Interjú Durica Katarinával, a Mennyit adtál érte? szerzőjével

Több tucatnyi interjú és beszélgetés után állt össze az író fejében az a négy női karakter, akiknek személyes történetein keresztül némi elképzelést kapunk arról, milyen lehet béranyának, petesejtdonornak, kétségbeesett, gyermekre vágyó szülőpárosnak, vagy egy olyan nőnek lenni, aki nem akar tovább várni egy férfira, akinek végre gyereket szülhet.

Szerencsére a meddőség ma már nem nagy tabu, a lombik vagy más néven az IVF pedig egyre jobban kibeszélt téma. Utóbbi nagy eséllyel összefügg azzal is, hogy sajnos a fogamzásképtelenség sem olyan ritka, mint nagyanyáink korában, amikor csak elvétve akadt egy-két pár a faluban, akiknél nem jött össze a gyerek. Mára ennél jóval gyakoribb jelenség, a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint hazánkban 100-150 ezer a meddő párok száma, amely az elmúlt években rohamosan nőtt. Amikor a meddőségről beszélünk, fontos tudni, hogy korántsem csak a női oldalon lehet probléma, azon párok esetében, akiknél elmarad a terhesség, 40-50 százalékban a férfi a meddőség oka.

Gyurica Katarina nem érintett, három gyermek édesanyja, és azt mondja a telefonban, hogy neki mindegyik terhessége úgy jött össze, ahogy azt a legtöbb, gyermekre vágyó nő kívánja magának. Gyorsan és természetesen.

Miért pont ez a téma kezdett el foglalkoztatni?

Amikor nagyon vágytam a gyerekekre, megadatott, így nem ismerem azt a fájdalmat, amit ismerőseimen, barátaimon láttam, amiért nem jön össze a gyerek. Mindeközben ott voltak azok a nők az ismerősi körömben, akik úgy döntöttek, hogy soha nem akarnak anyává válni, és mindent el is követtek ezért. A gyerek utáni vágy, a tudatos gyermektelenség egyszerre foglalkoztatott. Míg vannak nők, akik mindenáron gyereket akarnak, pénzt, időt, megterhelő hormonális beavatkozásokat, illegális módszereket bevállalnak, addig ugyanolyan korú nők azt mondják, hogy ők egyáltalán nem vágynak gyerekre és ha ne adj’ isten teherbe esnének, elmennének abortuszra. Nagyszüleink, sőt talán még szüleink idejében sem voltak ilyen kérdések, huszonévesen szinte mindenki szült. Ez most új, a mi generációnkra jellemző döntés, és érdekelt minden, ami mögötte van.

Durica Katarina (Fotó: Kőnig Lilla)

A könyvedhez több tucat érintettel és szakemberrel beszéltél. Az utóbbiak közül mit mondtak, mi lehet az oka annak, hogy a meddőség egyre nagyobb probléma?

Egy szakember azt mondta, hogy ma egyre kevesebb gyerek fogan hagyományos úton. A környezeti hatásokat szokták emlegetni, a több stresszt, és azt, hogy a nők később szülnek. A százalékos statisztikák is azt mutatják, hogy minél később szeretne valaki anyává válni, annál nehezebb teherbe esni. De hiába vagyunk biológiailag a legoptimálisabb korban a korai húszas éveinkben, a legtöbben ennyi idősen nem engedhetik meg maguknak a gyermekvállalást, és ebben az életszakaszban  ritkán vágynak a lányok arra, hogy anyák legyenek.

És akkor nem beszéltünk a Pán Péter-szindrómás, elköteleződni képtelen férfiakról, arról a jelenségről, amikor a párban élő nő elkezdi a férfinak mondani, hogy „lépjünk tovább, legyen gyerekünk, költözzünk össze!”,  akkor a férfi elkezd mentegetőzni, majd lelép. A nő pedig ott marad egyedül, harmincvalahány évesen, férfi meg összejön egy fiatalabb nővel, hogy három évvel később újból lelépjen.

Hol kezdted a tapogatózást a könyvedhez?

Lényegében a játszótéri beszélgetések adták az első lökést. Egy idő után, amikor a gyerekek jól elszórakoznak, a szülők is egyre többet beszélgetnek, és kialakulnak játszótéri barátságok. Az ilyen kapcsolatoknál sok dologról beszélgetnek a szülők, például azzal kapcsolatban is, hogyan  próbálkoztak. Inszemináció vagy lombik, melyik orvos mit vállal be, hová kell menni donorért.

Elképesztő, de már csak idő kérdése, és elérhető lesz a mesterséges méh, amely aztán egy teljesen új dimenziót nyit meg a gyermekvállalás, az emberi szaporodás terén. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb félelmem az, hogy oké, de ezt a technológiát le kell gyártani, a technológiát ki kell fizetni. És akkor ki lesz az, aki majd birtokolja ezt a technológiát? 

Fotó: Kőnig Lilla

A béranyaság a meddőségi kezelés egyik legszélsőségesebb és legvitatottabb eszköze. Magyarországon tiltja a törvény, mégis egész – illegális – ipar épül rá.

Igen, az Egyesült Államokban legális, tehát ott látunk valós számokat, onnan tudunk történeteket. Így, tudjuk azt is, hogy a béranyaságnak az csak egy része, hogy olyan nők veszik igénybe a szolgáltatást, akiknek az egészségi állapotuk nem teszi lehetővé, hogy teherbe essenek vagy hogy kihordjanak egy gyereket. Ám ott vannak azok a nők is, akik biológiailag képesek a terhességre, de nem akarják a kilenc hónappal járó testi változásokat, a véres, nyálkás szülést, mindezt megterhelőnek és macerának tartják, és inkább kiszervezik a terhességüket. 

Persze, mondhatjuk azt, hogy mindenki saját maga rendelkezik a teste felett, ugyanakkor ha közelebbről megnézzük azokat az eseteket, amikor valaki eladta a veséjét, vagy béranyaságra vállalkozott, akkor általában szegénységet, kilátástalanságot és gyakran éhező saját gyerekeket látunk. Ezek a nők rendszerint kiszolgáltatott, hátrányos helyzetben vannak, és csak azért, mert pénzért, a kitörés lehetőségéért áruba bocsátották a testüket, még nem jelenti azt, hogy szabad akaratukból döntöttek így és nem külső nyomásra. Gyakori az is, hogy csakúgy mint a prostitúciónál, itt is a loverboyok vannak jelen. Vagyis az a férfi, aki azzal csapja be és húzza csőbe a nőt, hogy elárasztja bókokkal, és azt hazudja neki, hogy szereti, aztán egy idő után azt kéri tőle, hogy vállaljon be ezt-azt, akár a kilenc hónapot. „Ha igazán szeretsz, megteszed, fordított helyzetben én mindent megtennék érted.”

Látsz különbséget a béranyák között, akik legálisan és illegálisan vállalják el ezt a munkát?

Amerikában sok béranya biztos abban, hogy jó dolgot csinál, transzparensen vállalják a béranyaságukat. Mivel itthon illegális, a legtöbb béranya szégyelli és titkolja, mit vállalt, azon aggódik, hogy ki ne derüljön. Az illegalitásban dolgozók sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a közvetítőknek, akik általában beszervezik és kiajánlják pároknak a nőket, és persze rengeteg pénzzel lehúzzák őket. 

Mint a stricik a prostitutáltakat.

Olyannyira, hogy Magyarország leszakadó térségeiben, ahonnan a mai napig tömegesen viszik a fiatal lányokat prostituáltnak, ott már létezik az a jelenség, hogy a stricik béranyaságra kényszerítik a lányokat. Ritkább az az eset, amikor a nő saját maga talál egy béranyát kereső párt. Rendszerint az történik, hogy a „közvetítő” felhajtja a lányokat, akik a legtöbb esetben hátrányos helyzetben élnek, kitörési lehetőséget és sok pénzt ígérve nekik.  

Fotó: Kőnig Lilla

Gondolom sokuk arra sincs felkészülve, milyen érzéseket kapcsolhat be náluk a kilenc hónap, amikor bennük fejlődik egy magzat.

Az egyik termékenységi klinikán dolgozó nőgyógyász mondta, hogy a legjobb béranyák az intézetben felnőtt lányokból lesznek, akiknek mindenféle kötődési zavaraik vannak a hányatott sorsuk miatt. (A legjobb itt azt jelenti, hogy nem kezd el kötődni a gyerekhez, akit a méhében hord – a szerk.). Mennyire tragikus ez, hogy borzasztó körülmények között felnőtt nőkkel még ezt is meg lehet csinálni? Beszéltem olyan lánnyal, aki nem tudott elszakadni a gyerektől, és sokáig járt a család után, de nekik az volt a meggyőződésük, hogy csak azért jár hozzájuk, hogy pénzt adjanak neki. 

Mik a tapasztalataid, a párok, akiknek ki fogják hordani a biológiai gyermeküket, hogyan viszonyulnak a béranyákhoz? 

Ezek általában olyan párok, akik már mindenen túl vannak, akik már rengeteg alternatívát megpróbáltak, és ez az utolsó lehetőségük, hogy gyerekük legyen.

Persze gyakran visznek egy csomó élelmiszert, vitaminokat, a terhesgondozást nagyon fontosnak tartják. Sok szülő igazán hálás a béranyának, van, aki a megegyezett összeg felett is ad pénzt a szülés után, és beszéltem egy olyan Angliában élő párral, akihez beköltözött a béranya, és velük élt körülbelül hat hónapon át, egészen a baba megszületéséig. Olyan volt a viszonyuk, mintha a kishúguk lenne, próbálták terelgetni és biztatták, hogy fejezze be az iskolát.

Követek az Instagramon egy amerikai béranyát, aki már öt gyereknek adott életet. Minden évben tesz egy körutat és meglátogatja ezeket a gyerekeket, akiket ő belly-babynek nevez. Elviszi őket fagyizni, csinál velük egy közös fotót, a szülőkkel elkávézgatnak, aztán megy tovább. Valószínűleg a gyereknek is sokkal jobb, hogy nem hazudnak neki, hanem tudja, hogyan született, ismeri a történetét.

De ismerünk olyan amerikai történeteket is, hogy a béranya és a pár összevesznek, a béranya nem akarja odaadni a gyereket, mert szerinte bántalmazók lesznek a szülők, feljelentik egymást, egyfajta reality show-ba hajlik az egész. Európában jóval visszafogottabb a kapcsolat. Ahol illegális, ott még ráadásul a lebukástól való félelem is erős faktor.

Fotó: Kőnig Lilla

A könyvedben szerepel egy egyedülálló, negyvenéves nő, akinek csak petesejt- és spermadonációval lehet gyermeke. Neked mik voltak ezzel kapcsolatban a tapasztalataid? Kapnak valamiféle lelki tanácsadást, iránymutatást a meddőségi klinikákon azok a szülők, akiknek csak petesejtdonorral vagy embriódonorral lehet gyerekük? Hogyan beszéljenek később a gyerekkel a biológiai szüleikről?

Itthon illegális az anonim petesejtdonáció, ezért akikkel én kapcsolatban voltam, azok nem árulják el még a közeli családtagoknak sem, legtöbbször a nagyszülők sem tudnak róla. A gyereknek sem mondják el, nehogy elárulja, nehogy kicsacsogja az óvodában. A brnói termékenységi klinikán, amelynek a szülész-nőgyógyászaival kapcsolatban voltam, az egészséges baba megszületésére koncentrálnak. Az anya mentális állapota kulcsfontosságú, de onnantól, hogy hazaviszik a babát, nincs utánkövetés. 

Egy másik szereplő, a huszonéves petesejtdonor rákos lesz, és a történetében picit összemosódik az a többszöri petesejtleszívásaival. Miért érezted úgy, hogy ez az adalék kell bele?

Találkoztam konkrétan egy ilyen fiatallal, akivel sok időt töltöttünk együtt, és a története erősen hatott rám. Ő nagyon megbánta az egészet,  nem tudta olyan fiatalon, hogy ez mivel jár, akkor csak a bulifaktort látta, és ahogy felnőtt, egyre inkább beleásta magát a szakirodalomba, hogy nem kellett volna belemennie. Kivan attól a gondolattól, hogy a világban valahol gyerekei vannak. Az is biztos, hogy egyes klinikákon nem figyelnek annyira oda a donorokra, főleg ott, ahol mindezt illegálisan végzik. Indiából egészen borzasztó történeteket hallani, ahol virágzik a béranyaság és petesejtdonor-biznisz. 

A könyvedben is írod, hogy olyan történetek keringnek, hogy Indiában a béranyák által kihordott beteg gyerekeket egyszerűen megölik. Mondjuk ez nem meglepő egy olyan országtól, amelynek egyes térségeiben azért is megölnek újszülötteket mert lánynak születtek…

Igen, ott egészen kontrollálatlan a rendszer. A beteg gyerekek az egész béranyaság rendszerének a problémája.  Ukrajnában sok nem egészséges gyerekért egyszerűen nem mentek el a szülők. Vagy bár ott voltak a szülésnél a kórházban, a rendellenességgel rendelkező babát meg sem nézték, nem vitték haza. Mindenki szép, egészséges gyereket akar, de a terhesség sokszor lutri, benne van a pakliban, hogy beteg gyermek születik.

Durica Katarina: Mennyit adtál érte?

A donoros megtermékenyítés rendkívül népszerű és sikeres eljárás azokon a külföldi klinikákon, ahol legálisak, egyre több donorbaba születik mostanában, ám itthon még igen keveset hallani róla.

Régen az első lombikos baba is szenzációszámba ment, mindenki arról beszélt, és sokan voltak, akik ijesztőnek találták. Ma már a mesterséges megtermékenyítés társadalmilag tejesen elfogadott, valószínűleg ez lesz később a donorbabákkal is.

Te hogy állsz a béranyaság kérdéséhez?

A nők kiszolgáltatottsága szempontjából talán jobbak lennének a legális keretek, mert nézzük meg, mit értünk el azzal, hogy illegális a prostitúció. Fiatal nőket visznek furgonokkal külföldre dolgozni, 16 éves kislányokat zárnak pincékbe és erőszakoltatnak meg napi 20-30 férfival. Egészen elképesztő méreteket ölt a kényszerített prostitúció, a kiskorúak szexre kényszerítése.

Ha viszont legális lesz a béranyaság, az azt is jelenti, hogy egy egész iparágat kell kielégíteni, onnantól kezdve az lesz a cél, hogy legyenek béranyák, és nem arra helyeződik a hangsúly, hogy a leszakadó régióban a lányok tanuljanak, hogy minél többnek legyen szakmája, törjenek ki, járjanak egyetemre. Merthogy onnan kerülnek ki a béranyák magas százalékban. A tanulatlan, jövő nélküli fiatal lányok közül.