Elolvastuk Holly Whitaker: Józan lázadás című könyvét

Még akár két évvel ezelőtt is simán félresöpörtem volna Holly Whitaker Józan lázadás című könyvét, amely nemcsak a nők és az alkohol kapcsolatát feszegeti, hanem arra is rámutat, hogy bár az alkohol egészségre gyakorolt negatív hatása köztudott, társadalmilag mégis teljesen elfogadott a fogyasztása, sőt, reklámok formájában arra buzdítanak minket, hogy bátran igyunk. Valószínűleg legyintettem volna, és túlzónak neveztem volna Whitaker szavait, hiszen én is abban szocializálódtam, hogy pár pohár még nem árt, a gond csak azokkal van, akik „vedelnek”, akik hajnalban, munka előtt becsókolják a tüskét, látványosan benyomnak, kellemetlenül részegek. Ehhez képest a szofisztikáltabb fogyasztás, öblös pohárba kitöltött borok iszogatása, a hétvégi közös berúgások, a munka utáni csoportos rohamivások, a stresszes helyzetre előrántott poharak teljesen rendben vannak. A reklámokban, a filmekben azt látjuk, hogy az alkohol az életünk része, ami azt sugallja, igyunk nyugodtan, az se baj, ha olykor megszalad, csak ne váljunk „alkoholistává”, mert az viszont nagyon gáz. Ahogy Whitaker is írja, azt tanultuk: léteznek a normális és az alkoholista ivók. 

De, ahogy a szerző is mondja, ne legyünk naivak, hiszen, aki hosszú évek óta rendszeresen fogyaszt alkoholt, annál akaratlanul is kialakul egyfajta kodependencia, mivel az alkohol az agyunkban olyan neurobiológiai folyamatokat indít el, amely során később újra és újra vágyni fogunk arra, hogy a pia hatására dopamin árassza el az agyunkat. És ez nem jelenti azt, hogy napi szinten sóvárgunk, vagy remegő kézzel nyúlunk a pohár után, ugyanakkor egyes szituációkban igenis beindul a sóvárgás. Érdemes megfigyelni, hogy milyen helyzetekben ugrik be a gondolat, vagy a késztetés, hogy igyunk egyet… aztán nagy eséllyel még egyet. Vagyis az alkohollal kapcsolatban hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni egy nagyon fontos veszélyforrást, hogy legtöbbünk stresszkezelésre, bizonyos érzelmeik elnyomására használjuk. Csak sokszor nem is tudatosul bennünk, hiszen rajtunk kívül „mindenki” ezt csinálja.

Fotó: Holly Whitaker / Instagram

Whitaker szépen levezeti, és kokainnal helyettesíti azt a szociális beágyazódást, amely során az alkohol szépen lassan az életünk részévé válik, és valamilyen szinten függővé tesz:

„Képzeljük el, hogy a gyerekkorunkban a szüleink a szemünk láttára szívnak fel csíkokat a vacsoránál, az ünnepi összejöveteleken, a sporteseményeken, a villásreggeliken és a temetéseken. (…) Gyerekként arra tanítanának minket, hogy a kokain szuper, egy szép napon majd te is kipróbálhatod. Csak ne válj függővé, ne vidd túlzásba. Próbáld ki és élj vele felelősséggel. De ne legyen belőled kokainista. (…) Az olvasó most nyilván azt gondolja, hogy ez őrültség, közismert, hogy a kokainra sokkal könnyebb rászokni, mint az alkoholra, és sokkal veszélyesebb is.” 

Csakhogy ez nem így van. 

A Washingtoni Egyetem Global Burden of Diseases kutatása már négy évvel ezelőtt is arra az eredményre jutott, hogy az alkalmi ivás is káros az egészségre, és ezért a kutatók szerint a kormányoknak a teljes absztinenciát kéne tanácsolni.

Semmivel sem könnyebb egy alkoholfüggőnek, mint egy heroinistának, pláne egy olyan társadalomban, mint nálunk, ahol nincs központi alkoholstratégia, ahol a nagy berúgások, a sírva ivás a kultúra részét képezik, és a pálinkáról mint égetett szeszről úgy tartják, hogy gyógyítja a fájó torkot és az emésztést is segíti. Az alkoholfogyasztás társadalmi elfogadottsága sok országban az eget veri, fals elképzelések élnek a fogyasztási szokásokról, érthető, ha a függők 90 százaléka soha nem ismeri fel a saját alkoholproblémáját. A nem ivás a legtöbb nyugati társadalomban a terhesek, a betegek és a leállt alkoholisták privilégiuma, mindenki más, aki ki akarja vonni magát a szociális piálásból, nehéz helyzetbe kerül, és nem ússza meg a tukmálást, a kérdezősködést vagy akár a gúnyolódást.

Ahogy a szerző is mondja, bedőlünk annak a narratívának, hogy az alkohol csupa öröm, móka és kacagás, és nem foglalkozunk a kevésbé reklámozott valósággal, hogy az alkohol megnehezíti az életünket, betegséget, erőszakot, vagy halált okoz. Whitaker párhuzamot von a cigarettával, a hetvenes években hiába jelentek már meg olyan kutatások, amelyek egyértelműen kimutatták a káros hatásait, mégis orrba-szájba reklámozták, az emberek pedig mindenhol füstölögtek. Nehéz nem egyet érteni azzal, amikor azt állítja, hogy az alkohol tekintetében még a hetvenes éveknél tartunk, és

A egyre növekvő orvosi bizonyítékokra hivatkozva a könyv írója megkérdőjelezi azt a mítoszt, hogy az alkohol bárkinek is hasznos lehet, és csak az „alkoholisták” számára veszélyes. A könyvének – amely részben memoár, részben önsegítő kötet – nem titkolt célja, hogy eloszlassa a berögzült, alkohollal kapcsolatos megnyugtató tévhiteket, amelyek széles körben elterjedtek a kultúránkban.

Fotó: Libri

Pedig az alkohol valójában méreg, amely még kis mennyiségben is felborítja az emberi szervezet kényes egyensúlyát, csak mindezeket elnyomja az alkohol vállalati propagandája. De a szervezetünk nem hazudik, gondoljunk csak a másnapokra, amikor úgy érezzük, küzdünk a túlélésért, és képtelen vagyunk elvégezni a feladatainkat.

A szerző egyébként maga is sokáig és nem keveset ivott, miközben egyre fentebb lépegetett a karrierjében. Az alkoholproblémája nem volt látványos, leginkább otthon csúsztak le a jó minőségű, drága borok, vagy rendszeresen ivott a barátaival. A rendszeres alatt pedig azt a szociális ivást érti, amit teljesen normalizálnak a világ számos pontján, és amivel a szerző is sokáig igazolta magát. Ahogy Whitaker is írja, nem azzal foglalkozunk, hogy milyen bődületes mennyiségű alkoholt fogyasztunk (Amerikában a GDP 2 százalékát a söripar teszi ki), hanem az alkoholizmus címkéjét egyfajta felmentésként használjuk, mondván, mi nem tartozunk a kontrollvesztők táborába.

A nem ivás lázadása

Whitaker szerint, ahhoz, hogy ne tévhitek határozzák meg a fogyasztási szokásainkat, át kéne végre keretezni az alkoholról folytatott beszélgetést, és ahelyett, hogy azt mérlegelnénk, alkoholista vagyok-e, inkább azt kellene kérdeznünk, hogy „az alkohol milyen hatással van az életemre?”. Mint írja, az alkoholista egy téves skatulyázás, helyette azt kéne tudatosítani, hogy az alkohol egy olyan drog, ami függőséget okoz, a függőség pedig rendkívül bonyolult, személyenként változó, így a sokat emlegetett alkoholizmus sokkal árnyaltabb annál az elfogadott képnél, amibe megrögzötten kapaszkodunk. Ez a fajta címkézés ráadásul arra erősít rá, hogy a legsúlyosabb függőket megbélyegezzük.

És ebben bizony fontos szerepet kapnak a nők is, (még ha egyelőre alulreprezentáltak is a problémás alkoholfogyasztók körében), hiszen sok médiatartalom egyenesen arra buzdítja őket, hogy igyanak, aztán pedig alig kapnak segítséget, ha rácsavarodnak az alkoholra. Whitaker emlékeztet minket olyan bátorító filmjelenetekre, mint amikor Courteney Cox üveg méretű borospohárral a kezében mutatkozott a Született szinglikben, vagy amikor a Rossz anyákban a túlhajszolt nők lerészegedéssel jutalmazzák magukat, de A hatalmas kis hazugságokban is folyton isznak. Bort reklámozó body és gyerekhordozó, borospohártaróval felszerelt nyaklánc, rengeteg termék és szolgáltatás mellett jelent meg az alkohol, ahogy a közösségi médiában is ömlik ránk, mikor, miért és hogyan érdemes fogyasztani. Ömlenek a mémek a videók, a rohamivásról és a berúgásokról, mint a kikapcsolódás vagy a stresszkezelés egyik formájáról, kimondottan a nőknek, főleg az anyáknak célozva. Többségük pedig boldogan bedőlnek a hazugságoknak, miközben napi rendszerességgel isszák a rozéjukat.

Jelenet a Rossz anyák című filmből

Holly Whitaker újszerű abban, hogy feminista kritikát fogalmaz meg az alkohol- és felépülési kultúráról, és ezt a kritikát az absztinencia melletti érvként használja. Az ivás mellőzését „radikális választásnak” nevezi, az erős alkoholfogyasztást az elnyomó rendszerekkel kapcsolja össze, a józanságot ellenállásként azonosítja.

Ebben a fejezetben, véleményem szerint, kisebb túlzásokba esik, amikor például azt állítja, hogy az alkoholt arra találták ki, hogy minket, a nőket elnyomjon. Kétségtelen, hogy az alkohol egy drog, és igen, ki tudja szolgáltatni a nőket, sőt, az alkohol a legnagyobb randidrog, de ne feledjük el, hogy az emberek legalább 9000 éve használják. Az alkoholkultúra rettentően összetett ahhoz, hogy binárisan elemezzük, bár kétségtelen, hogy nem árt, ha ezt az aspektusát is megvizsgáljuk.

Megoldások jómódú, fehér nőknek

Whitaker a könyv megírása mellett megalapította a Hip Sobriety nevű szervezetet, amely arra törekszik, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását az alkoholról és az alkoholproblémákról. A Hip Sobriety és a Whitaker által vezetett Tempest Józansági Iskola a „választható józanság” mozgalom részeként olyan fiatalabb nőket szólít meg, akik felismerik, hogy az alkohol akadályozza céljaikat, de nem tudják, hogyan hagyják abba anélkül, hogy „alkoholistának” bélyegeznék magukat, vagy ezzel felborítanák a szociális életüket. Az Instagramon 88 ezer követőjét tényekkel, forrásokkal és inspirációval látja el.

Fotó: Holly Whitaker / Instagram

A szerző bár rengeteg információt, kutatást sűrít a könyvben, viccesen és szórakoztatóan ír, ráadásul olyan összefüggésekre mutat rá, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy megtörjük az alkohol társadalmi ajnározását, a függőség körforgását, vét pár hibát, például amikor olyan témákat érint, amikhez nagyobb szakértelem, vagy érzékenység szükségeltetne. Whitaker ugyanis nemcsak azt vázolja fel nagyon érthetően, hogyan lett az alkohol a mindennapjaink része, és hogyan szocializálódtunk arra, hogy az alkohol legyen a társunk örömteli vagy fájdalmas életeseményeknél, hanem belemegy abba is, hogy nincs „helyes út” a józansághoz. Szerinte az Anonim Alkoholisták módszere nem mindenkire alkalmazható. Whitaker más módszerekben látta a saját boldogulását, amivel nincs is gond, tényleg mindenkinek más út vezet a józansághoz, ugyanakkor amikor a saját ötleteit reklámozza, kifelejti a képletből privilegizált helyzetét. Így az ő „eszköztára” rengeteg nőnek nem elérhető. Legyünk őszinték, az ő módszerei a szerzőhöz hasonlókhoz szól: cisz, fehér, nyugati, művelt, professzionális és jómódú (vagy arra törekvő) nőknek. Ahogy ő mondja, fontos, hogy babusgasd magad (ez tényleg így van) mozogj, sportolj, járj masszázsra, beszélgess a pszichológusoddal, egyél egészségesen, ezek azonban, még ha evidens dolgoknak is tűnhetnek, sokak számára nem elérhetők.

Egyes tanácsain pedig tényleg csak nevetni tudtam, pedig (egyelőre) a középosztályhoz tartozom. Például ezen:

Szóval lehet, hogy az általa szétekézett AA sem felel meg mindenkinek, ugyanakkor ingyenes szolgáltatásai vannak, és korlátai ellenére valószínűleg vigaszt és támogatást nyújt azoknak, akiknek nincs más lehetőségük.

A hibáktól és kisebb túlzásoktól eltekintve Whitaker könyve nagyon fontos kötet, és ha lehetne, ingyen osztogatnám, mert mindenki érdeke, hogy az alkohollal kapcsolatos gondolkodást átformáljuk és egy egészségesebb mederbe tereljük.