Az első találkozás után, legyen szó romantikus randiról, munkahelyi meetingről, vagy egy új társaságról, gyakran tesszük fel magunknak a kérdést, hogy vajon mennyire voltunk szimpatikusak a beszélgetés során. A kutatások szerint azonban túl sokat agyalunk és szorongunk azon, hogyan kéne viselkednünk. Mutatjuk, miért.
Valószínűleg veled is előfordult már, hogy egy új társaságba keveredve azon morfondíroztál, hogyan viselkedj, mit mondj, mit csinálj, amitől majd szimpatikusabb leszel? Ezzel a dilemmával nem vagy egyedül, az emberek többsége arra vágyik, hogy mások jókat gondoljanak róla, és ezért sokszor túlkompenzálunk. Például azzal, hogy kevesebbet beszélünk: a Personality and Social Psychology Bulletin című szaklapban nemrégiben megjelent tanulmányban a kutatók ugyanis megállapították, hogy a kísérletben résztvevők következetesen azt gondolták, hogy ha egy beszélgetés során kevesebbet beszélnek, akkor jobban megkedvelik őket. Azonban kiderült, hogy ez téves meggyőződés.
Valójában azok az emberek, akik többet beszéltek, szimpatikusabbak lettek a beszélgetőparnterüknek.
A kutatás fő vezetője, Quinn Hirschi, a Virginiai Egyetem szociálpszichológusa és kollégái „visszahúzódó résnek” nevezték el azt, amikor az emberek azt hiszik, hogy visszahúzódóbbnak kell lenniük, amikor először beszélgetnek valakivel. A kutatók azt is megállapították, hogy a kísérletben résztvevők különböző kritériumokat állítottak fel arra vonatkozóan, hogy szerintük mennyit kellene beszélniük ahhoz, hogy szimpatikusnak vagy érdekesnek láttassák magukat.
Sokat vagy keveset?
Az új tanulmány két kísérlete során megkérdezték a résztvevőket, hogy szerintük mennyit kellene beszélniük, amikor új emberrel találkoznak, és az többség azt mondta, hogy kevesebb, mint az idő felét kellene csacsogással tölteniük ahhoz, hogy kedveljék őket. A kísérletsorozat 3. fázisában a kutatók véletlenszerűen osztották ki az alanyokat arra a feladatra, hogy egy másik emberrel folytatott beszélgetés során az idő 30, 40, 50, 60 vagy 70 százalékában ők beszéljenek. Kiderült, hogy minél többet beszélt egy személy, annál szimpatikusabb lett a beszélgetőpartnerének.
Ez az eredmény főleg azért lehet furcsa a legtöbbünk számára, mert szembemegy azzal a társalgási etikettel, amelyet belénk plántáltak, és ami előírja, hogy az embereknek felváltva kell beszélniük, és nem szabad monopolizálni a beszélgetést. „Nem azt mondjuk, hogy az idő 100 százalékában beszélni a legjobb stratégia” – mondta Hirschi, hozzátéve, hogy szerinte él egy sztereotípia a közgondolkodásban, miszerint az emberek jobban szeretik hallatni a saját hangjukat, ugyanakkor a szakember azt is hozzáteszi, hogy a kutatások adatai azt mutatják, hogy ennek az ellenkezője az igaz:
Az emberek jobban élvezik azt, amikor megismerik mások mondanivalóját és mások tapasztalatait.
Hirschi és munkatársai megfigyelték a „visszafogottsági torzítást”, amely során a résztvevők úgy vélték, hogy jobban kedvelik őket, ha a beszélgetések kevesebb mint felében beszélnek (1. és 2. tanulmány). A résztvevőket azonban jobban kedvelték, ha többet kellett beszélniük (3. tanulmány). A glória tudatlanságra is volt bizonyíték, vagyis a résztvevők tévesen azt hitték, hogy kevesebbet kell beszélniük, hogy növeljék az esélyüket arra, hogy kedvelik őket, és többet kell beszélniük, hogy fokozzák az érdeklődést, holott valójában a beszélgetőpartnerek globális benyomásokat alakítottak ki. Amikor más emberekkel találkozunk, hajlamosak vagyunk globális benyomásokat kialakítani róluk, amit glóriahatásnak nevezünk, ahelyett, hogy különböző tulajdonságokra, például szimpatikus és érdekes tulajdonságokra osztanánk fel őket.
Mi az a glóriahatás?
A holdudvarhatás (más néven halo effektus vagy glóriahatás) az a pszichológiai jelenség, amikor valakinek vagy valaminek egyetlen tulajdonsága alapján következtetünk az adott személy vagy dolog többi tulajdonságára.
Ez a mindennapi életben leginkább abban mutatkozik meg, hogy aki szép, azt kedvesnek vagy intelligensnek vagy gazdagnak is gondoljuk. Ezzel szemben akit csúfnak ítélünk vagy akit első látásra beképzeltnek tartunk, arról további negatív tulajdonságokat feltételezünk, például erkölcstelennek vagy rosszindulatúnak gondoljuk.
Forrás: lexiq.hu
Más szóval, a tetszés nem megy az érdekesség rovására, vagy fordítva, mivel ezek a célok nem zárják ki egymást.
Gillian Sandstrom, a Sussexi Egyetem szociálpszichológusa is hasonló eredményekre jutott. A szakember Hogyan beszéljünk idegenekkel címmel tartott workshopokat, ahol megkérdezte az embereket, mi miatt aggódnak, amikor új emberekkel találkoznak és beszélgetnek. „Mindenféle dolog miatt, de az egyik, ami meglepett, az az volt, hogy néhányan azért, hogy túl sokat beszélnek” – mondta, majd hozzátette: „Ez azért lepett meg, mert nekem más a személyes tapasztalatom – én inkább csak ülök csendben, és a hang a fejemben azt kiabálja, hogy »Gondolj már ki valamit, amit mondhatsz!«” Sandstrom a munkája során egyébként azt is megállapította, hogy sokan azt gondolják, a beszélgetőpartnerük érdekesebb, mint ők maguk.
Túl sokat agyalunk és szorongunk azon, hogyan kéne viselkednünk (Fotó: Getty Images)
Előítéletekből nincs hiány
Ha már az előítéleteknél tartunk, a Vice cikkéből az is kiderül, hogy nemcsak szabályozzuk a beszédünk mennyiségét, hanem mindenféle negatív előítéletek mentén gondolkodunk a másokkal való interakcióinkkal kapcsolatban. Gyakran keményen megítéljük a saját beszélgetési képességünket, és rosszul becsüljük meg azt, hogy mások mennyire kedvelnek minket.
Magunkat mikroszkópon keresztül látjuk, másokat viszont teleszkópon keresztül
–mondta Adam Mastroianni, a Columbia Business School kutatója, aki azt tanulmányozza, hogyan érzékeljük társas világunkat. Ő úgy véli, egyszerűen nem látjuk mások személyiségének minden részletét úgy, ahogyan a sajátunkat, ezért túl kemények vagyunk magunkkal szemben. Juliana Schroeder és Nick Epley 2014-es tanulmányukban pedig azt találták, hogy az emberek nagy része gyakran azt is alábecsüli, mennyire lesz élvezetes beszélgetni egy új emberrel, Nicholas professzor és Juliana Schroeder PhD-hallgató kutatásában megkérték a Chicago környékén buszon és vonaton ingázókat, hogy vagy kezdeményezzenek beszélgetést a mellettük ülő személlyel, vagy üljenek csendben, magányosan, vagy folytassák a szokásos rutinjukat. Azok, akik idegenekkel beszélgettek, lényegesen boldogabb utazásról számoltak be, mint azok, akik magukba zárkóztak – még akkor is, ha az ingázók egy másik csoportjának felmérése ennek ellenkezőjét jósolta. Egy másik tanulmányából pedig az is kiderült, a súlyosabb témák feszegetése boldogabbá tesz minket és beszélgetőpartnerünket, mint a small talk.
„A másokkal való tartalmas kapcsolatteremtés általában boldogabbá teszi az embereket, mégis úgy tűnik, hogy az emberek vonakodnak mélyebb és tartalmasabb beszélgetésekbe bocsátkozni – mondta Nick Epley, a Chicagói Egyetem Booth School of Business viselkedéstudományi professzora. – Ez érdekes társadalmi paradoxonnak tűnik a számunkra: Ha a másokkal való mély és tartalmas kapcsolatteremtés növeli a jólétet, akkor miért nem teszik ezt az emberek gyakrabban a mindennapi életben? – tette fel a kérdést, hozzátéve: – Úgy tűnt, az emberek azt képzelik, hogy ha valami értelmes vagy fontos dolgot fednek fel magukról a beszélgetés során, akkor üres tekintetekkel és csenddel találkoznak, de a tényleges beszélgetés során ez nem volt igaz. Az emberek mélyen szociális lények, és hajlamosak a viszonzásra. Ha valami értelmes és fontos dolgot osztunk meg, akkor valószínűleg cserébe valami értelmeset és fontosat kapunk, ami lényegesen jobb beszélgetéshez vezet”– magyarázta a professzor, és más szakemberek is egyetértenek abban, hogy érdemes magunkról többet megosztani, akár már az első beszélgetés alkalmával. Brené Brown amerikai professzor szerint például a sebezhetőség az, amit mindenki keres a másikban, mégis ez az, amit a legjobban takargatunk magukból. Így hát a legkönnyebb megoldás az, ha közel akar kerülni valaki a másikhoz, hogy felfed valami személyeset önmagáról. Természetesen nem arról van szó, hogy a legintimebb sztorikkal kell bombázni az új beszélgetőtársunkat, viszont egy kissé személyes, aranyos vagy vicces, rövid történetet nyugodtan megoszthatunk, ha azt szeretnénk, hogy ne csak egy felszínes „szia, mi újság?” beszélgetés folyjon le kettőnk között. De akkor is bevethetjük ezt, ha a beszélgetés megakadna, döcögőssé válna.
Az új kutatásokból tehát arra lehet következtetni, hogy az ismerkedés során azon gyötrődni, hogy vajon túl sokat beszéltünk-e, vagy azon aggódni, hogy túl sokat beszélünk-e magunkról, gyakran felesleges, mert sok esetben a beszélgetés jól ment – és talán jobban is, mint gondolnánk.
Hirsch új tanulmánya azt nem tudja azt megmondani, hogy vannak-e kulturális különbségek abban, hogy egy beszélgetésben mennyire fogadják el, ha az egyik fél sokat beszél, hogy a nemi vagy egyéb identitásbeli különbségekről sem esik szó bennük. Bár az eddigi adatok alapján Hirsch nem látott nagy különbséget a férfiak és a nők között. Szerinte további kutatásokra van szükség ahhoz, hogy megértsük az összes lehetséges variabilitást. Addig is inkább beszélgessünk fesztelenül, mint felesleges stratégiákat gyártsunk egy hétköznapi beszélgetéshez.
