nlc.hu
Életmód
Nárcisztikus a pszichológusnál – Interjú Barcs Krisztával

Nárcisztikus a pszichológusnál: megtanulja a „pszichoszlenget”, hogy azt is ellened használja

Terápiára járó nárcisztikus. Létezik ilyen vagy önmagában ellentmondás? Ha igen, milyen kihívásokkal néz szembe a pszichológus? A nem is olyan ritka jelenségről Barcs Kriszta pszichológussal beszélgettünk.

Egyre többet beszélünk nárcisztikus emberekről, de ki számít valójában annak?

Nem mindig könnyű megállapítani, ki nárcisztikus, de a DSM (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), ami osztályozza a betegségeket, kilenc kritériumot rendel a nárcisztikus személyiségzavarhoz, amiből ötnek kell teljesülnie ahhoz, hogy valaki megkapja ezt a diagnózist. A személyiségzavar meghatározása azonban nem egzakt, nem olyan, mint egy Covid-teszt, és felvetődhet a kérdés, mi van, ha valaki csak négy kritériumot teljesít, de azt nagyon erőteljesen. Tehát ha hivatalosan kell diagnosztizálni, akkor felcsapjuk a DSM-et, és megnézzük, teljesíti-e az adott mennyiségű kritériumot, de a gyakorlatban, amikor nem kell hivatalos diagnózist felállítani, puhábbak lehetnek ezek a szempontok, és sokszor találkozunk a határterületeken mozgó kliensekkel is.

Spektrumként is lehet értelmezni a nárcizmust?

Abszolút. Ráadásul a személyiségzavarok akár keveredhetnek is egymással, lehetnek köztük átfedések. Például valaki a nárcisztikussága mellett mutathat pszichopata jegyeket, vagy egy borderline a személyiségzavara mellett küzdhet még egyéb mentális betegségekkel, például függőséggel, alkoholizmussal vagy mondjuk evészavarral. Közben pedig jelen van egyfajta össztársadalmi nárcizmus is, hiszen egyre inkább saját magunkról szól az életünk, használjuk egymást a kapcsolatainkban, a képernyőnkbe mélyedve se gondolatilag, se érzelmileg nem mélyedünk el témákban. Ez mind-mind egyfajta „nárcoid” történés, és rengeteg embert érint. Ezért ha valaki eljön hozzám terápiára, és azt mondja, nárcisztikus a párja, akkor én ezt nem feltétlenül kérdőjelezem meg. Lehet, hogy ez csak annyit jelent, hogy van egy egocentrikus, nagyon kihasználó partnere, de előfordulhat, hogy tényleg egy nárcisztikussal él együtt. Az eredmény szempontjából nem nagyon lesz jelentősége, mert ha a megrögzötten önző másik fél nem változik, abból a kapcsolatból előbb-utóbb úgyis kifelé vezet az út.

Barcs Kriszta pszichológus

Barcs Kriszta pszichológus

Előfordul, hogy maga a nárcisztikus megy terápiára?

Engem rendszeresen megkeresnek azzal, hogy „a barátnőm, anyám, gyerekem szerint nárcisztikus vagyok”. Van, hogy maguktól is felmerül bennük a gyanú, de aki tényleg nárcisztikus, leginkább azért jön, mert ultimátum elé állították – „vagy elmész terápiába és megváltozol, vagy megszakítom veled a kapcsolatot” –, és nem azért, mert őszintén változtatni akar, mert belátta, hogy már nagyon rezeg a léc a másiknál.

A pszichológus megkeresése sokszor éppen egy újabb beetetés, egy manipulációs eszköz a részükről. Elmegy a szakemberhez, ott megállapítja magáról néhány alkalom alatt, hogy vele aztán semmi baj nincs, vagy úgy tesz, mint aki nagyon munkálkodik magán, de valójában nem motivált a változásra. Közben kiművelődik, „pszichoszlengben” kezd beszélni, majd ezt a keretrendszert és nyelvezetet használja arra, hogy még ügyesebben manipulálja a másikat.

Volt olyan kliensem, akinek a nárcisztikus párja intenzív terápiában vett részt, és nagyon kipallérozódott a saját gyermekkori traumáiból – csak éppen semmin nem változtatott. A legritkább eset, amikor ténylegesen megjelenik bennük a gondolat, hogy talán valami baj lehet velük. Ha ez elő is fordul, még mindig egy nagyon harcedzett terapeutára és hosszú időre van szükségük, és még ekkor sem biztos, hogy számottevően változnak. Bár van, aki azt mondja, hogy ez lehetséges, én személy szerint nem hiszek abban, hogy egy nárcisztikus alapjaiban meg tud változni. Kicsit csiszolódhat, finomodhatnak a technikái, megtanulhatja ügyesebben eljátszani a normalitást.

Téged tévesztett már meg nárcisztikus páciens?

Járt már nálam olyan, aki úgy jött hozzám, hogy ő bántalmazás áldozata. Gyanút kellett volna fognom, mert én voltam a 21. terapeutája a sorban, de igazság szerint két-három hónapig én is elhittem neki, hogy ő egy áldozat. Egy idő után azért feltűnt, hogy egyáltalán nem tudom a figyelmét odavinni, ahol esetleg ő maga változtathatna, folyamatosan csak arról volt szó, hogy mások milyen aljasak körülötte, mennyi bántás éri. A velem való kapcsolatában is hozta ezeket a nárcisztikus jegyeket, például imádta, amikor hibáztam valamiben, és ezt elismertem. Rendesen felragyogott az arca, amikor valami apróság miatt bocsánatot kértem, mint amikor a macska megnyalja a szája szélét. 

Kaptam erős mondatokat is tőle, amelyekkel azt éreztette, tulajdonképpen egy házvezetőnő is hasznosabb volna nálam, mert az legalább kitakarít – mindezt azután, hogy hónapok óta empátiával hallgattam.

Ha visszajeleztem neki, hogy ezek a mondatok bántóak, az lepergett róla, semmilyen javaslatot el nem fogadott tőlem, nagyívű terveket szőtt, hogy hogyan kellene megváltoztatni az országban uralkodó gazdasági egyenlőtlenségeket, tanácsokat adott, hogyan legyek jobb pszichológus, szóval, egy idő után tisztán kirajzolódott előttem a nárcisztikus dinamika, de az elején nagyon meggyőző volt a szenvedése.

Már érintetted ugyan, de milyen jelekből ismerhető fel, hogy terapeutaként nárcisztikus emberrel ülsz szemben?

Akkor kezdek gyanakodni, amikor a kliens megrögzötten, mozdíthatatlanul nem változik, ugyanazt hozza óráról órára, évről évre, de nincs elmozdulás, egy centiméternyi sem. A személyiségzavarok ugyanis nagyon makacs, élethossziglan fennálló állapotok, szemben például a pánikbetegséggel, amiből ki lehet gyógyulni. Az említett kliensemnél is sokáig küzdöttem, innen is próbáltam, onnan is, meg amonnan is, de bármi, ami az én eszköztáramban volt, mind hatástalannak bizonyult. Amikor rájöttem, hogy ővele mi a gond, és hogy bármennyire is szeretnék, én nem tudok rajta segíteni, egy nálam tapasztaltabb kollégához irányítottam (sorban a 22.-hez). Fontos tudni, hogy a személyiségzavarok gyógyítása a legeslegtapasztaltabb kollégák kompetenciája: aki ilyesmire vállalkozna, jó, ha tudja, hogy ehhez minimum klinikai szakpszichológusra vagy pszichoterapeutára lesz szükség.

Mi kell ahhoz, hogy valaki nárcisztikus legyen?

A pszichopátiával ellentétben, ahol nagyobb arányban vannak veleszületett komponensek, a nárcizmusnak inkább neveltetési gyökerei vannak. A szégyen abszolút központi téma náluk, úgy érzik, valami végérvényesen rossz van bennük, de ez tudattalan, nem engedik föl, és ezért pont ennek az ellentéte látszódik rajtuk, hogy „én aztán nagyszerű és tökéletes vagyok”. Ez persze még nem elég kiváltó ok, hiszen sok ember szégyenérzésben nő fel; a nárcisztikus személyiségzavarhoz kell még az is, hogy a szülők valamilyen módon használatba vegyék a gyereket, felfedezzék bizonyos részeiket maguknak. Ez azt jelenti, hogy bár nincsenek meleg, szeretettel teli érzéseik a gyerek iránt, bizonyos helyzetekben elismerik, például hogy szépen énekel, vagy jól sakkozik. Sokszor maga a szülő is nárcisztikus, tehát a gyerek tehetségét használja a saját nimbuszának a növelésére, azt mondja, „az én kislányom micsoda énekes”, elárasztja figyelemmel, majd a következő percben eldobja. A gyerek azt éli meg, ha bizonyos dolgokkal így ki tudja vívni a figyelmet, akkor szerethető, egyébként meg nem az. Ez azonban még mindig nem elég, hogy valaki nárcisztikus legyen, hiszen vannak gyerekek, akik nagyon szenvednek ezekben a helyzetekben, mégsem fejlesztenek ki nárcisztikus személyiségzavart, hanem máshogyan, egészségesebb megoldásmóddal küzdenek meg. A nárcisztikusok gyakran élnek egy kezdetleges lelki manőverrel, amit hasításnak nevezünk, vagyis azt a részét, énállapotát, amelyben megéli a szégyent, az elmagányosodott, nem szerethető gyermek érzéseit, leválasztja magáról, és átmegy egy grandiózus énállapotba, hogy vele minden rendben van. Ebben a grandiózus állapotban tölti a napjai nagy részét, és ennek fenntartásához van szüksége másoktól a csodálatra, vagy mások letaposására. Hogyha pedig egyik sem megy, akkor visszahúzódik egy elidegenedett, önmegnyugtató állapotba, például számítógépes játékokkal játszik, szerencsejátékozik, drogozni kezd.

A gondolkodásuk és az érzelmeik alapvetően máshogy működnek, mint egy egészséges személyiségnél. Egymással ellentmondó információk megférnek egymás mellett a fejükben, egyszer ez az igaz, majd pár pillanat múlva már az ellentéte. Ugyanez történik az érzelmekkel: úgy váltanak egyik érzelemről a másikra, mintha csak a tévé távirányítóján váltogatnák a csatornákat.

Egy egészséges ember érzelmei nem így működnek, ezt lehetetlen lekövetni, ráadásul a nárcisztikust az érzelmei, még ha mélyen át is éli őket, nem fogják semmire sem kötelezni, amivel újra és újra megbántja a másikat. Nehezen tudom elképzelni, hogyha valami az elejétől fogva így elromlik, az könnyen reparálható volna. Viszont sokszor azt látom, hogy nagyon kevés is elég, hogy egy gyerek ne váljon nárcisztikussá ilyen feltételek, családi körülmények mellett. Általában találni egy hamuban sült pogácsát az életútban, egy szerető nagyszülőt, egy nagyon szeretett társállatot, kutyát, macskát, egy kedves nagynénit, bármit, amibe a gyerek bele tud kapaszkodni, és már nem lesz szüksége erre a megoldásmódra.

A báránybőrbe bújt farkasok

A báránybőrbe bújt farkasok (Fotó: Getty Images)

Tehát az, hogy lehasítják ezt a szorongó részüket, eleve kizárja, hogy a terápia valóban változásokat hozzon náluk.

Még az egyetemen hallottam egy érzékletes analógiát, hogy 

a személyiségzavar és az egészséges személyiség közti különbség körülbelül olyan, mint a különbség a gerinces állatok és a kitinpáncélos rovarok között.

Egy gerinces állat rugalmas, hajlékony, kívülről puha, sebezhető, de belül van egy váza, ami megtartja. Ilyen az egészséges személyiség is, tapintásra melegek és sebezhetőek vagyunk, ám mégsem omlunk össze könnyedén. Egy kitinpáncélos rovarnak az összes védelme a páncélja, ha az nem lenne, szétesne. Tehát ő mindent meg fog tenni, hogy a páncélja ne sérüljön. A nárcisztikus is nagyon ragaszkodik ehhez a grandiózus, „velem semmi baj nincs” páncélhoz, mert ő így van egyensúlyban, enélkül összeomlana. A saját egyensúlya megtartása miatt sem fog ebből az állapotból kimozdulni. 

De ez mind spekuláció és elmélet, hiszen a nárcisztikusoknak a felépítésükből fakadóan nincs hajlandóságuk rá, hogy rálássanak a saját működésükre, ezért nem szokták azt verbalizálni sem. Ez igazából a kívülállók elmélete a nárcisztikusokról, amivel megpróbáljuk őket valamiképpen érteni.

A „velem minden rendben van” páncélja lehet az is, ha a nárcisztikus azzal kérkedik, mennyire ki van terápiázva, mekkora az önismerete, mennyire sokat foglalkozik magával, érzelmileg milyen intelligens? Ez nagyon megtévesztő lehet a körülötte lévő embernek, akik ebből azt gondolhatják, ha ennyire foglalkozik a mentális egészségével, biztosan nem lehet nárcisztikus.

Nagyon fájdalmas ezt látni, de igen, van ilyen. A nárcisztikusok be tudják szippantani a terapeutát is, aki, ha nem elég felkészült, könnyen megvezethető ezzel. Persze nem minden nárcisztikus van ennyire kipallérozva, köztük is van olyan, akiről már messziről látszik, hogy nárcisztikus, hiszen arrogáns, harsány, mindenhez jobban ért, és ezt hangoztatja is. Az igazán kemény dió a rejtőzködő típus.

Velük nagyon nehéz, mert nagy játékosok, szóval még azt is el tudják játszani például, hogy ők önkritikusak.

Ők a báránybőrbe bújt farkasok, akik megnyerik a bizalmadat, és akkor hagynak cserben, amikor a legkevésbé sem számítanál rá. Ezek a típusú nárcisztikusok profin rátanulhatnak a „jószívű, empatikus ember” teljes eszköztárára, és hitelesen adják azt elő. Csak közben hullanak mellőlük az emberek, feltűnően nagy a fluktuáció, sok a dráma körülöttük, és úgy finomítják a saját szájuk íze szerint a történeteket, hogy abból más ne jöjjön ki jól, csak ők. Mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy jó benyomást akarjunk kelteni másokban, de azt tapasztalom, a pszichológusnál az egészséges személyiségű emberek tudnak őszintén önkritikusak lenni. Jó jel, amikor valaki komolyan felteszi a kérdést, hogy „nárcisztikus vagyok-e”, mert akkor valószínűleg nem az. Sokszor épp az lehet beszédes a terapeuta számára, ha a kliensének nincs igazi kérdése saját magával kapcsolatban. De néha a terapeutában magában megjelenő érzet segít abban, hogy megérezze, hogy egy hamiskártyás ült le vele szemben.

Mire gondolsz pontosan?

Például arra, hogy terapeutaként elkezdem magamat rosszul érezni a kliens jelenlétében, mondjuk kisebbrendűségi érzetem lesz mellette.  Nyilván nekem is van gondom olykor a kisebbrendűségi érzésemmel, de hogyha csak egy bizonyos ember mellett jelenik ez meg, akkor az gyanús. Ahogy az is, ha úgy érzed, mindenáron óvatosnak kell lenned, tojáshéjakon kell lépkedned az órán. Nagyon sokszor a nárcisztikusok határátlépők, tehát késnek az ülésről, de elvárják, hogy tovább tartsd, vagy nem lehet őket lelőni sem a terápia végén. Ezek nem abszolút jelei a nárcizmusnak, mert sokan nincsenek tisztában a terápia kereteivel, de egy nárcisztikus tipikusan feszegeti a határokat. És van, hogy csupán egy intuitív sugallat jelez, hogy valami nem kerek.

A pszichológus szakma mennyire van érzékenyítve a nárcisztikus páciensek felismerésére, kezelésére?

Tanulunk erről a zavarról, tehát igen, ez egy tudott és ismert dolog, és sok áldozatnak nagy segítség, hogy végre van egy kategória a jelenségre, ami segít nekik megnevezni, miben vannak. De én nem tudok olyan képzésről, amely őrájuk specifikusan kidolgozott terápiás lehetőségeket kínálna.

Alfie

Egy klasszikus film a nárcisztikus férfiról: Alfie

Mi a helyzet akkor, ha a nárcisztikus bántalmazó is?

Minden nárcisztikus óhatatlanul kárt okoz a maga környezetében, ez a működéséből adódik. De nagyon fontos tudni, hogy nem minden bántalmazónak van személyiségzavara, sőt!  A legtöbb bántalmazó, bármilyen különösen hangozzék is ez, tulajdonképpen egészséges személyiség. A bántalmazó magatartás hátterében ugyanis nem egy pszichológus által megoldható kérdéskör áll fent. Vagyis nem azért lesz valaki bántalmazó, mert nehéz gyermekkora volt, vagy indulatkezelési problémái vannak, vagy iszik, ahogy sokan tévesen gondolják, hanem azért, mert van egy értékrendje, meggyőződése, ami alapján ő feljogosítva érzi magát rá. Itthon azt a rossz berögződést erősíti a társadalom a fiúkban és lányokban egyaránt, hogy a férfinak joga van egy nőt irányítani, megrendszabályozni, megmondani, hol a helye, egy nő nem fejezheti ki a dühét. Amíg ilyen üzenetek érkeznek filmekből, reklámokból, politikusoktól és más férfitársaktól, ez nem fog változni. 

A bántalmazók tehát nem tudnak egyéni terápiában megjavulni, felesleges őket terápiára küldeni, sőt egy pszichológus csak ronthat a helyzeten, mert legfeljebb annyi történik, hogy kiművelődnek pszichológiából, és akkor már azzal is visszaélnek.

Ha párkapcsolati bántalmazásról van szó, a párterápia kifejezetten tilos, hiszen gyakori, hogy a terápiás keretek között, abban a másfél órában az áldozat biztonságban érzi magát, megnyílik, de alig léptek ki az ajtón, a bántalmazó már beleveri a fejét az autó műszerfalába, amiért eljárt a szája. Az áldozat tehát nagyobb veszélybe kerül, és mivel a bántalmazók gyakran rendkívül ügyes manipulátorok, esetleg még a terapeuták is a megnyerőnek tűnő bántalmazó mellé állnak. Borzasztó sztorik vannak, persze szerencsére előfordul olyan is, hogy a párterapeuták észreveszik a bántalmazást, és az áldozatnak bizalmasan jelzik ezt, külön, egyéni segítséget javasolva, és persze azonnal befejezik a párterápiát.

Ezek szerint itthon nincs protokoll az ilyen esetekre?

Nincs, külföldön viszont vannak speciális és szigorú programok bántalmazóknak. Az első és legfontosabb dolog, hogy legyenek súlyos, közvetlen következményei a bántalmazásnak. Ez lehet a börtön, a távoltartás elrendelése, az, hogy elhagyják őket, elveszítik a gyerekekkel a kapcsolattartás jogát, és hasonlók. A második az, hogy keményen szembesítik őket azzal, amit tettek, és felelősségre vonják őket. A program célja a feljogosítottság-tudat megszüntetése: nem, nincs jogod megfélemlíteni és ledominálni egy másik embert. Kevés bántalmazó bírja végigcsinálni ezeket a programokat, ám ha mégis, akkor sem változik a nagy részük, mert minden módon próbálják elkerülni a szembesülést.

Tehát az irányvonal nem a szegény, sanyarú gyerekkor boncolgatása, hanem a bántalmazó felelősségre vonása.

Így van, egy pszichológus nem tudja megszerelni a bántalmazót. De mindenki sokat tehet társadalmilag, ha többé nem tesszük magunkévá azokat a kulturális üzeneteket, amelyek legitimálják a bántalmazó viselkedést. Gondolok itt akár olyan ártatlannak tűnő példákra is, mint a szőke nős viccekre, vagy amikor a Csillagok háborújában Han Solo erőszakkal megcsókolja Leia hercegnőt, amiből a kisfiúk megtanulják, hogy a nő szava nem számít, ha nemet mond, a férfinak csak nagyobb erővel kell áttörnie az ellenálláson. Természetesen tudnak mély ütéseket bevinni a nők is a férfiaknak, és én is dolgozom férfi áldozatokkal, de nekik a társadalmi helyzetük miatt általában könnyebb a kiút a rossz, akár egy nárcisztikus nővel való kapcsolatból is. Általában nincsenek úgy kiszolgáltatva anyagilag a másik félnek, és ha el is szenvednek fizikai atrocitást, ők azért általában nincsenek életveszélyben. A társadalmi üzeneteknek nehéz ellene menni, de el kell indulni ahhoz, hogy változás történjen.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top