Mary Astell volt a történészek szerint az első angol feminista, aki a nők jogaiért tollat ragadott és megágyazott a szüfrazsettmozgalomnak. A mozgalom tagjainak nemcsak a választójogot köszönhetjük, hanem általában véve azt is, hogy ma nem vagyunk olyan kiszolgáltatottak nőként, mint régen. A feminizmus azonban nem a szüfrazsettekkel kezdődött, hanem már az 1700-as években Mary Astell filozófus is a feminista gondolkodás úttörőjeként szerzett magának nevet.
Astell fanyar szellemességgel írt éleslátó értekezéseket a nők korabeli hátrányos társadalmi helyzetéről, ami az iskolázatlanságukból eredt szerinte. A filozófus veszélyesen független életet élt ahhoz képest, ami az akkori nőkre volt jellemző, akiknek az életét gyengébbik nemként az apa vagy a férj irányította.
A különbség a feministák és szüfrazsettek között
A szüfrazsett jelentése: „a nők politikai egyenjogúságáért, elsőként a választójogáért kiálló és küzdő nő (főleg Angliában az 19–20. század fordulóján)” – írja az Arcanum. A szüfrazsettek azért is dolgoztak, hogy a fizikai munkát végző nők számára olyan törvények és rendeletek nyújtsanak védelmet, amelyek tiszteletben tartják a férfiak és nők fizikai különbségeit és családi kötelezettségeit. A korabeli feministák tagadták, hogy bármilyen különbség létezne a két nem között, míg a szüfrazsettek szerint a nők egyenlőek, de különböznek a férfiaktól.
Egy feminista születése
Mary Astell az angliai Newcastle-upon-Tyne-ban született 1666. november 12-én, középosztálybeli szénkereskedő nemesi családban. Gyerekkorában nem részesült hivatalos oktatásban, ami abban az időben általános gyakorlat volt a lányoknál. Szerencsére azonban fiatal lányként lelkész nagybátyja, Ralph Astell tanította, aki a Cambridge Egyetemre járt a cambridge-i platonizmus néven ismert filozófiai mozgalom idején – ez a hatás Astell későbbi munkáiban is egyértelműen megmutatkozott.
Astell 12 éves korában, apja halála után hozomány nélkül maradva az anyjával és nagynénjével élt, majd amikor egy évvel később a tanítója, a nagybátyja is elhunyt, a lányra maradt, hogy saját magát nevelje és tanítsa, amit nem is hanyagolt el: mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került. Az Astellről készült életrajzi könyv szerint a két férfi halála, és az, hogy nők között nőtt fel végül, döntő tényező lehetett a filozófus feminista szemléletének kialakulásában.
Szoros szövetség egy nővel
20 éves korára édesanyja és nagynénje is elhunyt, Astell árván maradt, házasság pedig nem volt számára kilátásban, ám nem is akart férjet fogni, számára fontosabb volt a saját függetlensége, ezért is hozta meg azt a szokatlan döntést, hogy 22 évesen Londonba költözzön egyedül. Ha egy férfiről lett volna szó, olyan hittel és intelligenciával, mint Astellé, akkor jó eséllyel egyetemre járt volna, vagy pappá szentelik, prédikációkat publikál és köztiszteletnek örvend, de nőként az 1700-as években mindez nem igazán volt opció.
Nem sokkal azután, hogy Astell Londonba érkezett, Chelsea külvárosába költözött, amely olyan művészek, értelmiségiek és gazdag családok otthona volt, akik a londoni belváros nyüzsgéséből kikapcsolódásra vágytak. Astell itt összebarátkozott az irodalomtudósok belső körével, leginkább egy Lady Catherine Jones nevű nővel, aki a legnagyobb támogatója lett, és akinek a háztartásához később csatlakozott. A két nő egészen Astell haláláig szoros kapcsolatban maradt. Egy történész úgy írja le ezt a barátságot, hogy „szoros, sőt, szenvedélyes, de úgy tűnik, nem mindig boldog barátság”.
Joshua Reynolds: Tanulmány egy fiatal nő portréjához című munkája, amit Christine Mason Sutherland Mary Astellről szóló könyvéhez használt illusztrációként (Fotó: Wikipedia)
Kritika a férfiakkal szemben
Londonba érkezése után Astell írt William Sancroftnak, Canterbury érsekének, és csatolta két verseskötetét – ami elég merész húzás volt. Az érsek azonban nem volt elutasító, segített a nőnek a publikációban, ezért 1689-ben Astell neki ajánlotta legkorábbi írását, A Collection of Poems című kötetét. Míg a korábbi korszakban a nyilvánosság számára publikáló nőket különcnek, szexuálisan kihívónak vagy társadalmilag elfogadhatatlannak minősítették, Astell aktívan részt vett a korai felvilágosodás korának virágzó szellemi közegében, és az arisztokrata nők körében követőkre tett szert a férfi-női egyenjogúságot elemző gondolataival:
A két nem közötti kapcsolat kölcsönös, egymásra vannak utalva, és mindkét nem teljes mértékben Istentől, és kizárólag Istentől függ, ami – mint beláthatjuk – nem lehet érv egyik nem alsóbbrendűsége mellett sem.
A karrierjében nagy fordulópontot jelentett, amikor Astell 27 évesen leírta a kritikáját egy John Norris nevű, nagyra becsült cambridge-i platonistának, ami miatt heves levelezés, vita alakult ki közöttük. A vélemények és elméletek ütköztetése végül oda vezetett, hogy Norris annyira lenyűgözőnek ítélte Astell gondolatait az elméletéről, hogy nemcsak a saját érveit módosította, hanem később a levelezésüket közzé is tette. Astell írói pályafutása során végig fenntartotta azt a gyakorlatot, hogy kritikát fogalmazott meg neves férfi gondolkodókkal szemben. Olyan korabeli politikai filozófusokkal állt kapcsolatban és szállt szembe, mint Thomas Hobbes, John Locke, Shaftesbury grófja, Daniel Defoe és Charles D’Avenant.
Protestáns zárdaközösség
Bár politikai és filozófiai vitáit tárt karokkal fogadták és ünnepelték a kor legnagyobb gondolkodói is, Astell feminizmusról szóló gondolatai lettek azok, amelyek bebetonozták helyét a történelemben. Végül hat könyvet és két hosszú pamfletet (jelentése: egy közérdekű tárgyról vagy közéleti személyről szóló gúnyos hangú, támadó jellegű röpirat) írt, amelyekben az oktatást, a politikát és a vallást tárgyalja – mindegyikben van egy mögöttes feminista gondolat, amellyel elítéli a nők oktatásának szomorú helyzetét és az ebből fakadó tudatlanságot.
Az oktatás szerepét a korabeli nők életében úgy jellemezte, mint a „tulipánok a kertben”, amelyek hasznossága csak addig terjed, hogy „szépen mutatnak, de semmire sem jók”. Talán a legjelentősebb műve az 1694-ben és 1697-ben kiadott, lenyűgöző, kétrészes könyve, az A Serious Proposal to the Ladies for the Advancement of their True and Greatest Interest By a Lover of Her Sex (magyarul: Egy komoly javaslat a hölgyeknek valódi és legnagyobb érdekük előmozdítására a nemük szerelmesétől). Astell a tanuláshoz való jogot követelte a nők számára is:
Hiszen az ész olyan adomány, amelyet maga Isten, tetszése szerint és pártatlan kézzel osztott mindkét nemnek, ám a tanulás az, amit a férfiak maguknak tartottak fenn, és csodálhatjuk is, hogy milyen előremenetelt tettek ebben.
Könyvében Astell egy olyan női vallási és szellemi közösséget szorgalmazott, amely a nőknek felsőfokú képzést biztosított volna, és amely felváltotta volna a zárdát, amely Angliában a reformáció és a kolostorok feloszlatása után már nem volt opció a tanulásra. Annak ellenére, hogy ő maga anglikán volt, Mary Astellt kigúnyolták, amiért olyasmit javasolt, ami úgy hangzott, mint egy „protestáns zárdaközösség”.
William Hogarth: Covent Garden napközben, 1738. (Fotó: Print Collector/Getty Images)
Anne hercegnőt – a későbbi I. Anna királynőt – eleinte lenyűgözte a női oktatás utópiája, és fontolóra vette, hogy pénzt adományoz a megvalósításra, ám a pápaságra mélyen allergiás Anglia számára ez az ötlet túlságosan is a katolicizmusra, az apácazárdákra hajazott, ezért Astell életében nem valósulhatott meg. Ez persze nem jelentette azt, hogy feladta volna feminista törekvéseit, 1700-ban például megjelent Some Reflections upon Marriage (magyarul: Néhány gondolat a házasságról) című könyve, amelyben Astell arra buzdította a nőket, hogy racionálisabb alapokon válasszanak házastársat, sőt, későbbi értelmezések szerint azt a lehetőséget is felvetette, hogy a tehetséges, intelligens fiatal nőknek egyáltalán nem kellene férjhez menni, mert a házasság igazából szolgaság:
Ha minden ember szabadnak született, akkor hogyan lehetséges, hogy minden nő szolgának? Hiszen ez a sorsuk, ha az állhatatlan, bizonytalan, ismeretlen és önkényes hatalomnak való alávetettség a szolgaság teljes állapota!
Istentől kapott szabadság
Amiben Astell abszolút úttörő volt, hogy a filozófiájában amellett érvelt, hogy a nők szabadsághoz és döntéshez való jogát Isten adta nekik, akárcsak a férfiaknak, ezért a nők egyenrangúak a férfiakkal. Későbbi éveiben Mary Astell visszavonult az írástól, majd Lady Catherine-nel és több más, feminista szellemiségű nővel közösen 1709-ben Chelsea-ben iskolát alapított lányoknak. 1731 májusában Astell mellrákban halt meg, miután fájdalmas masztektómián esett át, állítólag utolsó napjait önkéntes elszigeteltségben töltötte a saját koporsója melletti szobában.
Halála után Mary Astellt ünnepelték irodalmi eredményeiért, ismertté vált a neve a kor politikai és filozófiai köreiben. Egyes tudósok egyenesen azt állították, hogy Astell hatással volt Samuel Richardson irodalmi remekművére, a Clarissára. Feminista eszméi különösen erős visszhangot váltottak ki a nők körében, akik generációkon át tapsolták és idézték Astellt saját írásaikban. A házassággal kapcsolatos nézetei új perspektívát jelentettek a nőknek:
S ha egy nő sem szeretni, sem tisztelni nem tud, rosszul teszi, ha engedelmességet fogad, hiszen minden bizonnyal csak kicsavart szabályhoz igazíthatja tetteit.
Astell írásait és eszméit történelmi kontextusban kell nézni, és buzgó hitét vagy épp konzervatív politikai nézeteit nem a mai kor tükrében értelmezni. Az írásai fontosak a nők jogainak, a felvilágosodás filozófiájának és a kora vallási és politikai gondolkodásnak a tanulmányozásában. Mary Astell megérdemli az elismerést a nőknek az oktatáshoz és a szabadsághoz való, Istentől kapott jogának védelmében végzett munkájáért.
