Nők a pult mögött a budapesti éjszakában

Belevetettük magunkat a budapesti éjszakába, és körbejártuk azokat a kisebb, barátságos, és persze egészen vad helyzeteket megélt kocsmákat, amelyek a nagy bulinegyed-robbanás, a rengeteg turista és a pultokat elfoglaló legénybúcsúsok ellenére is próbálják megőrizni a személyiségüket és a lelküket. A pult másik oldalán dolgozó lányok meséltek arról, hogy kezelik a flörtölést, a beszólást, az átnyúlkálást, mi a helyzet, ha egy vendég kiönti a szívét, és miért jön jól a gyerektáboros rutin, ha nagyon sok a részeg.

Zsófi

Dzzs! Bár

Hogy előny-e, hogy magas, vékony lány vagyok? Nem tudom, más még nem voltam.

Itt két éve csapolok, egyébként tíz éve dolgozom a vendéglátásban. Voltam felszolgáló egy budai helyen, a pult mögött inkább fiúk voltak, a pályán pedig lányok, a vezetőség eléggé hímsoviniszta volt, gondolom, ezért alakították így. Tudod, van az a fajta hímsovinizmus, hogy „állítsuk oda a jó csajokat”, meg az, hogy „a lányokat inkább ne engedjük oda, ők bénábbak, mint a fiúk”. Néha, amikor bejönnek, és kérik, hogy ajánljak viszkit, rumot, érzem, hogy szkeptikusok:

Egyébként a Nappaliban dolgoztam két és fél évet, ott pedig 680 féle rövidital van, elég jól megismertem őket, jártunk viszkishow-kra, kóstolókra. Ezerféle viszkinél biztos tartok. Két percen belül aztán látom rajtuk, hogy túllendültek azon, hogy nem bíznak bennem, látják, hogy pontosan tudom, mit szeretnék adni nekik. Pedig én csak ugyanazt csinálom, mint bármikor máskor.

Fotó: Neményi Márton

Sok másik helyre nem járok, kábé mindig itt vagyok, nem látom annyira, máshol mi megy. Itt mindenki megtalálta a számítását, rajtam kívül van egy heteró fiú és egy meleg fiú pultos. Flörtölés, nyomulás a vendégek részéről néha van itt is, de tíz év alatt azért megtanultam kezelni az ilyesmit. El is lehet viccelni. Amikor azzal jönnek, hogy „jaj, fú, lehetek a pasid?”, annyit mondok, „állj be a sorba”, vagy annyit, hogy „már van kettő, köszi, nem kell harmadik”. Azért persze van, aki a harmadik akar lenni. Ezek után általában tök jól eldumálgatok velük, de van, aki nem adja fel, olyankor hirtelen mennem kell, dolgom lesz. Ilyenkor azért jó, hogy itt a pult, ami elválaszt.

Orsi

Vittula

Egy körúti kocsmából jöttem át. Sokszor az a baj, hogy nem vesznek komolyan, mert kicsi vagyok és nem hiszik el, hogy képes vagyok rendet tenni. Egyszer ki kellett dobni egy srácot, aki itt kólázott az asztalon. Kétméteres volt. Egyébként az idegesített fel a legjobban, hogy már összetakarítottam, és ott hagyta a zacskót az asztalon. Utánamentem, szóltam neki, hogy jöjjön vissza, szedje össze és távozzon. Megtörtént. Néha működik a határozott szó. A balhé egyébként ritka, volt egy tömegverekedés, az benne volt a hírekben, és egy késelés, azt nem hozták le. Az egyik lánynak azóta is megvan a sebhelye. Egy külföldi srác volt, nagyon hamar elkapták.

De az ilyesmi nagyon ritka, kétévente egyszer, ha megtörténik, akkor mondjuk igazán ütős. Amúgy inkább haverkodnak, általában úgy, hogy „szia, tényleg itt volt a Jennifer Lawrence?”. Mert egyszer tényleg itt volt, ott az a bojler, amellett állt. A Vittuban egyébként inkább törzsközönség és belső külföldiek jönnek, akik a Tripadvisoron találtak minket. A legtöbben tudják, mit isznak, akiről mi tudjuk, annak már készítjük is, ha meglátjuk, hogy jön le. Aki nem tudja, annál lehet jelentkezni az édes-savanyú kérdéskörrel. A kevertet egyébként minden külföldi nagyon-nagyon szereti. Sokan pedig azóta isznak gint tisztán, felesként, hogy meglátták, hogy én is azt iszom, és látszott rajtam, hogy jó.

Fotó: Neményi Márton

Az alkoholizmus nem itt van. A többség, aki ide bejön, vesz pár fröccsöt, a sarokban ül, beszélget. Van egy másik melóhelyem egy üzletben; ott tényleg ijesztő, hogy mennyi alkoholt vásárolnak otthoni „felhasználásra”. Itt legalább társaságban isznak.

Néha hagyom, hogy meghívjanak. Attól függ, milyen tempóban vagyunk. A pult felett nagyon-nagyon ritkán nyúlnak át; a legtöbb vendég ismer és tudja, hogy nem szeretem, ha hozzám érnek. A főnök, Máté épp most ment el, az elmúlt öt évben harmadszor öleltük meg egymást. Egyszer volt egy csaj, aki alám nyúlt. Mondtam neki, hogy ha még egyszer a pult mögé jön, az egész társaság repül. Megértették, leültették. Általában kapcsolnak, de azért elég sokszor kijön a számon, hogy „melyik részét nem értetted annak, amit mondtam?”. Ilyenkor még egyszer el kell mondani. Türelemjáték.

Az a baj, hogy megszokod. Öt éve dolgozom itt, de két éve el kellett mennem, éreztem, hogy nagyon csúnyán kezdek kiégni, most pedig újult energiákkal érkeztem vissza. Most jó. Ez most egy sokkal jobb időszak lesz, mint az előző. Hogy miért? Elmúltam huszonöt. Vettem egy nagy levegőt.

Zoé

Beat on the Brat Vinyl & Bar

Vonzott a hely zenei világa, a koncepciója, közel éreztem magamhoz, több volt ez, mintha elmentem volna egy sima klubba dolgozni. Fél évvel azelőtt kezdtem dolgozni az előző Beatben, hogy bezárt volna, automatikus volt, hogy átjövök ide. (Az első Beat on the Brat éjszakai bulihelyként a hetedik kerületben működött, miután bezártak, költöztek el Budára nappal is nyitva tartó kávézóként és lemezboltként – a szerk.) Folyamatosan beszélgettünk a főnökkel, jöttem segíteni plakátolni is. Félig még megvan az a közeg, aki oda járt, de átalakult sok minden így, hogy ez már nem az az éjszakai klub. A törzsközönség, aki csak a buli miatt jött, ide már nem jár, mégiscsak 11-kor zárunk. Most ketten vagyunk a pult mögött, én és egy srác, felosztjuk a hetet, kivéve a szombat, az maratoni menet. Lemezeket, és most már könyveket is árulunk, néha a kisebb háttérmunkákba is be kell segíteni, lemezeket mosunk, címkézünk. Sok külföldi jön, turisták is, egészen meglepő; isznak egy kávét, egy sört, ha pedig már itt vannak, válogatnak a lemezek között is, zeneileg is képben kell lennünk tehát. Egy ideje pedig kifejezetten emiatt is jönnek. Sok jó kocsma és sok jó lemezbolt van, de ilyen, hogy a kettő együtt, nincs még egy.

Fotó: Neményi Márton

Egy hordót felemelni, egy rekeszt arrébb pakolni biztosan könnyebb egy srácnak, mint nekem, de egyébként nem jelent hátrányt, hogy nő vagyok, ezen a helyen nem ér atrocitás. Ide normális arcok jönnek, legfeljebb pár olyan helyzet van, amikor úgy döntök, nem szeretnék már tovább kommunikálni az illetővel, ilyenkor simán arrébb megyek. A flörtölést lehet hárítani úgy, hogy finoman közlöm, hogy nem szeretnék belemenni semmibe. A határ ott van, amikor túlzottan érdeklődnek, személyes témákba próbálnak belemenni, azt kérdezgetik, mikor mit csinálok. A régi Beatben sem volt súlyos helyzet, igaz, ott azért részegebbek voltak, de pár beszólásnál több nem volt. Ha vissza kell szólnom, inkább szarkasztikus vagyok.

Berta

Dobrumba

Eddig minden munkahelyemen pultos voltam, kivéve egy menőbb helyet, ott barback voltam, ők a pultosokat segítő háttérmunkások. Nem tetszett, robotnak éreztem magam, szabály volt, hogy a vendég nem láthatja, hogy szendvicset eszel, vizet iszol, kimész dohányozni, csak azt, hogy vigyázzban állsz és éppen dolgozol valamit. Rám szóltak, hogy húzzam ki magamat, üvöltöttek, hogy hogy képzelem, hogy felkötöm a pólómat és egy centi kilátszik a hasamból, mit szólnak majd a vendégek?! Úgy, hogy nem is a pultban álltam. Nehéz kiállnom magamért, visszaszólnom, de ott a végén sikerült. Ezt meg kell tanulnom.

Az első vendéglátós melóm a Lövőház utcai Márkus vendéglő volt… Vagyis az volt az első, amiért pénzt kaptam. Előtte nagyon-nagyon régen palacsintákat sütöttem anyukámnak a kőhegyi menedékházban, ahol dolgozott. 13-14 éves lehettem. Ez most már megélhetés, de nem szeretnék benne ragadni, 25, vagy legkésőbb 30 fölött már nem folytatnám. Most leszek 20. Pultozni viszont mindig szerettem volna, vonzanak a koktélok, a shaker… Végül felajánlották a Dobrumbát, gondoltam, ott biztos oldottabb a hangulat, próbáljuk meg. Megérte. Nem kell stresszelnem azon, hogy látják-e a vendégek, hogy dohányzom, eszem.

Itt vendégekkel nem kommunikálok, korábban, amikor a Központban dolgoztam, nagyon sokat kellett beszélgetni. Ott iszogatnak a pultosok is, persze csak finoman; próbáltam anélkül, de sokkal fárasztóbb volt úgy, azt a nyüzsgést tényleg nehéz volt kibírni egy-két feles nélkül. Az volt a szabály, hogy addig szabad, amíg nem látják, hogy esnék szét. Pultoztam fesztiválon is, ott azért észrevettem magamon, hogy a számok kezdenek összecsúszni, a részegek ráadásul ilyenkor nem rendes sorba állnak, hanem össze-vissza, és mindenki kiabál, hogy „én jövök, én jövök!”, nehéz volt követni úgy, hogy közben én is ittam. Persze azért segített belelazulni, jobb kedvem lett, gyorsabban telt az idő. Most már nagyon ritkán iszom, műszak végén egy-egy sör néha jól esik, de ennyi.

Fotó: Neményi Márton

Egyáltalán nem jelent hátrányt, hogy lány vagyok. Az első munkahelyemen, egy kisvendéglőben volt egy bácsi, aki napi szinten bejött, már reggel kérte a borokat, minél többet ivott, annál több furcsa, burkolt szexuális megjegyzése volt, mondtam is a főnökömnek, hogy szóljon neki, hogy ez nem oké. Szólt is, az úr pedig abba is hagyta, bocsánatot is kért. Ez volt az egyetlen rossz élményem. A Központban egyszer beégettek az ismerőseim, direkt kiabáltak mindenféléket, az ciki volt, de inkább vicces. Nálam inkább az a baj, hogy van egy betegségem – vagy nem is tudom, mim –, nagyon meg tud tetszeni egy-egy munkatársam, és könnyű ezzel visszaélni, ha alakul köztünk valami. Nem is nyílt visszaélésre gondolok, de mégis olyan a kommunikáció. Ezzel vigyáznom kell.

Egyébként nagyon könnyű a pult mögül csávózni. A Központban többször elkérték a telefonszámom. „Nagyon szép vagy, add már meg”, ilyen klasszikus szövegek. Elég jól felismertem, kinek érdemes megadnom, ebben azt hiszem, egész jó vagyok. Egyszer ültem a villamoson, nagyon rossz kedvem volt, iszonyatosan szarul voltam, a sírás kerülgetett. Nyár volt, nagy meleg, és ez még a maszkos időszak volt. Egy srác leszólított, hogy van-e barátom, annyira zavarba jöttem, hogy elkezdtem bólogatni. Azt mondta, oké, akkor nem utazik tovább, mert amúgy le kell szállnia, mondtam, hogy bocs, szia. Leszállt, láttam, ahogy leveszi a maszkját, és iszonyat jól nézett ki, fogtam a fejem, „ne, ilyen nincs, hogy lehetek ilyen hülye, amikor nincs is barátom?!”. Másnap, miután bementem dolgozni, leszólított ugyanez a srác. Annyira megörültem, hogy kirohantam a pult mögül és megöleltem. Végül nem lett belőle semmi, csak egy nagyon jó randi.

Dóri

Fekete Kutya

Pont előtted rendelt úgy egy srác, hogy „na szia, drága, ajánlj valamit”. Az ilyesmi nem fér bele, de őt pont ismerem és tudtam, hogy semmi értelme elkezdeni magyarázni. Ennél sokkal rosszabb helyzetek adódnak. Mostanában az basz fel, amikor jönnek okoskodni a férfiak, ha hordót vagy szén-dioxidot cserélek. Ezeket előszeretettel csinálom egyedül, jó érzés, hogy képes vagyok. Nem kell feltétlenül férfinak lenni ahhoz, hogy elcsavarj pár csavart.

Konfliktus egyébként főleg abból van, ha valamivel nem értenek egyet. Ezek például cseh sörök, azaz a habjukból egy idő után sör lesz. Ezért nem csapolok minden sört a vonalig, hanem kicsit lejjebb, erre sokan beszólnak és kérnek bele még. Ha olyan kedvemben vagyok, rátöltök, ha nem, elmagyarázom. Az is tipikus, hogy zárnánk, de jönnek könyörögni. Nincs is más lehetőségem, mint nemet mondani.

Egyszer volt fizikai inzultus. Halloween-buli volt, nem dolgoztam, csak eljöttem, napszemüvegben, és bejöttem a pult mögé kiszolgálni magam, hogy a többieket ne terheljem. Az alkoholtól a legtöbben bátrak lesznek, és a határozottságra – főleg, ha egy lány határozott – nem azzal reagálnak, hogy „rendben, oké”, hanem hogy „mit képzel ez a nő a 160 centijével, főleg úgy, hogy napszemüvegben van?”. Megkértem egy csávót, hogy ne hajoljon már be a pultba, próbáltam meghúzni a határokat fizikailag is, erősködött, végül levette rólam a napszemüveget. Pont a kedvesem dolgozott itt mellettem a konyhán, abból majdnem fizikai összetűzés lett.

Fotó: Neményi Márton

Flörtölés is akad, de két és fél év alatt szerencsére sikerült megküzdenem vele. Pontosabban már látják a csávók, hogy nincs különösebb érdeklődés a tekintetemben. Sokan tényleg azt hiszik, hogy engem azért állítottak ide, hogy beszélgessek velük. Néha még jól is esik – attól függ. Most például olyan kedvemben vagyok: nincsenek sokan, nem vagyok fáradt, jó a hangulat. Grafikusnak tanulok, egész nap a gép előtt ülök, ezt pedig ez a munka pedig tökéletesen ellensúlyozza. A szociális életem nagy részét kitölti ez a sok-sok ember itt. De ma már nem beszélgetek, ha nem szeretnék, egyszerűen odébb megyek, megkímélem magam ezektől a fáradságoktól. Érdekes, de lányoktól szoktam cetlit kapni rajta telefonszámmal, esetleg Instagrammal, kábé havonta megtörténik. Kedves gesztus, kicsit talán kellemetlen, főleg, ha egyébként sem szimpatikus az illető.

Most pont egy komolyabb mélyponton vagyok túl, nagyon fáradt voltam, és elegem lett a rengeteg turistából is. Az ehhez hasonló helyek kezdik elveszíteni a lelkületüket szépen lassan, mert tele lett velük a hetedik kerület. Észrevettem magamon, hogy már nem felbasznak az emberek, hanem szomorú vagyok. A legénybúcsús társaságokat szerencsére már hivatalból elküldjük. Pont most töröltem le a táblát, hogy újra ráírjam, hogy itt nincs legénybúcsú. A nyolc főnél nagyobb külföldi társaságokat próbáljuk kiterelni, de nem könnyű, ha már egyszer bent vannak. Általában visszaszólnak, hogy „ezt biztos most találtad ki, és csak simán nem vagyunk szimpatikusak, hülye kurva!”. Ebből lett az, hogy ahogy meglátunk egy jelmezes külföldit, rögtön szólunk is, hogy „na cső!”.

Brigitta

Hivatal

12 éve pultozok, megmaradtam itt, a hétben. Tehát már itt voltam, amikor még nem volt ennyire tömény és pörgős, vagyis az volt, csak másképp. Kellemesebb volt az éjszakai élet, mint most. A vendég persze vendég; főleg itt, ahol könnyen megteremtjük a közvetlen légkört, hiszen ide törzsközönség jár.

Nőknek, férfiaknak is megterhelő ez, inkább személyiségfüggő. Atrocitással 12 év alatt nem találkoztam, lekopogom. Az Úri Muriban kezdtem, oda is törzsközönség járt, nagyon rendes volt a főnök, mert így is bekészített egy egyméteres PVC-csövet a pultba, hogy mégis legyen valami eszköz, ha olyan a helyzet. Egyszer sem kellett elővennünk. Nyugodt, szép szóval mindent el lehet érni, ha okosan használjuk. Pszichológusnak kell lenni, nem is kicsit. Határozottság kell és törődés, minden vendégnek másképp. Ez pedig oda-vissza működik, visszakapjuk a vendégektől azt, ahogyan bánunk velük. Sok barátságom, komoly emberi kapcsolatom született a kocsmai helyzetekből, és maradt meg kocsmán kívül is.

Akadnak beesők, de inkább az jellemző, hogy aki már járt itt, az visszajön. Pont a személyesség miatt, és azért, mert mindenkit ismerősként, haverként, barátként kezelünk, méghozzá nem izzadságszagúan, hanem természetesen. Szeretni kell ezt, nyitottnak kell lenni, érdeklődni kell a random vendégek iránt is. Nem való vendéglátósnak, aki nem szereti az embereket. Ha pedig egy vendég kiönti a szívét, meg kell tanulni úgy segíteni, hogy ne engedjük be a helyzetet a saját életünkbe. Szelektálni ezt a rengeteg energiát, amivel találkozunk. Ez nyilván nekem sem sikerült az elején.

Fotó: Neményi Márton

Sokan az alkoholban látják a megoldást arra a rengeteg szomorúságra és megoldatlan helyzetre, ami képes felgyülemleni. Hosszú folyamat, amíg az ember szembe tud nézni a problémával, addig pedig marad az instant fájdalomcsillapítás. Most már józanul, tiszta fejjel vagyok jelen a szakmában, de nem volt mindig így. Nehéz megtalálni az arányt, hogy mi az a mennyiség, ami még nem okoz gondot; van egyébként női kollégám, aki sosem iszik, mégis megtalálja azt, amitől jól érzi magát, és segít megtalálni a vendégeknek is.

A mi felelősségünk azt mondani a vendégeknek:

Méghozzá elég nagy felelősség. Hosszú távon sokkal jobban megéri figyelni rájuk, mint kiadni még egy-két italt, amit már pont nem kellene. Vigyázunk egymásra, ezért is jönnek vissza: érzik, hogy vigyázunk rájuk is.