Ahogy a vecsési Új Esély Központot rendszeresen látogató ellátottakkal beszélgettünk, kiderült a történeteikből, hogy a központban nemcsak a szakmai munka, hanem az itt dolgozók szerető gondoskodása is rengeteget segít nekik abban, hogy jobban tudjanak megküzdeni az élet nehézségeivel.
„Mi hiszünk abban, hogy egyenlő mindenki”
A központ a Baptista Egyház fenntartása alatt áll, de egyáltalán nem elvárás az, hogy vallásos legyen, aki ide szeretne járni gondozásra. Ez a központ a vecsési lakosokat fogadja, de szerencsére több Új Esély Központ is van más településeken, így érdemes kikeresni a saját területünkhöz tartozót, ha segítséget szeretnénk kérni. Barta Bea, az Új Esély központ terápiás munkatársa elmondta, hogy 16 éves kortól várják a szenvedélybetegeket, és 18 éves kortól mehetnek pszichiátriai problémával küzdők. A szenvedélybetegeknek nincs szükségük azonnal a jelentkezéshez orvosi diagnózisra, de a pszichiátriai problémával küzdőknek szakorvosi szakvéleményre van szükségük, ami indokolja a felvételt a központba. Az intézmény segítségükre van azoknak is, akik szakorvosi szakvéleménnyel még nem rendelkeznek, de segítséget kérnek. Nyitott intézményként működnek.
Fotó: Neményi Márton
Az Új Esélynél csoportterápiákat és egyéni terápiákat is tartanak, illetve kedvezményes étkezéshez, mosási, fürdési lehetőséghez is juthatnak az ide járó gondozottak. Mindezek mellett az itt dolgozók segítenek az ügyintézésben, ha arra van szükség, legyen szó egy új e-mail-cím létrehozásáról vagy munkakeresésről, számíthatnak a mindennapi feladatokban is a központra az ide jelentkezők. Nappali ellátásról van szó, szállást nem tudnak biztosítani, de sokan vannak olyan nehéz anyagi vagy mostoha lakhatási helyzetben, hogy az Új Esély központ nyújtotta segítséggel tudnak talpon maradni.
„Mi hiszünk abban, hogy egyenlő mindenki – mondta el Barta Bea. – Mindegy, hogy szenvedélybeteg vagy rossz pszichés állapotban lévő ember jön be hozzánk, itt megnyugvást kaphat.
Van olyan is, akinek úgy tudunk segíteni, hogy csak beszélgetünk vele, elpanaszolja 45 perc alatt, hogy nehéz az élete, utálja a politikát, az anyukáját, vagy éppen engem, akkor is meghallgatjuk szeretettel. És ettől megnyugszik, aztán úgy jön vissza legközelebb, hogy már éppen nem azt sorolja, hogy kit utál, hanem elmondja a valós problémáját.
Érdekes, hogy amikor megkérdezem az egyéni beszélgetésen egy új embertől, hogy ő mit szeretne és mit vár ettől a terápiától, sokan erre a két kérdésre nem tudnak őszinte választ adni. Ez talán a legnehezebb, hogy azt már érzi, hogy valami nem jó azon az úton, amin épp jár, de azt nem tudja, hogyan tovább. Ebben próbálunk segíteni, hogy saját maga találja meg az úton a következő lépést.”
Fotó: Neményi Márton
Az ellátottak történetein keresztül kiderül, milyen nagy segítség tud lenni már csak annyi, hogy szeretettel fogadják őket az Új Esély Központban, és hogy sok esetben nem nagy gesztusokra van szükség, hanem épp a mindennapos apró gondoskodás az, ami átlendíthet valakit a legnehezebb életszakaszon is. Öt ember, öt sors az Új Esély Központból, akik őszintén meséltek az életükről, és arról, hogyan és miért kerültek a központhoz.
Juli története
„Tavaly december körül jöttem ide, ugyanis szétrobbant a villanyvezetékem, és nem volt miből megcsináltatni, mert egy csaló végrehajtó – aki most már börtönben van – megszerezte a nyugdíjamat. Kaptam is egy levelet, hogy polgári peres úton visszaperelhetném tőle, de nincs hozzá idegrendszerem. Akkor nekiálltam inni meg többet dohányozni a beteg tüdőmre, mert olyan helyen dolgoztam, hogy vasporral megtelt a tüdőm, többszörös krónikus beteg vagyok. Kiszúrt velem a kisfiam, épített 2012-ben egy házat, ahova odaköltöztetett, amikor már a sajátomban nem bírtam lépcsőzni, csak azt nem említette, hogy nem az ő nevén van a ház, mert 10 milliós kölcsönt kért valakitől és a ház volt a fedezet. Úgyhogy fel kellett vennem kölcsönt az OTP-től, hogy ne kelljen megint költözni. Azóta nagyon magam alatt vagyok. Nincs senki olyan anyagi helyzetben körülöttem, akihez lehetne segítségért fordulni, csak itt kapok segítséget a központban.
Itt lelkileg nagyon sokat kapok, meg is mondtam nekik, hogy ha nem lennének, én már nem élnék. Legtöbbször beszélgetünk, az nagyon nagy vigasz, már attól megnyugszom, hogy jövök idefelé.
Fotó: Neményi Márton
A férjem 2013-ban halt meg, azóta fordultak rosszabbra a dolgok. A szakmám szerint keramikus vagyok, de vendéglátóztam, bölcsődében is dolgoztam, aztán a gyári munka tette tönkre a tüdőmet, ami miatt nyugdíj előtt eltanácsolt az üzemorvos a munkától. Rokkantnyugdíjasként dolgoztam még tovább itt Vecsésen, de jött a Covid, ami miatt megint eltanácsoltak, mert nem járhattam krónikus betegként emberek közé. Hollandiában is dolgoztam, először paradicsomot, aztán gombát szedtünk hét hónapig, nagyon szerettem, de amikor jött a telefon, hogy megbetegedett a férjem, haza kellett onnan jönni, akkor helyezkedtem el a gyárban.
Fotó: Neményi Márton
Amikor eszembe jutnak ezek a dolgok, akkor többet cigizek és kicsivel többet is iszom. Nem annyira, hogy összetörjem magam. Mindig fel tudtam ülni a biciklire, haza tudtam jönni, nem iszom én olyan vészesen sokat. De napi rendszerességgel, ami már nem jó. Reggeli előtt iszom egy háromcentes pálinkát, és utána eltelik egy csomó idő, majd délután, amikor már kezd hangulat lenni, iszom egy-két sört.
Nem vészes a mennyiség, de én már nem szeretném a pénzemet erre költeni. Úgy osztom be a pénzt, hogy az eszem a helyén legyen, mindig az az első, hogy befizetem a csekkeket. Fiatalon is ilyen voltam, két-három helyen dolgoztam. A férjem meg beült a kocsmába, és sokszor úgy hozták haza. Úgy kezdte a napot, hogy ivott egy vodkát, emiatt került ki a munkájából is az Elektromos Műveknél. De fizikailag nem bántott, inkább én voltam az, aki odacsaptam neki, amikor rosszat mondott a lányomra. Nem voltunk a 33 éves házasságunk alatt nyaralni sem a gyerekekkel. A fiam itt lakik, a lányom Új-Zélandon él, minden hónapban felhív. Ez a központ az, ahol tartják bennem a lelket. Nekem már célom nincs, amit akartam, elértem, már semmi célom. És amikor nincs az embernek célja, ha nem látok jövőt, az már tényleg nagyon nagy baj.”
Sándor története
„Először csak azért jöttem ide, mert mosni szerettem volna, aztán befizettem a kaját is. Nehéz anyagi körülményeim vannak, pszichiátriai beteg vagyok, paranoid. Szeretek idejárni, most épp virágot locsoltam a központban. Végre bekerültem a közmunka programba is, bár felháborító, hogy egy hónapot ingyen kellett dolgoznom. Mindenki egy hónapot ingyen dolgozik a közmunkában. 22 ezer forintból éltem idáig, most 65 ezer körül van a bevételem. Nem kapok ápolásit, de a beteg anyukámat én ápolom, elveszítettem az édesapámat, akivel annyira nem volt jó kapcsolatom.
Sokat beszélgettünk itt a lányokkal a központban a megbocsátásról, hogy az elengedéssel lehet tovább lépni. Szüleim elváltak kiskoromban, apámnak alkoholproblémái voltak, válás után megszakadt a kapcsolat.
Fotó: Neményi Márton
Már egy ideje anyámmal lakom. Volt egy élettársam a Havanna-lakótelepen, de felvettük a svájci frankos hitelt, 4 millió 200 ezret vettünk fel, 70 ezret kerestem, a törlesztő került 35 ezerbe, ez fél éven belül felment 50 ezerre. Mondom, akkor mi marad? És akkor azt mondtam, hogy viszlát, ebből én kijövök, és hazaköltöztem anyámhoz Vecsésre.
Sajnos nincs szakmám, nem tanultam tovább, szakmunkás iskola lett volna, ezt megbántam, hogy nem végeztem el, az a három-négy év gyorsan elrepült volna. Időközben megszereztem a vagyonőrit meg a targoncavizsgát, de azért az nem ugyanaz, mintha továbbtanultam volna szerintem. Voltam biztonsági őr, rakodó, vendéglátásban is dolgoztam 20 évet. A központban lelkileg nagyon sokat segítenek a beszélgetések, a Bibliát is olvasom, megértettem, hogy minden napnak megvan a maga problémája. Itt segítenek papírozni is, segélyhez kitölteni a nyomtatványokat, így kaptam 30 ezer forintot. Kertészkedhetek itt, rendben tartom a növényeket, az adományruhákat összehajtogatom, sokat olvasok. Céljaim nincsenek, csak minden napot túlélni valahogy.”
Fotó: Neményi Márton
Kati története
„Családi problémák miatt kerestem fel először a családsegítőt, ahol aztán ajánlották a baptistákat. Hivatalosan poszttraumás stressz miatt voltam a pszichiátrián, nem tudtam feldolgozni az első házasságomat, a bántalmazó kapcsolatot, amit még ma is nyögök. Az exférjem neveli a gyerekeimet, mert anyám lebénult, és nem tudtam anyagilag eltartani őket. Akkor költöztünk szét az exférjemmel, amikor terhes lett a barátnője és odaköltözött a házba. Még kicsik voltak a gyerekek, amikor szétmentünk, a gyermekelhelyezési per aztán nagyon hosszan elhúzódott, nekem anyámról kellett gondoskodnom, akkor jobbnak láttam, ha belemegyek, hogy a gyerekeket az apjuk gondozza.
Aztán én egyre jobban lecsúsztam. Nem lettem szenvedélybeteg, drogos, de édesanyám halála után már nem bírtam a lelki terhelést, akkor kerültem a pszichiátriára.
Keramikus vagyok és eladói végzettségem is van, mindenben dolgoztam, de ez van, ha az ember albérletet is fizet. Olyan szobát sikerült bérelni 60 ezerért, ahol nem volt konyhám, a fürdőszobában kellett mosogatni. Voltam hajléktalanszállón is fél évig. A Kocsis utcai szállón börtönviseltekkel, heroinistákkal kellett együtt lakni, harcot kellett vívni a saját edényeidért, ételedért. Ha nem vettél valamit a lopott cuccaikból, akkor elvertek a fürdőszobában.
Fotó: Neményi Márton
Anyám betegsége alatt teljesen szétestem fizikailag, lelkileg is. A halála után pedig a nyakamba szakadt az ő 27 millió forintos tartozása, sokáig nem volt pénzem arra sem, hogy eltemessem. Jártam pszichiáterhez kezelésre, de nem találtam motivációt az élethez, azt gondoltam, hogy most már meg kell ismerkednem valakivel, mert kell támasz. Facebookon ismertem meg a második férjemet, egy Depeche Mode-csoportban. Szerelem lett belőle, kihozott ebből a mélypontból, és a második évben feleségül vett. Ő már nem olyan bántalmazó, mint az első volt, nehezen szoktam meg, hogy mellette nem kell szorongani és félni.
Az első férjem manipulatív és agresszív volt. Beszakadt a mellkasom, eltört négy bordám. Ott voltam a másfél éves és a hatéves gyerekkel, nem tudtam, hova forduljak, onnan nincs kiút. A sürgősségi feljelentette hivatalból, amikor ellátták a sérüléseimet egy verés után, de nem lett belőle semmi.
14 évig voltunk házasok, alkoholizált, megitta a magáét meg néha a szomszédjáét is. De kifelé tökéletes családot játszottunk, kertvárosi jó feleség voltam, jómódban éltünk, csak hogy aztán mi történt a négy fal között, arról senki sem tudott. Nézte a telefonomat, kutatott a pénztárcámban, a kilométerórát ellenőrizte a kocsiban, féltékeny volt, le kellett húznom a bugyimat és megmutatni, hogy tényleg menstruálok, ez volt neki bizonyíték, hogy nem csaltam meg…, és ezt a megalázást, kínzást nem bünteti senki. Most már 22 éves a lányom és 16 éves a fiam. A lányommal jó a kapcsolatom, de a fiam nem áll szóba most velem.
Fotó: Neményi Márton
Apám alkoholista volt, az a csendes részeg, nem bántott minket. Annyi, hogy elmentünk érte a Tüzép telepre, ha berúgott nagyon, és kivettük a pénzt a zsebéből, aztán otthagytuk a földön a vécé mellett. Mindig az volt, hogy majd »a Kata megoldja«. A bátyám aztán meg molesztált, nézte, ahogy fejlődök testileg, nyúlkált, akkor még nem volt, hogy fordulhatunk valakihez. Anyunak szóltam, de ő is félt a tesómtól, mert agresszív volt. A bátyámmal nincs most már kapcsolatunk, megtagadott engem, pedig szerettem mindezek ellenére. Most olyan helyzetben vagyok, ahol már nem bánt senki. Van munkám, mekiben dolgozom, jókat beszélgetek az emberekkel. A pszichiáter mellett lelkileg az is segít, hogy idejárok a központba és sokat festek.”
Katika és Anti története
Katika: „Alkoholproblémák miatt kezdtem idejárni a központba, de sikerült leszokni az italról az itteni segítséggel. Azért kezdtem inni, mert a férjem rákényszerített, azt mondta, ha nem iszom, kidob a házából a két gyerekkel együtt. 36 évig voltunk házasok, a férjem ivott és nem dolgozott, felélte a rokkantnyugdíjamat, 36 év után lett elég, elhagytam és inkább mentem albérletbe. Sajnos mára már nem jó a kapcsolatom a gyerekeimmel. Az egyik teljesen elzárkózott, eltiltotta tőlem az unokákat is, a másikkal telefonon szoktunk beszélni. Nem tudom őket látogatni, nem vagyok olyan állapotban fizikailag.
Fotó: Neményi Márton
A gyerekkorom maga volt a pokol. Anyukám vadállat volt, ahol ért, ott ütött. Apám ’79-ben, 15 éves koromban a szemem előtt halt meg agyvérzésben. Anyámmal és a szeretőjével maradtam. Sose bocsátok meg neki, ezt nem lehet megbocsátni.”
Anti: „Nagyon szeretek a központba járni, imádok pingpongozni, négy hónapja idejárok. Nincs szenvedélybetegségem már, italoztam régebben, de kiléptem belőle, mert rájöttem, hogy nincs értelme. Örülök, hogy így döntöttem. Szlovákiában nőttem fel, a nagyanyám nevelt fel. Nagyapám orosz tiszt volt, lelőtték. Anyám gyárban dolgozott, engem meg beadott intézetbe. Egyszer úgy pofon vágott, hogy kiesett a fogam. Az intézetben volt egy görög srác, nagyon szerettük egymást. Nyolcévesen kerültem az intézetbe, aztán a nagyanyám magához vett. A szakmám szerint pék vagyok, sütöttem a kemencében a kétkilós kenyeret, nagyanyám meg eladta. Így éltünk. Amit én kovászoltam, az volt a legjobb, hiszen a kovász a lelke a kenyérnek. Aztán megszűnt a sütés, idekerültem Magyarországra, de nagyon hiányzik a szülőhazám, ott olyan csodálatos otthonom lenne! De ezt csak az érti, aki átélt ilyet.
Az első feleségemtől elváltam, azután tettem le a poharat is. Katika az élettársam már 10 éve, most várjuk, hogy menjünk egy olyan szociális otthonba, ahol együtt tudunk lenni. Csak nincs hely vagy drága.
Fotó: Neményi Márton
Jelenleg önkormányzati lakásban élünk, nincs fürdőszobánk, a konyhában van a kályha, ami borzalmasan füstöl, csak nehogy megfulladjunk egyszer tőle. A kerti csapnál és itt, a központban végezzük el a szükséges mosakodást, mosást, itt is kajálunk, 200 forintért kapunk ételt, a mai világban ez ritka kincs. És rengeteg szeretetet kapunk a központban, ez a legnagyobb segítség.”