Hány kiló voltál és hány kilót fogytál?
2019-ben, a második kisfiam születése után 89 kiló voltam, utána még egy jó három-négy hónapig stagnált a súlyom, majd 2020 nyarán értem el azt a végleges formát, ami már egy egészséges testsúly, amit most is tartok, 54-55 kiló. Egy bő másfél év munkája. Először lementem 51 kilóra, de azt nem éreztem a magaménak, úgyhogy ha a mostani súlyommal számolunk, akkor 35 kilót fogytam. Az 51 kilóval csak annyi volt a gond, hogy nem tartható napi szinten, de az többtényezős volt: heti négy-öt edzés is belefért az időmbe, amíg nem mentem vissza dolgozni, illetve az inzulinrezisztenciára kapott gyógyszer miatt is ment le ennyire. Aztán később elhagytam a gyógyszert, és azóta teljesen normálisra beállt a súlyom.
Mióta van inzulinrezisztenciád?
Mind a két terhességem előtt megvolt már az inzulinrezisztencia, de amikor megszületett a második gyermekem, akkor lettek olyan rosszak az eredményeim, hogy az orvosom úgy döntött, hogy először próbáljuk meg életmódváltással helyretenni, de aztán szükség lett a gyógyszerre is. Jó ideig azonban csak diétáztam, odafigyeltem, hogy rendszeresen egyek, hogy megfelelő tápértéke legyen az ételnek. Ez a rendszeres sportolással együtt meg is hozta az áttörést, sikeresen megszabadultam az első 10 kilótól, de utána továbbra is voltak hormonális problémáim, a szoptatás nem sikerült, a ciklusom sem rendeződött, fájdalmaim voltak, az arcbőrömmel is gondok voltak – tehát a tipikus inzulinrezisztenciás tünetek fokozottan fennálltak, hiába figyeltem oda az evésre és mozgásra, úgyhogy mégis kellett a gyógyszeres támogatás. Ettől először összeomlottam, mert azt éreztem, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy jobban legyek, de aztán felvérteztem magam, hogy igenis talpra állok, hiszen fel kell nevelnem a két gyerekemet. Innentől kezdve még tudatosabban odafigyeltem az étkezésemre, és regisztráltam a Gyerünk Anyukám!-ra is, de nemcsak a tornák miatt, hanem mert tudtam, hogy kell egy közösség, ami segít, erőt ad a mindennapokhoz, a saját harcom megvívásához.
Mikor kezdődtek a problémák a súlyoddal?
11 éves korom óta nagyon csapongott, ingadozott a súlyom: vagy 65-70, vagy 49 kiló voltam. Mindig küzdenem kellett a kilókkal, egy sütit nem tudtam megenni úgy, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, mert tudtam, hogy öt kiló megint rajtam lesz, tényleg a fénytől is híztam. Sokszor ért emiatt atrocitás az iskolában is, ott a tinilányok megjegyezték, hogy nem akkora vagyok, mint ők. Ez mindig jelen volt az életemben sajnos.
Virág a nagy fogyás előtt (Fotó: magánarchívum)
Persze tinédzserként az ember mindent elhisz, amit a tévében lát, meg ami eljut hozzá szóbeszédben, úgyhogy minden extrém fogyókúrát kipróbáltam, amivel csak még rosszabbra fordult az állapotom és még több tünetem lett. Amikor pedig találkoztunk a férjemmel, akkor megint fokozódtak a tünetek, hízósabb időszak következett, nem volt rendszeres ciklusom, nehezen sikerült a teherbe esés. Emiatt fordultam orvoshoz és derült ki az inzulinrezisztencia.
A lelkedet is sikerült a testeddel együtt átalakítani?
Igazából ez függ attól, hogy milyen napom van. Fejben tudom, hogy megérkeztem, egészséges vagyok, rendben vagyok, de azért amikor egy rosszabb időszakot élek, például stressz van a munkahelyen, vagy a családban nem úgy mennek a dolgok, akkor sokszor érzem magam ugyanott, hogy az a három kiló, az ott van rajtam és milyen dagadt vagyok. A kövérséget, az amiatt kapott sebeket teljesen elfelejteni vagy leküzdeni, nem hiszem, hogy lehet, de be kell állítani egy olyan gondolkodásmódot, ahol tudom, hogy ha van rajtam három-öt kiló többlet, akkor is értékes ember vagyok, és el kell fogadni, hogy nem ez fog meghatározni.
Azt fontos tudatosítani, hogy nem az a jó feltétlen, ha csontsovány mindenki, hanem egy egészséges testsúlyt kell elérni, mert nyilván mindenkinek az a célja, hogy hosszú távon egészségesen éljen.
Erre próbálok mindig összpontosítani, hogy nem feltétlenül az a jó, ha 50 kiló valaki. Van olyan, hogy nem érzem jól magam a bőrömben, nem úgy áll az a ruha, vagy csak rossz napom van, de ilyenkor próbálok ezekre a gondolatokra visszatérni, megvizsgálni, hogy honnan indultam, hol vagyok és még mi vár rám. Ez nagyon sok erőt tud adni. De az biztos, hogy ez örök munka egy nőnek a lelkében.
A családod támogatott végig az úton? Ők is ugyanazt ették, amit te?
A férjem maximálisan támogatott, nem variált, hanem amit főztem a diétám szerint, azt ette ő is. Nagyon érdeklődően állt az új étrendhez, ha pedig ő ment bevásárolni, akkor küldte a fényképet, hogy „Ugye jól emlékszem, hogy ez jó, ezt eheted?”. Velem együtt fogyott egyébként, leadott egy jó 20-25 kilót. Sőt, az elején, amikor a babáért küzdöttünk, akkor a férjem volt az, aki megfogta a kezem és mondta, hogy menjünk el futni. Akkor még úgy voltam vele, hogy itt a világvége, most kiderült az inzulinrezisztencia, és le kéne fogynom vagy 20 kilót, úristen, mi lesz, totál magamba roskadtam. A férjem volt az, aki megfogta a kezemet, segített elkezdeni a diétát és mozgást. A legnehezebb időszakokban is mindig itt volt mellettem, ha én nem láttam magamon a változást, akkor is biztatott, hogy milyen kis formás vagyok és már el is tűnt a hasam.
A tágabb család is mellettem állt, főleg, miután látták rajtam a pozitív változást. Most nem arról beszélek, hogy fogytam x kilót, hanem hogy kivirultam. Ennek hatására például anyósomék megkértek, hogy mondjam el, hogyan étkezem, mit csinálok, mert őket is érdekli, hiszen nem lesznek már fiatalabbak, és a cukorproblémákat is szeretnék elkerülni. Be is vezettek több reformot a saját étkezésükben: teljes kiőrlésű lisztet használnak és a süteményt is édesítővel készítik. Az egész családom társ ebben az életmódban.
35 kilótól szabadult meg Virág (Fotó: magánarchívum)
Megkíméltek az olyan megjegyzésektől is, mint az „egyél még, túl sovány vagy”?
A legelején volt egy-két ilyen mondat, de elmagyaráztam mindenkinek, hogy miért csinálom, mert azon túl, hogy le akartam fogyni, a fő célom az volt, hogy elkerüljem a cukorbetegséget, illetve elmondtam nekik azt is, hogy fel szeretném nevelni a gyerekeimet, ezektől az érvektől átértékelték azt, amit csinálok. De tudom, hogy nagyon kevés az ilyen megértő család, másoktól hallok én is történeteket.
Milyen étrendet követsz pontosan?
A inzulinrezisztenseknek való szénhidrátszámolós diéta az alapja, de nem a legszigorúbb, hanem inkább a rugalmas, személyre szabott fajtája. Nálam 120-140 gramm szénhidrát és 1200-1600 kalória volt belőve, de ezek nem kötött számértékek, hanem inkább arra kellett figyelnem – a mai napig figyelek is –, hogy mit eszem és mikor. Szerencsére a nőgyógyász-endokrinológusom nagyon rugalmas és soha nem vasalta be, hogy márpedig az csak 140 gramm lehet és eggyel sem több, hanem inkább mindig azt mondta, hogy találjam meg a saját egyensúlyomat, hogy mi a jó nekem. És háromhavonta a kontrollokon megvizsgált alaposan, hogy a testem hogyan reagál az új életmódra, ez is segített beállítani a megfelelő szénhidrátmennyiséget.
A cukrot és finomlisztet száműztem az étrendemből, azokat az alapelveket tartottam, amit az inzulinrezisztenseknek tartani kell, csak nem kőbe vésett szigorú szabályokkal. Ha egy nap éhes voltam még, akkor ettem egy pótvacsorát, hiába volt már meg a szénhidrátmennyiségem. Mert ha éhes vagyok, ennem kell és kész. Egy életmódváltás csak úgy megy, ha megtalálja benne magát az ember, hogy neki mi működik, mi élhető. Az sosem lesz sikeres, tartós eredmény, ha kényszerítve érezzük magunkat. Nyilván így is vannak megszorítások, mert a születésnapi tortából például nem eszem, de megvannak az alternatívák, és már nem is hiányzik.
Milyen mozgás segített a fogyásban?
A mozgás egy elég sarkalatos pont volt. Én voltam az, aki mindig azt mondta, hogy fusson az, akit kergetnek, nagyjából ennyi volt a mozgáshoz való hozzáállásom. Aztán amikor kiderült az inzulinrezisztencia, és a férjem elkezdte mondani, hogy járjunk el kocogni, akkor sikerült megszeretnem a futást. Meg az akkori munkahelyem adott edzőterembérletet, azt is használtam, és eljárogattam, felfedeztem a gépeket, de azért ez végül nem lett rendszeres az életemben. Amikor a második szülés után szembesültem vele, hogy itt vagyok majdnem 90 kilósan, akkora vagyok, mint kettő másik, fejben eldöntöttem, hogy muszáj megmozdulni komolyabban. Elkezdtem futni, majd otthon tornázni, és ahogy egyre inkább észrevettem a mozgás pozitív hatásait, úgy épült be a mindennapjaimba.
Most a heti két-három edzést tartom, és kifejezetten hiányzik, ha kimarad, mert rájöttem, hogy milyen jó stresszlevezetési mód, és ha az ember túllendül a kezdeti nehézségeken, akkor a mozgás nem fáraszt, hanem feltölt.
Nincs egyfajta kedvenc edzésem, mert nagyon hangulatember vagyok, úgyhogy többféle mozgásban is magamra találtam. Van olyan napom, amikor senkit nem akarok magam körül látni, hagyjanak békén, akkor bedugom a fülem, elmegyek, futok négy-öt kilométert. Máskor meg szinte pezsgek és azt mondom, hogy de jó lenne most valamilyen órára elmenni, és ha van lehetőség, akkor el is megyek. Kitágult a szemléletmódom a sportok iránt. Jelenleg hetente kétszer járok személyi edzőhöz, ahol most épp kettlebell és TRX van terítéken. És alig vártam a jó időt, hogy tudjak biciklivel menni dolgozni.
Egy életmódváltás csak úgy megy, ha megtalálja benne magát az ember (Fotó: magánarchívum)
A gyerekek mellett hogy van időd az edzésre?
A férjem vagy a mama vigyáz addig a gyerekekre, ha nem itthon tornázom. Nálunk ez úgy működik a férjemmel, hogy cserébe, amikor ő megy el kocogni, akkor én maradok a gyerekekkel. Neki ugyanúgy szüksége van az énidőre, mint nekem. Az elején otthon tornáztam inkább, amíg kicsik voltak a gyerekek, mindig próbáltam az alvásokhoz időzíteni a mozgást. Aztán egy idő után elmúltak az alvások, ebben az időszakban hatszor megállítottam a videót, de aztán megszokták ők is, hogy akkor anya tornázik, és fixen beépült a napirendünkbe, hogy reggeli után a gyerekek hozták a játékokat, én meg ott tornáztam mellettük. Most már eljutottunk oda, hogy ha otthon tornázom, akkor simán beállnak mellém, és a maguk képességeinek megfelelően próbálják utánozni, amit csinálok.
A gyerekek is azt az életmódot követik, amit te?
Nem fogok álszenteskedni, ugyanúgy van itthon gumicukor, meg csoki, és ha kérnek, kapnak, de nekik abszolút nem okoz gondot, hogy mondjuk a szendvics teljes kiőrlésű pékáruból készül, vagy hogy basmati rizst kapnak, mert kicsi koruk óta ehhez vannak szokva. És összeteszem a két kezemet, amiért az óvodában és a bölcsődében is már félig reformétkeztetés van, ahol tényleg nem idegen a zöld köret, bulgur, köles, és ugyanúgy megeszik a gyerekek szerencsére. De nem tagadok meg tőlük sem semmit, szerintem úgy nem lehet leélni egy életet, hogy soha nincs egy kis nasi vagy egészségtelennek számító étel.
Abban hiszek, hogy meg kell találni az egyensúlyt az étkezésben is.
Ha például olyan alkalom van, próbálok megfelelően válogatni, de nem fogok attól rossz értékeket produkálni vagy meghízni, ha egy hétvégén eszek abból, amit egy szálloda kínál vacsorára. De általában a legtöbb helyen már van olyan alternatíva, ami mindenféle diétás szempontból jó.
Mit tanácsolnál annak, aki most vág bele a nagy fogyásba?
Ne akarjon egyszerre 40 kilót lefogyni, mert nem fog menni máról holnapra. Nem szabad elérhetetlen célt kitűzni, inkább kisebbekben érdemes gondolkodni. Például, hogy egy hétig megpróbálok tényleg tisztán étkezni, amennyire lehet. Vagy hogy elmegyek és sétálni fogok öt kilométert egyben, és ha megvolt az öt kilométer, akkor utána hatot.
Mindenkinek magának kell kitapasztalni, hogy mire hogyan reagál a teste, és nem szabad elkeseredni, feladni, ha valami nem jó. Nekem is volt olyan, hogy változtatni kellett a diétán, vagy más mozgásformára volt szükségem, sőt, néha visszajött pár kiló. Lelombozott, de tudtam, hogy ez csak egy jelzés, hogy változtatni kell az étkezésen vagy mozgáson. Illetve fontos, hogy utána kell járni annak is, hogy vannak-e egészségügyi problémák, ha pedig azt mondja az orvos, hogy kell gyógyszer, akkor be kell szedni azt a gyógyszert. És mindig apránként, lépésenként építkezni – szerintem csak így lehet elérni a nagy eredményeket.
Mit adott neked a nagy fogyás?
Ahogy az ember egy bizonyos mennyiségű kilótól megszabadul, az egy csomó pozitív dolgot hoz az életben. Nekem leginkább azt adta, hogy végre önmagam vagyok, végre abban a testben élek, ami az enyém. Túlsúllyal egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy egy olyan testbe vagyok bezárva, ami nem én vagyok. Az új testem megadta azt az örömet, hogy megélhetem az életet, hogy nem érzem magam kellemetlenül emberek között vagy a strandon, uszodában. Önbizalmat kaptam azzal, hogy önmagammá váltam a fogyással.
