A 8 órás munkanap, ahogyan ma ismerjük, a munkavállalók, szakszervezetek és aktivisták nemzetközi, iparágakon átívelő erőfeszítéseinek eredménye, amely több mint egy évszázadon át tartó kampány árán valósult meg, sőt még halálos áldozatokat is követelt.
Az ipari forradalom során elterjedt rendkívül alacsony órabérek véget vetettek a hagyományos, vidéki, napkeltétől napnyugtáig tartó munkarendnek, ami azt is jelentette, hogy egyes iparágakban a munkásoknak akár 18 órás műszakokat is ki kellett bírniuk. Az ügy élére elsősorban az ausztrál, brit és amerikai munkavállalók álltak. A melbourne-i kőművesek szakszervezete például az elviselhetetlenül forró nyári időjárásra hivatkozott a munkanap óráinak csökkentésének indokaként. 1856-ban a szakszervezet vezetésével a munkások letették a szerszámokat, és több hónapos sztrájkkal 8 órás munkanapot alkudtak ki maguknak, megtartva a 10 órás béreket. Ez volt az alapkő, amelyre az általános 8 órás munkanapért folytatott küzdelem épült.
A 8 órás munkanapot ünneplik Ausztráliában 1858-ban (Kép: C. Nettleton/Hulton Archive/Getty Images)
Az Egyesült Államokban a 8 órás munkanapért folytatott kampány 1791-ben kezdődött, amikor philadelphiai munkások megszervezték a 10 órás munkanapot, beleértve azt is, hogy napi két órát kapjanak az étkezésekre. Évtizedeken át folytatódtak az időszakos sztrájkok és tiltakozások, míg végül az 1886-os május elsejei felvonuláson 350 ezer munkás hagyta el a munkahelyét, hogy a rövidebb munkaidő mellett tiltakozzon. A helyzet akkor durvult el, amikor a rendőrség tüzet nyitott a tiltakozó tömegre és négy embert megölt.
1817-ben a New Lanark-i Robert Owen brit protoszocialista gyártulajdonos megalkotta a következő szlogent: „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás”. Más gyártulajdonosok körében nem lett túl népszerű ezzel a kampánnyal, ami végül csak 1884-ben kezdett széles körben elterjedni, amikor Robert Mann megalapította a Nyolc Óra Ligát. Ez győzte meg végül a Szakszervezeti Kongresszust, hogy a 8 órás munkanapot az egyik legfontosabb céljává tegye – ez döntő lépés volt.
Robert Owen nemcsak arról lett híres, hogy a szlogennel és törekvéseivel megalapozta a 8 órás munkanapot, hanem arról is, hogy a gyári munkások életén igyekezett javítani több szempontból. A munkakörülmények pozitív változásai mellett létrehozott egy kísérleti közösséget, melyben a kollektív gyereknevelési elveket igyekezett megvalósítani. A gyártulajdonos szerint reformra volt szükség nevelési, erkölcsi és családi szinten, mert a társadalom fejlődéséhez az kell, hogy átneveljék az embereket, ugyanis a fő probléma a vallásban, házasságban és a magántulajdon intézményében rejlik. Ezért hozta létre New Lanarkban, a posztógyárában dolgozó mintegy 2000 ember (köztük 500 árva gyerek) számára azt a kísérleti közösséget, amely a munkások és családjaik számára biztonságot, lakhatást, a gyerekeknek pedig oktatást biztosított. Ez most talán nem tűnik nagy dolognak, de a 19 század eleji iparvárosokban egyáltalán nem ez volt a jellemző, hanem inkább embertelen életkörülmények, lopások és gyilkosságok tarkították a munkások hétköznapjait, miközben a gyerekek taníttatása huszadrangú kérdés volt.
Kétségtelen, hogy Owen legnagyobb eredményei közé az tartozik, hogy az általánosan elteredt 12-16 órás munkanapot 8 órásra faragta, de óriási lépéseket tett azért is, hogy a munkások jogait és a gyerekmunkáról szóló törvényeket korrigálják. Úttörőnek számított abban is, hogy megreformálta az oktatás, a kisgyermekgondozás gyakorlatát a New Lanarki közösségben, például nem alkalmazott 10 év alatti gyerekeket, mint más gyárak, és ingyenes bölcsődét, óvodát, iskolát biztosított a gyárban dolgozók gyerekeinek. Később több hasonló közösség is létrejött Amerikában, de pár év alatt mindegyiknek vége lett, általában finanszírozási problémák miatt. Bár nem valósult meg minden víziója, Owen hatása elvitathatatlan, többek között neki is köszönhetjük, hogy ma csak 8 órát kell dolgoznunk, és még a Beatrice régi dalát is énekelhetjük kedvünkre.
