, mondták, kicsi még, legyek vele otthon. Egy hétre rá elkezdődött: elfolyt a magzatvíz, beindult a szülés. Rögtön vittek a szülőszobába, de idővel eltűnt a szívhang. Így is meg kellett szülni, vajúdtam, de ő már ugye nem tudott segíteni.

Kérdezték, hogy meg szeretném-e nézni. Akkor, ott, úgy döntöttem, nem akarom, hogy megmutassák, de mégiscsak megláttam. Egy pillanatra, amikor elvitték mellettem, akaratlanul is odafordítottam a fejem. Belém égett a kép.

Fotó: Neményi Márton

Talán László lett volna a neve, nem emlékszem pontosan. Igen, László. Az apukája után kapta volna.

Anna

A méhemet korábban már műtötték, a dokim ezért azt mondta, hogy már a harmincötödik héten kezdjük el az NST-t: a magzat mozgásának, szívhangjának megfigyelését. Reggel hétre kellett mennem, aznap kezdtem a 35.hetet. Rám helyezték a két szíjjal az érzékelőket és a kezembe adtak egy gombot, hogy nyomogassam, ha rúg a gyerek. Akkor egy hete már nem nagyon mozgott – egyébként sem volt túl aktív a hasamban. Eleve akkor kezdett látszani is rajtam, hogy várandós vagyok. Nem nyomogattam, még le is szidtak, hogy tessék nyomogatni. Végül felküldtek az orvosomhoz egy papírral, rajta mindenféle görbével.

Nagyon nyugodt, amolyan Dr. House-os orvosom volt, amikor láttam, hogy kiveri a víz, akkor éreztem, baj van. Közölte, hogy „most itt maradsz”. Maradtam, kaptam vérnyomáscsökkentőt, úgy voltam vele, rendben, az utolsó pár hetet ezek szerint itt bekkeljük ki. Délután mindenkit leküldtek ultrahangra. Az ottani orvos rám tette a vizsgálófejet, és azonnal nyúlt is a mobiljáért. Hívta a dokimat, kérdezte, merre van, mert most bizony szülni kell.

Filmszakadás. Egy órán belül kint volt a babám. Császár, persze, sürgősségi, tokától bokáig. Vitték is el, nem is láttam. Nem volt ott senkim, nem értek oda. A szüleim közben megérkeztek, de a folyosón kellett várniuk, én meg a szobában, a babájukat etető nők között, a fal felé fordulva sírtam. A babát először a PIC-en csak háromnaposan láttam. Olyan távoli volt.

Aztán haza is küldtek a szülészetről, de naponta járhattam be az intenzívre: beöltözés, szkafander, maszk, és így is csak távolról nézhettük, ha kihozták. Volt, hogy ki sem hozták, hiába vártam, mert például, „most egy másik babát veszünk fel, nincs időnk”.

Fotó: Neményi Márton

A legrosszabb, amikor ott állsz az inkubátor mellett, te vagy az anyja, és csak te nem tudsz érte tenni semmit. Inkompetens vagy, képtelen vagy segíteni rajta. Ha legalább benyúlhattam volna, ha egy kis bőr-bőr kontaktus lett volna… Azóta is hálás vagyok annak a nővérkének, aki azt mondta, „anyuka, a következő etetésre már a hizlaldába jöjjön, mert addigra kikerül a gyerek az intenzívről”. A hizlaldán dolgoznak azon, hogy elérje a gyerek az álomsúlyt, amivel már hazakerülhet, és hogy stabilizálódjon a táplálkozása. Amikor megette az első adagját, kicsúszott a számon, hogy „jó kutya”, azonnal elszégyelltem magam, „úristen – mondtam magamnak – hogy szabad ilyet mondani egy gyereknek?!”, de közben az összes szeretetem benne volt ebben a mondatban, mert ilyen kapocs korábban csak a kutyámmal volt. Akinek van kutyája, érti. Egy pénteki napon vihettük haza, vagyis erre készültünk, csak aztán begyűrűzött valami fertőzés az osztályra, így már kedden közölték, hogy megy haza, adjuk be a holmikat, hogy előkészíthessék.

Nem készültünk fel teljesen, a lakás még fűtetlen volt, kaptam egy tápszeres receptet, amit akkor este, már nem volt hol kiváltani. A kezembe nyomtak egy beutalót a fejlődésneurológiára, és ennyi, semmit nem mondtak arról, hogy mire számíthatok, semmire nem készítettek fel. Ilyenkor persze, hogy jön a depresszió: tejem semmi, a gyerek sír, nem alszik, eddig gépek vigyázták, most semmi. Nem tudtam még azt sem, mikor kell visszamennem a kezelőorvoshoz. Jöttek a rossz gondolatok. A legrosszabbak. Magamat vádoltam: „miért én? mit csináltam rosszul?”. Pedig készültem, egészségesen táplálkoztam, vitaminokat szedtem…

Eta

Hat és fél hónapos érkezett a kisfiam. ’79-ben. Ma már negyvenegy éves, talpraesett, háromgyerekes, dolgozó apuka, aki teljesen vak. Mindössze 90 deka volt, őt meg tudták menteni, de a látását elvesztette. Akkoriban sok koraszülött baba járt hasonlóan.

Vonattal mentem dolgozni, magasak voltak a peronok, segítettek fellépni. De hirtelen mintha valami megpattant volna. A munkahelyemen elöntött a vér, hazaküldtek, onnan mentünk a kórházba, pár nappal később pedig megszültem. Adtak valamiféle tejelválasztót, hogy ne induljon meg az anyatejem. Hogy miért döntöttek így az orvosok, a mai napig nem tudom. Talán akkor még nem tulajdonítottak ennek olyan nagy jelentőséget, vagy ki tudja…

Nem mondták, mi pedig akkoriban nemigen mertünk kérdezni.

Fotó: Neményi Márton

Nem lehetett kivenni az inkubátorból, nem élte volna túl. Vérátömlesztés, tüdőgyulladás – nagy harcai voltak már az első hetekben. Sok idő volt, mire végre egyáltalán megfoghattam. Egy erős, makkegészséges kisifiút. Csak hát a látása. Sok család volt körülöttünk a kórházban, akik örültek volna ennyinek. Emlékszem, amikor tanították fehér bottal közlekedni, inkább távol maradtam, nem bírtam volna ki, hogy ne segítsek. A vizsgáját végignéztem, de nehéz volt megállnom, hogy ne szaladjak oda, hogy elkapjam, megfogjam a kezét. Bármennyire is ügyes, mégiscsak az anyja vagyok, mindig segíteni akarok. Pedig nem kell érte aggódni, a párjával – aki szintén vak – mindent megoldanak otthon, kertes házban laknak, sütnek, főznek, tömegközlekednek mindenfelé három látó kisgyerekkel. Ha most születik, biztos vagyok benne, hogy sok minden másképp alakul, de tudom, hogy így is szerencsések vagyunk.

Kriszti

Vannak pillanatok, amiket időnként azóta is pörgetek a fejemben. Nem szándékosan, csak történik. Jó emlékek, rosszak is, utóbbiak talán gyakrabban. Amikor magadban monologizálsz, hogy mit mondtál, vagy, hogy mit kellett volna.

Egy történet különösen beragadt. Többször kerültem olyan anya mellé, aki megkaphatta a babáját. Ezt újra és újra végignéztem, így ez lett az én nagy vágyott pillanatom is. Hogy egyszer csak megjelennek az ajtóban azzal, hogy anya, meghoztuk az ikreket! Egyiküknél eljött az idő, meg is beszéltük, mikor. Mondtak egy napot, én kértem, legyen inkább másnap, mert úgy készültem, hogy aznapra hazamegyek. A család ráért, úgy volt, hogy még egyszer alaposan kitakarítunk, hiszen lassan otthon lehetünk: én újra, a lányok pedig végre. Indultam volna, amikor bejött a nővér a babával. Egy nappal a megbeszélt előtt. Mondtam, hogy a holnapról volt szó, és azt is, miért. Hogy készülünk. Megkérdezte, mégis mit csináltunk eddig, majd fogta a vágyott kiskocsit, és kifordult vele az ajtóból. „Megkaphatná a gyerekét, erre inkább elmegy” – így.

Fotó: Neményi Márton

Magának mondta, de inkább nekem. Akkor egyszer kiabáltam. Másnap végül mellém került a kislányom, de egyszerűen nincs meg ennek az emléke, rátelepedett a másik. Elveszett. Fontos pillanat lett volna nekem, pótolhatatlan.

Zsuzsa

Problémamentes terhességnek indult. Látszólag legalábbis. Aztán elmentem egy átlagos orvosi vizsgálatra. A szokásos eszközzel, ülő helyzetben nem találták a szívhangot, mondták, hogy menjek be a szobába, megnézik ultrahanggal is, biztos csak elbújt valahova. Amikor elkomorult az orvos arca, éreztem, hogy valami baj van. Azt egyébként előtte is észrevettem, hogy nem mozgott annyit és olyan intenzíven, de tudtam, hogy ez változik a babáknál, meleg is volt, betudtam ennek. Az orvos öt percig csak nézte a képernyőt, és közölte, hogy jó, akkor most tessék hazamenni, pakolja össze a pizsamáját és induljon a kórházba, mert ezt a terhességet be kell fejezni.

Református orvos volt, abortuszt ő nem végzett. Számomra tehát az, hogy be kell fejezni a terhességet, azt jelentette, hogy elküld valahova, ahol elveszik a gyerekemet.

Otthon már közöltem a párommal, hogy nem megyek én sehova, ezt a gyereket tőlem el nem veszik. Hosszas rábeszélés után elérte, hogy legalább nézessem meg magam, nehogy velem is történjen valami. A kórházban nem fogadtak, mondván, sem katona, sem rendőr nem vagyok, hiába lobogtattam a papírokat, a recepciós lerázott. Irány az Uzsoki, útközben felvettük anyukámat, aki egészségügyis, ott aztán össze-vissza rohangáltunk két különböző szinten, hogy találjunk valakit, aki legalább megnéz. Belebotlottunk egy fiatal orvosba, akkor talán még csak hallgató volt, aki kihívta az ügyeletest, ő végül megultrahangozott. Tőle hallottam először, hogy talán van esélye a gyerekemnek. Azt mondta, itt maradok, megcsászároznak, a baba meg megy Tatabányára.

A szülőszobán két nővér közölte, hogy azonnal dobáljam le a ruháimat, nem rendezgetünk, nem hajtogatunk semmit, csak dobáljam őket, de nagyon gyorsan, és megyünk is a műtőbe. Addigra már az egekben volt a vérnyomásom, nem tudtak vénát szúrni, pedig a branül kellett volna a császármetszéshez. Egyvalakitől még elbúcsúzhatok, ha gondolom, mondták, de mire bejött a párom, egy szülésznő már közölte is, hogy öltözzek és irány a SOTE, amíg még bennem van a gyerek, ott van hely, ott császároznak majd, elkészítik a papírokat. Kérdeztem, jön-e értem mentő, azt felejtsem el, mondták. Mire kész lett a papír, már elmúlt tíz óra, átrobogtunk a fél városon, a SOTE-n pedig meglepve tapasztalták, hogy én érkeztem, és nem csak a baba. Néztek rám, mit keresek itt, császárra jöttem, mondtam. Miért, maga terhes? – kérdezték. Hát igen, mondtam, nem csak poénból kérném azt a császárt.

Felhívták az Uzsokit, kiosztották a dokit a fejem felett, hogy mit képzel, náluk nincs hely, engem meg befektettek egy szülőszobára, két és fél, vagy inkább három órára magamra hagytak. Teljesen egyedül voltunk, én és a gyerek. Igyekeztem vigyázva feküdni, hogy le ne csússzon a magzati szívmonitor, közben a szemem sarkából lestem, hogy van-e szívhang, ha nincs, miért nincs, elcsúszott az érzékelő? Életben van még? Közben folyamatosan beszéltem hozzá.

Fotó: Neményi Márton

Egy branül volt bennem a császár alatt, nagyon kéne egy másik, mondták, de nincs mit tenni. Adtak gerincérzéstelenítést, az sem hatott igazán, úgy éreztem magam, mintha élve boncolnának egy horrorfilmben. Csak arra emlékszem, hogy üvölt, de olyan hangosan, hogy sokkolt, nem is értettem, hogy tud ennyire sírni, nézzek balra, mondták, ott volt becsomagolva, a kis piros, 33 centis gyerek, és már vitték is el. A folyosó végéről is hallottam, hogy ordít.

Nem tudják megjósolni, mi lesz – ezt mondogatták az orvosok. Értem én, persze, de nagyon-nagyon kellett volna egy kis kapaszkodó, bármi, hogy tudjam, mire számíthatok. Nem volt. Többször is vért kapott, a tápszert nem fogadta el, tejem persze nem volt. Egyet léptünk előre és kettőt hátra mindennap. Az idő nagy részében azt sem tudtam, mi történik a gyerekemmel. Nem anyaként tekintettem magamra, hanem kiszolgáló személyzetként. Aztán hazavittem, és akkor jöttem rá, hogy nincsenek többé műszerek, nincs monitor, nem látom a pulzusát, nem hallom a szívhangját, otthon vagyok, egyedül, a sötétben, csipogás nélkül, és nem tudtam, mi van. Illetve de, tudtam: az van, hogy mostantól rajtam múlik, életben marad-e.

Feldolgozni, ezt? Sehogy. Még most is, amikor látszólag minden rendben van, egy apróság egy pillanat alatt vissza tud rántani, legutóbb például az, amikor elballagott az oviból. Azon senki nem bőg rajtam kívül. Én viszont alig hiszem el, hogy eljutottunk idáig. A PIC-en megtanulsz nem tekintgetni a jövőbe, mindig csak azt kell nézned, ami éppen van.