„Amikor azt mondjuk valakinek, »Isten csak annyit ad, amennyit elbírsz«, az olyan, mintha rácsuknánk az ajtót”

Bánosi Eszter | 2023. Május 10.
„A világ csak tükröt tart eléd”, „ami bent, az kint”, „ha dolgozol magadon, a másik is változni fog”. Látszólag bölcs és emelkedett mondatok ezek, de nehéz élethelyzeteket, sőt akár bántalmazó kapcsolatokat tartósíthatunk velük. A spirituális bullshitekről Csirmaz Luca pszichológust kérdeztük.

„Ha nem akarod eléggé, akkor majd megkapod” – bizonyára mindenki találkozott már hasonló pillanatnyi megnyugvást adó, de hosszú távon csak még több feszültséget hozó mondatokkal a saját életében. Csirmaz Luca pszichológus, a PszichoLive szakmai vezetőjét sokan ismerhetik arról, hogy humoros anyagokat tesz közzé a közösségi médiában, amiben felkapott rapszámokat, sorozatokat és filmeket elemez pszichológiai tudatossággal. A szakembert arról kérdeztük, mi állhat valójában a népszerű mondatok mögött, mikor válik a spirituális útkeresés elkerüléssé, a fájdalom letagadásává, meneküléssé, és hogyan NE segítsünk a másikon.

A bullshit minden olyan mondat, ami úgy csinál, mintha valami nagyot és jelentőset állítana, miközben semmit sem mond. Hogyan lesz egy bullshit spirituális?

A spirituális bullshitek alatt azt értem, hogy arra használjuk a legkülönfélébb spirituális elméleteket, tanításokat, magyarázatokat, hogy elkerüljük a valósággal való szembesülést – legyen az akár saját valóságunké, akár valaki másé. A spirituális bullshiteket nem gondolom valódi spiritualitásnak, épp ellenkezőleg: úgy tűnik, mintha emelkedett dolgot mondanék, nagyon fejlett lennék, közben pedig valószínűleg ennek pont az ellenkezője igaz.

Ha spirituális elkerülésben lennék, erre biztos visszakérdeznék: „milyen valóságról beszélsz, Luca? A valóság nem az, amit annak látunk.”

Volt, hogy konkrétan megkaptam egyszer ugyanezt a mondatot egy segítőtől. Bejött a gazdasági válság, és azon szorongtam, hogyan fogja ez érinteni a családomat, miből fogják kifizetni a gázszámlát. Azt mondtam a segítőnek, dühös és csalódott vagyok a helyzet miatt, mire azt válaszolta, hogy ez csak az én szemüvegem, az ember eldöntheti, milyen szemüveget vesz fel, itt nincs is valódi probléma. Természetesen lehet másfajta perspektívából nézni a dolgokat, de nem lesz működőképes, és nem fog előrevinni az életben, ha egy krízishelyzetben megpróbálom átugrani azt a szakaszt, ami a fájdalom megfájásáról, a helyzet érzelmi megdolgozásáról szólna. Nagyon sokszor hallom, hogy mindent lehet fentebbről és emelkedetten szemlélni, csak nem biztos, hogy az a legjobb, legegészségesebb, ha mindenre így nézek, hiszen ez elválaszt az élettől.

Csirmaz Luca

Az ember eljuthat egy ilyen nézőpontig, de gondolom, nem egy feldolgozási folyamat elején vagy egy trauma kellős közepén.

Ennek a nézőpontnak akkor kellene megérkeznie, amikor már átmentem a feldolgozás megelőző szakaszain. Egy gyászfeldolgozásban is megpróbálhatom elkerülni ilyen módon az érzésekkel való szembenézést, de ez valahol vissza fog ütni később.

Spirituális bypassingnak, spirituális elkerülésnek hívják ezt a jelenséget. Pontosan mit akar ilyenkor elkerülni a személy ezekkel a mondatokkal?

Általában a fájdalmat. Bántalmazó közegben is sokszor megjelenik ez a spirituális köntösbe csomagolás. Például azt mondják az áldozatnak, hogy „biztos belőled jön, hogy bántanak, de ha eleget dolgozol magadon, akkor majd a környezeted viszonya is megváltozik feléd”. Ezzel a meggyőződéssel rövid távon ugyan elkerülöm a fájdalmat, hiszen így nem kell felrúgnom az élethelyzetemet, és rájönnöm arra, hogy akármennyit gyúrhatom magamat, a másik nem lesz más ember, a helyzet sem fog jelentősen változni, de hosszú távon akár évekig beleragaszthatom magam egy kemény és fájdalmas helyzetbe. Sokszor fájdalmasabb együtt lenni azzal, ami igaz, mégis sokkal megnyugtatóbb lesz hosszú távon, ha beleállok, és nem fordítom el a fejem.

A spirituális bullshitekkel az az egyik legnagyobb baj, hogy hamis képet adnak arról, hol vannak a mi határaink, meddig tart a mi kontrollunk, és ezáltal rengeteg illúziót is teremtenek. A valós lehetőségeink kiaknázása helyett elhitetik velünk, hogy úgy tudunk változtatni, ha magunkon dolgozunk, vagy manifesztálunk. Pedig valójában elszakadunk a valóságtól, lekapcsolódunk önmagunkról, a jelenről, a realitástól, és fejben egy teljesen más világban, fantáziában élünk.

Tulajdonképpen ilyenkor nem csinálunk mást, mint elhagyjuk magunkat. Ezzel el lehet tékozolni egy egész életet. Nagyon veszélyes az az illúzió, hogy ennyi mindenre van ráhatásom, rengeteg lelkiismeret-furdalással jár, ha elhiszem, hogy ennyi mindenhez közöm van. Például meg vagyok győződve arról, hogy „a szüleimet a leszületésem előtt én választom”. Ha van egy önbüntető működésem, hatalmas bűntudatot kelthet, ha már azért is én érzem magam felelősnek, mert a szüleim nem gondoskodtak rólam. Sajnos ezek a bullshitek gyönyörűen ráilleszkednek az élethazugságainkra.

Gyakran élünk ezzel az eszközzel akkor is, ha nem akarjuk érezni a másik szomorúságát, dühét, vagy azért, nehogy elrontsa a hangulatunkat, vagy egyszerűen azért, mert nincs eszközünk arra, hogyan kapcsolódjunk egy másik emberhez egy ilyen szituációban. Például amikor azt mondjuk a másiknak, hogy „Isten mindenkinek csak annyit ad, amennyit elbír”, azzal azt üzenjük, egyedül is elviszed, én nem fogok neked segíteni”, ahelyett, hogy azt mondanánk, „igen, ott vagyok veled, és kicsit átvállalok belőle, mert tudom, hogy nagyon nehéz”. 

Nem lehetsz mással boldog, amíg egyedül nem vagy boldog (Illusztráció: nlc)

Nagyon el lehet kaszálni az intimitást ezekkel a bullshitekkel, olyan, mintha ilyenkor a másikra csuknánk az ajtót.

 

Említetted az önelhagyást, elszakadást. A spirituális elkerüléssel tehát lényegében egy traumatizáltságból fakadó megküzdési módot, az itt és most-ból való kimenekülést, a disszociációt erősítjük?

Abszolút. A disszociáció egy olyan megküzdés, ami hasznos akkor, ha tényleg nincs kontrollom a helyzet felett. Például ha ott vagyok egy munkatáborban a holokauszt alatt, akkor hasznos disszociálnom a fájdalomtól, és egy magasabb értelmet keresni a helyzetben – ebből indult az egzisztenciális pszichológia is. Viszont minden olyan helyzetben hátrányos, ahol már van lehetőségem változtatni. Sok ember azért hajlamos a disszociációra, mert egy olyan gyermekkori állapotban ragadt, ahonnan egykor nem tudott elmenekülni, például a szülei veszekedtek a feje felett. Ilyenkor a gyerek nem igazán tud a helyzeten változtatni, ezért – hogy a szenvedésein valahogy enyhítsen – megpróbálja megkeresni azt, hol van ebben mégis az ő szabadsága. Elkezd fantáziálni, elhiszi, hogy csakis rajta múlnak a dolgok. 

Nagyon sok ember problémája szerintem abból ered, hogy még mindig ebben a tudatállapotban van, ahelyett, hogy ráébredne arra, egy csomó helyzetből elmehetne, számos dolgot csinálhatna másképp.

Csakhogy sokszor a tehetetlenségérzetre még kap egy megbélyegzést is, hogy „elmenekülni a helyzetből gyenge dolog”. Ez is egy bullshit természetesen.

A párkapcsolatok terén különösen nagy kereslet lehet ezekre.

Igen, a szerelmi kapcsolatokra rengeteg ilyet rá lehet húzni, hogy a másik a te ikerlángod, lelki társad, ez egy karmikus kapcsolat, és azért bánt téged, mert rossz a karmátok”. A neten is terjed, hogy az ikerláng kapcsolatnak szerves része, hogy szanaszét bántalmazzátok egymást, rendben van, ha szenvedsz benne.

Az ilyen spirituális bullshitek szétromantizálják a bántalmazó kapcsolatokat, ráadásul ezzel tulajdonképpen kötődési problémákat normalizálnak.

Sokszor a segítők, jósok, látók ahelyett, hogy az önkontroll érzetét adnák vagy lehetőségeket festenének elénk, inkább ráerősítenek arra, amit egyébként is hallani szeretnének. Valakivel szakít a pasija, vagy van egy szeretői viszonya, ahonnan nem kap elég figyelmet és szeretetet, ezért elkezd megerősítéseket keresni olyan segítőktől, akik azt mondják, „összetartoztok, csodásak vagytok, minden meg fog változni”. Ez egyébként nagyon hasonló ahhoz, amit egy bántalmazó csinál, aki téged hibáztat, jövőt színlel, lebegtet, kettőségben tart. Én is voltam ilyen segítőnél, aki úgy tűnt, mintha empatizált volna, de aztán benyomott egy spirituális bullshitet: „nem tudsz segíteni addig, amíg te sem vagy jól”. Épp gyászoltam, és segítőként megkaptam ezt a mondatot, miközben az életem, szenvedélyem a segítés, és rengeteg értelmet is adott abban a nehéz helyzetben, hogy adni tudtam. Amikor kijöttem tőle, azt éreztem, mintha lelkileg megerőszakoltak volna.

Pedig ha egy kicsit megkapargatjuk ezeket a kijelentéseket, kiderülhet, hogy nem sok igazságalapjuk van, rengeteg ellenpéldával is meg lehetne őket cáfolni.

Pontosan. Mert valójában úgy is nagyon sokat tudsz adni másnak, hogy épp nem vagy jól, sőt abból is tudsz gyógyulni, ha ilyenkor adsz. Ez pont annyira igaz, mint a toxikus függetlenséget sugalló „nem lehetsz mással boldog, amíg egyedül nem vagy boldog”. Egy ilyen kijelentés azt üzeni, hogy „neked mindent egyedül kell megoldanod”, holott csak erősíti az elkerülő kötődési mintát. Az igazság azonban az, hogy kapcsolatokban tudunk gyógyulni. Jó pár segítőnél jártam, van rálátásom ezekre a dolgokra, így nem befolyásolnak ezek a mondatok, de mi történik azokkal, akik könnyen elbizonytalaníthatóak, nincsenek más kapaszkodóik egy-egy krízishelyzetben?

Hogy látod, mennyire ülnek rá az emberek ezekre a bullshit-hullámokra?

Nagyon sok ilyen tartalom jön velem szemben. Sokszor találkozom a klienseimnél is azzal a kérdéssel: „miért ezt a típusú embert vonzottam be?” Erre azt mondom, „nem vonzod, hanem kiválasztod. Jön rengeteg ember, és lehet, tudattalanul azokhoz vonzódsz, akik illeszkednek a te sémáidhoz, de ettől még ez a te választásod”. A bevonzásban van egy nagy áldozatiság, hogy „igen, el vagyok rontva, ezért vonzom azokat, akik bántanak”. Mennyivel felszabadítóbb úgy gondolni erre, hogy valamiért ezt választom. Akkor van lehetőségem megnézni, hogyan fogok más emberek mellett dönteni. A közösségi média is fals képet fest arról, mi mindent képes „bevonzani” az ember, de azt már nem látjuk, hogy az illető milyen körülményekből indult. Nagyon sokszor ilyenkor egy osztályprivilégium az, amit fel lehet szépen villantani, és jó kis TikTok-videókat csinálni belőle. Miközben a követők 80 százaléka, akik ezeket a gurukat nézik, úgy érzik, valamit ők csinálnak rosszul, mert az életük nem lett ilyen. Az ilyen gurukban az a nagyon veszélyes, hogy pont erre a gyermekkori vágyra játszanak rá, hogy van egy különleges ember, aki majd engem megment, aki tudja a tutit, megoldja az életemet.

Mintha tényleg egy gyerek működése lenne ez, és nem egy spirituálisan emelkedett valakié.

Igen, én is azt érzem, hogy a spirituális bullshitekben való hit mögött valójában gyermeki illúziók állnak, amik megszokottak, jó beléjük kapaszkodni, és ezért tényleg adnak egyfajta nyugalmat. Közben pedig elkerülöm azt, ami az érzelmi felnövekedésemhez szükséges.

Az ikerlángom és én egyek vagyunk (Illusztráció: nlc)

Arra gondoltam, játszhatnánk egy kicsit: mondok egy népszerű spirituális bullshitet, és te megmondod, mi lehet valójában mögötte. „Minden rólam szól, az én tükröm”.

Ha elhiszem magamról, hogy Isten vagyok, akkor nem kell azzal szembenéznem, hogy te mekkora barom vagy.

„Csak a pozitív dolgokra koncentrálj.”

Nézd, hogy milyen szépen csillog ez, legalább addig nem veszed észre azt a sok szart, amit besöpörtem a szőnyeg alá.

„A harag egy destruktív érzelem, és rákot okoz.”

Rettegek a saját dühömtől. Félek, ha megengedném magamnak, valószínűleg sok embert agyonütnék.

„A félelmeidet megteremted.”

Jó elhinni, hogy én rontottam el az életem, és nem más, így legalább kiszámíthatónak tűnik, ami velem történik.

„Az ikerlángom és én egyek vagyunk.”

Még mindig vágyom a gyermekkori sérüléseim, az anyasebem miatt egy szimbiotikus kapcsolódásra.

Sokszor úgy tűnik, hogy akik nagyon rá vannak tekeredve ezekre, függnének is a spirituális kereséstől.

Igen, a már említett disszociatív állapot eléggé hasonlít a függőséghez. A fantáziába menekülés szintén egyfajta sóvárgás. A valóság fájna, unalmas lenne, vagy dühös lennék tőle, ezért, hogy ezeket ne érezzem, inkább elkezdek sóvárogni eszmék, spirituális állapotok, guruk iránt. Utóbbi, egy személy idealizálása egyébként nagyon megterhelő mindkét félnek, és sokszor egy korábbi kötődés újrajátszásáról szól. Nagyon dühösek is tudnak lenni az emberek, amikor elmennek az x-edik helyre, és nem mentik meg őket meglepő módon. Úgy gondolom, hogy azok fogékonyabbak az ilyen bullshitekre jobban, akik elakadtak valamilyen életterületükön, és nem tudnak mit kezdeni a problémával a jelenlegi eszköztárukkal.

Vannak olyan formái a spirituálisnak, amelyek viszont építő hatással vannak a személyiségre?

Építő hatású mindaz, ami egyfajta desszertként, kiegészítésként szolgál az élethez, nem pedig pótol valamit. Ha közben tud fájni, tudok dühös vagy szomorú lenni, de emellett meglátok más perspektívát is, akkor az nagyon sok reményt adhat. Ahogy a közösség, a valahova tartozás érzése is. Fontos, hogy érezzük azt, hogy a dolgoknak, az életünknek van értelme, és megtaláljuk, megkeressük, mi ez. Ez nem feltétlenül csak a spiritualitáson keresztül lehetséges, de sokszor jó kiegészítő lehet ehhez az úthoz.

Mit mondanál azoknak, akiket érdekelnek a spirituális irányzatok, de nem szeretnének ilyen csapdákba lépni, a saját élethazugságaikat alátámasztani a különféle tanításokkal, vagy azok félreértésével?

Szerintem jó, ha az ember soha nem hisz el semmit teljesen. Az én életemben legalábbis ez vált be. Ott vagyok a tudományos világban, élem a spiritualitást is, de mindig van bennem egy icipici szkepticizmus. Érdemes arra is figyelni, mit érzünk, amikor hallgatunk valakit. Ha valaki nagyon egyszínűen egyvalamit szajkóz, az már gyanús. Lehet, hogy egy spirituális elkerüléssel telített mondatba először könnyű belekapaszkodni, picit megnyugszunk tőle, de gyakran megjelenik a gyomorgörcs, vagy egy sejtés arról, hogy az elmondottak nem is tűnnek igaznak. Emellett hasznos mindent kipróbálni, mert az is tágítja a perspektívát. Hogyha azt monitorozom, hogy mi az, ami nekem önkontroll-érzetet ad valójában, ki az a segítő, aki azt mondja, hogy mindig van választásom, akkor az egy olyan irány, amerre bátran elindulhatok.

Exit mobile version