Az elmegyógyintézetek eredete (gyorsan jegyezzük meg, hogy a kifejezés ma már sértő és elavult) az orvosszakértők által megkísérelt reformhullámból származik a 19. századból. Ezek a létesítmények egykori kifejezéssel élve elmebeteg, vagyis mentálisan beteg embereket láttak el olyan kezelésekkel, amelyek humánusabbaknak számítottak a korábbiaknál, de a mai eljárásokhoz képest elképesztően elavultak voltak. Ezek a létesítmények azonban általában gyorsan túlzsúfoltak lettek, és a betegekkel szembeni magatartás is morális mélyrepülésnek indult. Az elmegyógyintézetek később börtönként is funkcionáltak, ahol a társadalom „nemkívánatos állampolgárait” – a „gyógyíthatatlanokat”, a bűnözőket és a fogyatékkal élőket is elzárták, elszigetelték.
A betegek innentől kezdve szörnyű „kezeléseket” szenvedtek el, mint például a jeges fürdő, az áramütéses terápia vagy elektrosokk, a beöntés, az érvágás, a kényszerzubbony, a kényszergyógyszerezés vagy a lobotómia – ezek akkoriban mind legitim orvosi gyakorlatnak számítottak. A rémisztő körülményekről a közvélemény mit sem tudott, az állapotokra általában véletlenül derült fény. 1851-ben például Isaac Hunt – a Maine Insane Kórház egykori betege – beperelte a létesítményt, amit úgy jellemezett, mint az
embertelenség leggonoszabb rendszerét, amely az inkvizíció legvéresebb, legsötétebb napjaihoz hasonlít.
De nem minden egykori beteg volt olyan szerencsés, hogy kiszabaduljon, ahogy Hunt. Íme néhány elmegyógyintézet az elmúlt évszázadokból, amelyeknek falai között szörnyű események zajlottak.
Trans-Allegheny Őrültekháza és Lobotómiai Laboratórium
Kívülről a Trans-Allegheny Őrültekházának homlokzata gyönyörű épületet sejtet a magas téglafalakkal és elegáns harangtoronnyal a tetején. De a hely bántalmazó múltjának maradványai még mindig ott vannak a falak között. Az elmegyógyintézet először 1863-ban nyílt meg Nyugat-Virginiában. Thomas Kirkbride, egy amerikai mentálhigiénés reformer ötlete volt, aki a betegek kezelésének javításán dolgozott. Kirkbride a mentális betegek holisztikusabb kezelését szorgalmazta, amely magába foglalta a friss levegőhöz és a napfényhez való hozzáférést egy egészséges és fenntartható környezetben. A 250 férőhelyes létesítmény ennek az elképzelésnek megfelelően működött eleinte: a háznak hosszú, tágas folyosói, tiszta privát szobái voltak, valamint magas ablakai és mennyezete. A területen egy tejüzem, működő gazdaság, vízművek, temető is működött. De a hely idilli napjai nem tartottak sokáig.
Trans-Allegheny Elmegyógyintézet (Fotó: Barbara Nitke/Syfy/NBCU Photo Bank/NBCUniversal via Getty Images)
Körülbelül 20 évvel a megnyitása után az intézmény tele lett beteggel, és nemsokára meghaladta kapacitásait. A túlzsúfoltság miatt a betegek többé nem kaptak külön szobát, és öt-hat másik beteggel osztoztak egy hálószobán. Nem volt elég ágy és a fűtési rendszer sem működött. A problémásabbnak ítélt betegeket ketrecekbe zárták a nyitott folyosókon, a személyzet pedig nem tudott figyelni a rengeteg ápoltra, akik emiatt felügyelet nélkül kóboroltak az épületben, mely akkorra már nem hasonlított egykori önmagára: a tapéták leszakadtak, minden koszos és poros volt, a betegek sokszor nem kaptak ételt, és ápolatlanok voltak.
Az 1950-es évekre egy új szörnyűség is felütötte a fejét: egy kísérleti lobotómiás laboratórium, amelyet Walter Freeman, a hírhedt sebész vezetett. „Jégcsákány” módszere abból állt, hogy egy vékony hegyes rudat csúsztatott a páciens szemüregébe, és egy kalapáccsal addig ütötte azt, amíg megszakadtak a kötőszövetek az agy prefrontális kérgében. Nem világos, hogy pontosan hány áldozata volt Freemannek, de a becslések szerint összesen 4000 lobotómiát hajtott végre élete során. Eljárása a legtöbb betegnél maradandó fizikai és kognitív károsodásokat hagyott, és néhányan még a műtőasztalon meghaltak – valószínű ők voltak a szerencsésebbek.
Walter Freeman (bal oldalon) és James W. Watts egy röntgenfelvételt tanulmányoz egy beavatkozás előtt, 1941-ben (Fotó: Wikimedia Commons)
A betegek bántalmazása és elhanyagolása 1949-ig rejtve maradt a nyilvánosság elől, amikor is a Charleston Gazette beszámolt a félelmetes állapotokról. Megdöbbentő módon az intézmény mégis 1994-ig folytatta működését.
Willard-elmegyógyintézet: Szomorú emlékmű az elfelejtett betegekről
New York állam egyik legkísértetiesebb nevezetessége egy hatalmas létesítmény, amely egyike volt az 1869-ben országszerte megnyíló, növekvő számú mentális egészségügyi intézményeknek. A mentálhigiéné szószólói olyan állami fenntartású intézmények létrehozását szorgalmazták, amelyek humánusabb kezelést biztosítottak a mentális betegek számára. Akkoriban gyakori volt, hogy a mentális betegséggel diagnosztizált embereket megkötözték és leláncolták, akárcsak az állatokat. Willard ötletét Abraham Lincoln elnök jóváhagyta, aki hat nappal a meggyilkolása előtt aláírta az engedélyt.
A kórház lenyűgöző felszereltséggel rendelkezett, volt benne mozi, tornaterem, művészeti és kézműves műhelyek, sőt még egy tekepálya is. Ez volt az a hely, ahol a mentális betegek valóban a gyógyulásra összpontosíthattak – legalábbis eleinte. Például Mary Rote, egy demenciában szenvedő nő, aki 10 évet töltött egy megyei szegényházban, az ágyához láncolva, a Willard első betege volt. A minőségi ellátásnak és a vele tisztelettel bánó személyzetnek köszönhetően Rote állapota drámaian javult. Csakhogy nem mindenki volt olyan szerencsés, mint ő. Joseph Lobdell transz férfi volt, aki a Willard mellett kötelezte el magát a „mentális betegség ritka formája” miatt – ahogy orvosa írta. Akkoriban az amerikai társadalom kevéssé értette a transz embereket (a magyar még most sem igazán), és Lobdell identitását mentális betegségnek minősítették. Sajnos 10 évig a kórházban maradt, mielőtt áthelyezték egy másik intézménybe, ahol haláláig élt.
Willard Elmegyógyintézet (Fotó: Profimedia)
A ma már károsnak ismert kezeléseket – például az elektrokonvulzív terápiát (ECT – vagyis elektrosokk) és a jeges fürdőket – sokáig alkalmazták a kórházban. Még félelmetesebb az a tény, hogy a kórház szigorú szabályzata nehezen engedélyezte a betegek szabadon bocsátását, ezért egyesek akár évtizedekig is az intézmény falai között ragadtak vagy ott haltak meg. A Willard Asylum mára többnyire elhagyatott, bár egyes részeit a New York-i Büntetés-végrehajtási Minisztérium újra felhasználja. A közelmúltban egy takarító egy rakás bőröndöt talált a kórházban elhunyt betegek holmijával. Mint kiderült, a kórház személyzete elrejtette a holmijukat, ha a hozzátartozók nem jelentkeztek érte. A felfedezés eredményeként megszületett a Willard Suitcase Project, amely minden szomorúan hátrahagyott bőrönd tulajdonosáról információkat gyűjt és archivál.
Gonjiam Pszichiátriai Kórház, a horrorfilm ihlető
A Gonjiam Pszichiátriai Kórházat Dél-Korea egyik legkísértetesebb helyének nevezték, és a CNN azt állítja, hogy ez a világ egyik legfurcsább helye. Nem véletlenül: a helyi legenda szerint körülbelül 10 évvel ezelőtt a betegek titokzatosan elkezdtek meghalni a kórházban, amit emiatt bezártak. Persze a média szereti úgy beállítani, hogy az ilyen helyeken az orvosok legalább olyan őrültek voltak, mint a betegek, de ebben az esetben sokkal inkább az az igazság, hogy a pszichiátriai intézet elsősorban a gazdasági visszaesés, az egészségtelen állapotok és a szennyvízelvezető rendszer problémái miatt volt kénytelen bezárni, nem pedig az őrült orvosok vagy a gyilkos betegek miatt. Ahogy a szennyvízprobléma nőtt, a tulajdonos elhagyta az országot, és nem hagyott maga után egy dokumentációt sem a telkekről, sem a rajta lévő épületekről.
Gonjiam Pszichiátriai Kórház (Fotó: Profimedia)
Végül a kórház bezárta kapuit, és azóta is elhagyatott, hacsak nem számoljuk azt a rengeteg turistát és szellemvadászt, akik sétálni jönnek a környékre, és a paranormális tevékenység bizonyítékait vagy azokat a bizonyos csontvázakat keresik a szekrényekben. A kórház technikailag zárva van a nagyközönség elől, a helyiek nem bátorítják a turistákat és nem adnak útbaigazítást a házhoz, de évente nagyjából ezer ember tör be a Gonjiam Pszichiátriai Kórház területére. Az épületek elrozsdásodott gépekkel, kórházi eszközökkel, szeméttel és koszos matracokkal vannak tele, ami tovább fokozza az intézmény hátborzongató és kísérteties hírnevét. 2018-ban még egy horrorfilmet is készítettek róla Gonjiam: Haunted Asylum címmel.
A kórház egyébként Dél-Korea három fő kísérteties helyszínének egyike: az első a Youngdeok kísértetház, ahol a koreai háború szellemei barangoltak, a második pedig a Neulbom Garden, egy korábbi étterem, ahol állítólag még mindig hallani, ahogy mosogatnak a konyhában.
Danversi Őrültekháza: A hírhedt „pokol háza a dombon”
Mai szemmel nem hinné az ember, hogy a gótikus stílusú impozáns épület egy domb tetején Danversben (Massachusetts) egykor hírhedt elmegyógyintézet volt. A hely olyan elnyomó kezelésekről és visszaélésekről volt híres, hogy a horroríró H.P. Lovecraft is megjelenítette történeteiben, sőt a DC Comicsot is megihlette a hely, amely háttérként szolgált a Batman-univerzum egyes jeleneteinek. Az intézet eredeti terve egyébként felülről úgy nézett ki, mint egy denevér repülés közben.
Danversi Őrültekháza (Fotó: Wikimedia)
Sokan az intézetet a lobotómia szülőhelyének nevezték, pedig eredetileg itt is úgy tűnt, hogy minden jó úton halad. Csakhogy a túlzsúfoltság ugyancsak problémává vált, és az állam többszöri kérés ellenére sem támogatta az új férőhelyek finanszírozását, ami a kórház hanyatlásához vezetett. Állítólag a betegek meztelenül rohangáltak, és a saját ürülékükben feküdtek. A személyzet pedig olyan brutális „kezelési” módszereket alkalmazott, mint az ECT és a lobotómia, ha pedig ezek nem működtek, a betegeket „gyógyíthatatlannak” ítélték, kényszerzubbonyba szíjazták, és gyakorlatilag magukra hagyták. A kórház borzasztó körülményei magukért beszéltek: csak 1939-ben összesen 278 ember halt meg. A rossz bánásmód és a visszaélések 1985-ig folytatódtak, ekkor a létesítmény nagy részét bezárták. Az ingatlan azóta a paranormális találkozásokra vágyók népszerű helyévé vált.
Philadelphiai Állami Kórház – gyilkosságok színtere
A 20. század egyik leghírhedtebb elmegyógyintézete a Philadelphiai Állami Kórház Byberryben, ahol mindennaposak voltak a személyzet és a betegek közötti erőszakos cselekmények, sőt számos gyilkosság is történt. Az 1903-ban nyitó létesítmény ellenőrzés nélküli növekedése megnehezítette a képzett emberek toborzását az ottani munkára. Sok alkalmazottnak nem volt releváns szakmai háttere, ráadásul az első világháború idején olyan embereket is felvettek ide, akik lelkiismereti okokból megtagadták a hadba vonulást. Ebben az időben az egyik munkatárs arról számolt be, hogy szemtanúja volt, amint egy páciens megszúrt egy másikat egy kihegyezett kanállal. Más alkalmazottak azt állították, hogy a kórház egyes dolgozói gyakran verik és bántalmazzák a betegeket. 1919-ben két rendfenntartó bevallotta, hogy addig fojtogatta a beteget, amíg a szeme ki nem pattant, és tetteikért a háború miatt rájuk törő PTSD-t okolták. A beismerő vallomásuk ellenére az alkalmazottakat megtartották, és még fizetésemelést is kaptak.
Byberry Elmegyógyintézet (Fotó: Wikimedia)
A betegek szökése gyakori volt a kórház „nyitott ajtók politikája” miatt, amely lehetővé tette, hogy a jól funkcionáló betegek kedvük szerint jöjjenek és menjenek. Sokukat holtan találták az intézmény területén. Egy nőbeteget brutálisan megerőszakoltak és megöltek, holttestére csak akkor bukkantak rá, amikor a személyzet észrevette, hogy az egyik beteg a nő fogait tartja magánál. Előfordult, hogy gazirtás közben a védőnő két halott beteget talált.
Az orvosi beavatkozásokat általában fájdalomcsillapítók nélkül végezték. Az orvosok fogat húztak ki anélkül, hogy elzsibbasztották volna a betegeket, de a sebek összevarrásához sem használtak fájdalomcsillapítót. Hogy miért? Akkoriban úgy gondolták, hogy a skizofréniás emberek nem éreztek fájdalmat.
Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, vagyis a Lipót
Ki gondolta volna a nagy kórházbezárások előtt, hogy az egykori OPNI-t, vagyis a köznyelvben csak Lipótnak nevezett pszichiátriai intézetet is szellemjárta elmegyógyintézetként emlegetik majd, nemcsak nálunk, de világszerte is. Hogy kísértetek élnek-e benne, azt nem tudjuk, de számos híresség is megfordult a falai között, például Rejtő Jenő, aki állítólag önszántából pihente itt ki stresszes életmódját. De a Budai Magyar Országos Királyi Tébolydában a festő Gulácsy Lajos is járt, sőt a legendák szerint maga Erzsébet osztrák császárné, magyar királyné is, aki fia, Rudolf trónörökös elvesztése után itt keresett megnyugvást a később róla elnevezett Sissi-házban.
A fenti rémtörténetekkel szemben a Lipótban állítólag humánusan bántak a betegekkel, legalábbis miután az elsődleges cél nem az lett, hogy a pszichiátriai betegeket elzárják a társadalomtól (1851-ig börtönökbe vitték a mentális betegséggel küzdőket). Az 50-es években alakult meg a gyermekpszichiátriai osztály és az alkoholelvonó, és nagy hangsúlyt fektettek a rehabilitációra is, vagyis a betegek nem kerültek rögtön az utcára. Mindezek ellenére az utolsó évtizedekben sajnos történtek sötétebb dolgok is az intézményben: Dr. Füredi János, aki orvostanhallgatóként dolgozott a 60-as években az OPNI-ban, azt mondja, a betegek 90 százalékát akaratuk ellenére tartották bent. Aztán 2007-ben az intézményt bezárták, és nemcsak az orvosokat eresztették szélnek, hanem a betegeket is – a városi szóbeszéd azóta is úgy tartja, hogy a négyes-hatos villamoson magukban beszélő hajléktalanok egykor a Lipót kezeltjei voltak.
