Hogyan lett belőled Magyarországon múmiaszakértő?
Szikossy Ildikó: Nem szándékoztam múmiaszakértő lenni, az élet hozta így. A Földön nagyon kevés múmiaszakértő van, legalább a felük az egyiptomi múmiákkal foglalkozik, a többi pedig Dél-Amerikában kutatja a múmiákat, mert ott nagyon sok olyan nép élt, aki a történelem során valamilyen indokból mumifikálta a halottait.
Az egyetem alatt olyan szakterületet kerestem magamnak, ahol nem kell állatokat kínozni. Biológusként mentem az egyetemre, és nagyon szerettem az állatokat, de azzal szembesültem, hogy mindenhol valamiféle módon állatokon kell kísérletezni, még az etológiánál is ijesztgették a halakat, hogy beraktak melléjük egy ragadozó halat, és figyelték a reakciókat. Amikor elkezdtük tanulni az embertant, egy fantasztikus tanárnőm volt, akinek csüngtem a szavain, nagyon inspiráló órái voltak, és annyira megszerettem ezt a tárgyat, hogy elkezdtem ebbe az irányba szakosodni.
Szikossy Ildikó vizsgálat közben (Fotó: magánarchívum)
Így jutottam el a Magyar Természettudományi Múzeumba, aminek volt egy embertani részlege is, ahol egy nagyon kedves, fiatal igazgatónő abszolút nyitott volt arra, hogy ott szakdolgozzak. Ekkor régészeti ásatásokból előkerült csontokon dolgoztam. Az Embertani tárban körülbelül 40-50 ezer egyénnek a csontja található meg, mindegyik különböző régészeti korokból. Egészen 1992-93-ig dolgoztam a csontokkal, amikor Vácon előkerültek a váci múmiák, és a múzeumhoz kerültek.
Hogy kerültek múmiák Vácra?
Felújítottak egy váci templomot, ahol találtak egy lefalazott ajtót, ami egy templom alatti kriptába vezetett. Megtalálni egy elveszett kriptát már önmagában is nagyon érdekes, de aztán felfedezték, hogy a kripta telis-tele volt koporsóval, egymás hegyén-hátán, pókhálóval beszőve. Amikor kinyitották a koporsókat a szakemberek, akkor döbbenten látták, hogy a koporsókban nem lebomlott emberi maradványok, csontok találhatók, hanem mumifikálódott holttestek. A testek nem úgy maradtak meg, mint az egyiptomi múmiák, hogy balzsamozták és hosszú ideig tartó procedúrával mumifikálták, konzerválták őket, hanem a természetes múmiákhoz tartoznak.
Ez azt jelenti, hogy minden emberi beavatkozás nélkül, pusztán a kripta mikroklímájának következtében száradtak ki a testek, még mielőtt lebomlottak volna.
265 múmia került elő a feltárás végeztével a kriptából, és ez a 265 múmia a Magyar Természettudományi Múzeumba került, míg a temetkezési mellékletek ott maradtak Vácon, helyben a Tragor Ignác Múzeum gyűjteményébe kerültek. ’93 óta ezek a testek a múzeumban vannak, és a megfelelő tartás miatt a kondíciójukban nem következett be változás. Míg egyetemista voltam, a legelején csontokkal foglalkoztam, de nagyon hamar odakerültek ezek a múmiák. A szakdolgozatom után a tárvezető, dr. Pap Ildikó felajánlotta, hogy menjek oda dolgozni, így egész az elejétől fogva mi ketten foglalkoztunk a váci múmiákkal. Nagyon sok információt kiderítettünk a múmiák vizsgálatával, az ember nem is gondolná, hogy mennyi mindent mesélnek el a maradványok.
A múmiákat rejtő koporsókat a Váci Fehérek templomában találták meg (Fotó: magánarchívum)
Olyan sokat meséltek nektek a múmiák, hogy szabadulószobát is készítettél a történetükből.
A szabadulószoba úgy jött, hogy egyre több élettörténetet bogoztunk ki a vizsgálatok során, amik megérintettek minket, és úgy éreztük, hogy szeretnénk minél szélesebb közönség, főleg a fiatalok számára is elérhetővé tenni a felfedezéseinket. Mert az egy dolog, hogy tudományos cikkekben publikáljuk azt például, hogy találtunk olyan rákra hajlamosító gént a váci múmiákban, ami arra utal, hogy a XVIII. századi emberekben is megvolt egy vastagbélrákra hajlamosító gén – tudományosan ez egy óriási eredmény. De attól még az emberek erről mit sem tudnak. Ezért tartottuk fontosnak, hogy olyan ismeretterjesztő előadásokat, vetítéseket vagy kiállításokat csináljunk, amikkel a nagyközönségnek is elmondjuk a múmiák üzenetét.
A szabadulószoba története a váci múmiák közül egy apáca élete volt, akinek a mellkasán felfedeztünk egy lyukat, és felvetődött a gyanú, hogy ezt direkt csinálták, lehet, hogy kivették a szívét. Elvittük egy éjszaka az apáca múmiánkat CT-re, ahol bizony igazolódott a gyanúnk, hogy hiányzik a szíve. Mivel természetes múmiákról van szó, elvileg minden szervüknek meg kéne lenni, hiszen nem mumifikálták őket, nem balzsamozták, nem vették ki a belső szerveket, akkor mégis hova lett a szív?
Ott kéne lennie összeszáradva a mellkasában, ehelyett látszódott a vágás, ahogy a bordákat elfűrészelték… felmerült a kérdés, hogy ki és miért távolította el egy apáca szívét?
Laparoszkópos vizsgálatok egy múmián (Fotó: magánarchívum)
Sorra kerültek elő az ilyen furcsaságok, nekünk pedig meg kellett fejtenünk, hogy mi történt. Felgöngyölítettük ezeket az eseteket, és konkrétan a szívkivágásnál felmerült a tetszhaláltól való félelem. Ugyanis a XVIII. században még gyerekcipőben járt az orvostudomány, a halál diagnózisa sem volt egyértelmű, könnyen összekeverték a kómás állapotot a halállal. Előfordult, hogy valakit élve temettek el, és volt, aki annyira félt ettől, hogy azt kérte a végrendeletében, hogy ha halottnak gondolják, akkor szúrják át egy tűvel, vagy vágják ki a szívét. Ezt a tetszhalál esetet dolgoztam föl a szabadulószobában, hogy egy kicsit a fiatalokhoz is elhozzuk a múmiák történeteit.
Az volt a feladat a szobában, hogy a látogató megtalálja egy hatalmas nagy családfán a tetszhalottat, leolvassa a halála dátumát, egy időutazással visszautazzon, és a kulcsot bedobva neki a kriptába, segítsen kimenekülni. Tehát nem a játékos szabadul ki, hanem jó cselekedetként, visszautazva az időben kiszabadítja a tetszhalottat, és megmenti a rá váró szörnyű haláltól.
A múmiákkal való munka az életműved, de két évvel ezelőtt mégis váltottál. Mi történt?
Két évvel ezelőtt az élet, a külső körülmények kényszerítettek rá, hogy otthagyjam a Természettudományi Múzeumot, és új munkát keressek. Pedig a múmiákat nagyon szerettem, névről ismerem mindet, biztos furán hangzik, de amikor vizsgáltam őket, megsimogattam a kezüket, vagy ha tudtam, hogy egy anya és gyerek múmiával foglalkozunk, akkor úgy helyeztem el őket, hogy egymás közelében legyenek. Sajnáltam, hogy ott kellett hagyni a múmiákat, de eljött az életemben egy olyan váltás, ami miatt arra kényszerültem, hogy ezt a munkát feladjam.
Nagyon nehéz döntés volt, a mai napig hiányoznak, és sajnálom, hogy ezek a kutatások leálltak.
A múmiákat röntgen és CT segítségével úgy lehet vizsgálni, hogy az épségüket ne sértsük (Fotó: magánarchívum)
A múzeum után elmentem egy vándorkiállításokkal foglalkozó céghez, ahol múmiákkal kapcsolatos kiállításokat hívtunk életre – menő kiállítások voltak. A Tutanhamon kiállítás alatt az utca végéig állt a sor, annyi látogatónk volt. Nagyon szerettem ott dolgozni, jó kis csapat volt, de jött a Covid és csődbe ment a cég. Rövid időn belül másodszorra veszítettem el az állásomat, ami teljesen a padlóra küldött. Ott álltam 53 évesen, és hiába adtam be minden létező hirdetésre az önéletrajzomat, legtöbbször az elutasításra sem vették a fáradságot.
Nem hívott vissza senki, nem volt semmilyen lehetőségem. Borzasztó, szinte őrjítő volt a kilátástalanság. Úgy érzi az ember, hogy a kezébe adták a keresztet, hogy vonulj ki a temetőbe, ásd el magad, és tűzd oda a saját fejfádat!
Kilenc hónapig kerestem állást nulla eredménnyel, pedig a családfakutatástól kezdve a kisállatklinika recepciós állásig tényleg mindennel próbálkoztam. Igaz, hogy itt a doktorátusom, PhD, de hát azzal nem sokra mentem. Sok más kutatótársam is így járt, teljesen új szakmát kellett választaniuk, pedig olyan speciális tudással rendelkező szakemberek, hogy vétek elpazarolni a tudásukat.
Valószínűleg a te pályaváltásod az egyik legegzotikusabb: hogyan lettél szafarivezető Tanzániában?
Egyetemista koromban több trópusi biológiai expedíción is voltam, egy-egy hónapot Borneón, kutattam egy hónapot Malajziában, akkor rovarokat, denevéreket, mohákat gyűjtöttünk, hogy megismerjük a fajokat, mielőtt kihalnak. Találtam is egy új fajt, ami rólam kapta a nevét, tulajdonképpen már halhatatlan vagyok. Lehet, hogy szegény már közben kihalt, de akkor is, egy pattanóbogár rólam lett elnevezve. Tehát a szafari nem állt messze tőlem, hiszen a természet és az állatok szeretete eleve bennem volt.
Fiatalon Borneón egy tudományos zoológiai expedíción (Fotó: magánarchívum)
Tanzánia pedig úgy jött, hogy az egyetem előtt a Nemzetközi Előkészítő Intézetben dolgoztam, itt külföldi diákok tanultak magyarul ahhoz, hogy utána felvételizzenek az adott egyetemre. Abban az időben, a 80-90-es években magyarul kellett elvégezniük az egyetemet. Ebbe az intézetbe járt Tanzániából egy fiú, akivel megismerkedtünk, de még nem lett köztünk semmi. 20 évvel később összefutottunk egy rendezvényen, ahol kiderült, hogy mindketten elváltunk – ekkor kezdődött a kapcsolat közöttünk. Azóta ő, Juma a párom, jártam vele többször Tanzániában, megismertem, megszerettem az országot, elkezdtem tanulni szuahéliül.
Amikor a kilenc hónapnyi munkanélküliség miatti kilátástalanságban azt hittem, hogy megbolondulok, elhatároztam, hogy nyitok a Facebookon egy oldalt, és mindennap megosztok egy képet, egy történetet, vagy érdekességet Tanzániáról.
A Szerelmem Tanzánia oldal abszolút sikeres lett, nagyon sokan elkezdtek követni, mindennap várták a posztjaimat, és a követők voltak azok, akik mondták, hogy utazzunk ki Tanzániába, és meséljek nekik egy szafari során az állatokról, mert annyira izgalmas információkat osztok meg mindig. Így indult el az első szafariút Magyarországról Tanzániába, hogy kimentünk 12-en, a párom családja pedig segített a szervezésében.
A különleges tudásod az állatokról különlegessé teszi a szafarit is?
Ez a titkom, igen. Sokkal többet tudok nyújtani a biológiatudás miatt, ami a fejemben van. Amikor velem szafariznak, akkor mesélek az állatok szokásairól, életükről, természetről, a különböző kapcsolatokról a növények és állatok között… Nemcsak „itt a zebra, az oroszlán és a zsiráf”, hanem olyan információkat osztok meg az állatokról, hogy például miért van együtt a gnú, meg a zebra, mi ennek a magyarázata? Elárulom itt is: a zebra nagyon jól lát, a gnúnak viszont jó a szaglása és a hallása, emiatt kiegészítik egymást, jobban észreveszik, ha jön egy ragadozó.
Vagy például olyan történeteket mesélek, hogy az akácia hogyan védekezik az ellen, hogy a zsiráfok teljesen lelegeljék? Ha elkezdi a zsiráf legelni, akkor a növény olyan anyagot termel, amitől keserű lesz a levél, így a zsiráf rákényszerül, hogy arrébb menjen más növényt keresni. Igen ám, de az akácia nemcsak termeli ezt az anyagot, hanem a levegőbe is juttatja, a szél elviszi a többi növényhez, ami így észleli, hogy zsiráf van a közelben, ezért a környező növények is elkezdik termelni a keserű anyagot. A zsiráfnak tehát messzebb kell mennie, hogy olyan növényt találjon, ami nem keserű.
Tanzániában könnyen befogadtak a helyiek?
Abszolút, egyből otthon éreztem magam. Tanzánia a béke szigete. Egy olyan ország, ahol még soha nem volt háború. Egy olyan ország, ahol olyan elfogadóak az emberek, hogy nincsenek vallási ellentétek. Az első találkozáskor mindenki megbeszéli egymással, hogy ki melyik törzsből való, és milyen vallásban élnek. Egy törzsön belül is lehet több vallás, sőt, egy családon belül vannak keresztények és muszlimok is. Megünneplik a keresztény és a mohamedán ünnepet is. Megünneplik a ramadánt és a karácsonyt is. Az egyik legjobb példája az elfogadásnak, amikor a férjemmel elmentünk egy kis templom mellett, és amikor megkérdeztem, hogy ez milyen templom, akkor a férjem csodálkozva nézett rám, hogy mi az, hogy milyen templom? Olyan, amilyen szertartást épp tartanak benne. Szerintem ez fantasztikus hozzáállás az élethez.
A férjem családjával pedig kaptam 70 szeretetbombát. Az egész család befogadott. A női rokont wifinek hívják szuahéliül, hát, én kaptam vagy 10 wifit, aki mind kényeztet.
Amikor Tanzániában megyünk a piacra, ahol még fehér embert nem láttak, akkor szokott körülöttem zúgás támadni, izgatottan mondják szuahéliül egymásnak, hogy ott a fehér ember. Aztán megszólalok szuahéliül és elmagyarázom, hogy a férjem tanzán és melyik törzsből való, onnantól kezdve már mindenki a barátom lesz, szelfizni akar, ajándékot ad. Nyugdíjas korunkra tervezzük is, hogy kiköltözünk majd, de most még nem, mert a férjem mérnökként dolgozik Magyarországon – én többet vagyok Tanzániában, mert ő nyáron nem tud kijönni olyan hosszú időre –, egyelőre nem hagynánk itt az állását.
Ezzel a pályaváltással alaposan feje tetejére állt az életed.
Az biztos, de nem a sok utazgatás miatt. Szerencsére a szervezést Tanzániában a férjem családja intézi, én pedig visszanyúltam a saját szakmámhoz és elmentem természettudományt tanítani, ezért csak téli és nyári szünetekben megyek szafarit tartani. Egész nyáron kint vagyok Tanzániában, olyankor több utat is tudok kísérni, a gyerekek az iskolában pedig alig várják, hogy megérkezzek a szafariról, és beszámoljak arról, hogy például hogyan pisil egy jóllakott oroszlán. Mert ha jóllaknak az oroszlánok, akkor moccanni sem akarnak, úgyhogy ha rájuk jön a pisilhetnék, akkor csak a hátukra fekszenek, szétterpesztik a lábukat, és nagy ívben pisilnek. Ezen persze a gyerekek hatalmasakat tudnak kacagni. Vagy mikor megmutatom, hogyan vakarja a fenekét a varacskos disznó… alig várják már a beszámolóimat, ha megjövök, a természettudomány órák nálunk nagyon izgalmasak.
Egyrészt jól sült el a pályaváltás, de azért azt nem tudom még kimondani, hogy örülök, hogy így alakult. A múmiák még mindig napi szinten hiányoznak.
Szikossy Ildikó
De magam sem gondoltam volna abban a mély gödörben, amiben voltam, amikor a második munkámat is elveszítettem, minden kilátástalan volt, és esélyt sem láttam arra, hogy valaha is valahova kellek, hogy ez lesz az én utam. Ha valaki nekem akkor azt mondja, hogy jövőre szafarit fogok vezetni Tanzániában, akkor valószínűleg kiröhögöm, aztán mérgemben meg is verem.
A történetem nagy tanulsága, hogy tényleg soha ne mondd, hogy soha, mert itt az én példám: az életben nem gondoltam volna, hogy 54 évesen szafarikat vezetek majd Tanzániában.
A sztorimmal szeretnék segíteni azoknak, akik életkrízisben vannak, hátha csak néhányuknak erőt tudok adni, hogy egyszerűen a leghihetetlenebb dolgok is megtörténnek, még ha nem hiszi az ember, akkor is. Az élet olyan csavarokat tud dobni, hogy soha, de soha nem szabad feladni.
