Kedves Vőlegény!
Akkor este én nem azzal a kifejezett céllal mentem bulizni, hogy megismerkedjek valakivel. Egyszerűen csak a barátnőimmel akartam magam jól érezni, táncolni és üvöltve énekelni a számokat, amíg annyira el nem fáradunk, hogy már csak egy mekizés tud újjáéleszteni minket. Ekkor jöttél te. Magas voltál, szexi és olyan kisugárzásod volt, mint Matty Healynek.
Nyilván ennek kellett volna lennie az első red flagnek, de hát Taylor Swift is bedőlt neki, én mitől lennék különb nála?! Úgyhogy igen, Taylorhoz hasonlóan én is hagytam magam beszippantani a Matty Healy-féle fekete lyukba, és csak kiröhögtelek, amikor rosszfiúként aposztrofáltad magad. Most már tudom, hogy ilyenkor hinni kell a férfiaknak, bármennyire is röhejesen hangzik ez a kijelentés a szájukból…
Azonban ez volt az egyetlen őszinte mondatod egész este. Hiszen mikor (először) megkérdeztem, hogy van-e barátnőd, kategorikusan tagadtad – majd táncoltunk tovább, már ha táncnak lehet nevezni, ha valaki konkrétan hozzád dörgölőzik és a tested majd’ minden pontját felfedezi a kezével. Nevezz naivnak, de ha én ilyen testközelbe kerülök valakivel (és éppen nem a lekoptatásán agyalok, mert tényleg jól érzem magam vele), az első dolgom kideríteni, hogy van-e valakije.
Soha, semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó harmadik féllé válva elárulni, megalázni egy nőtársamat. Még egy buliban sem. Te azonban mégis ilyen helyzetbe hoztál.
Akaratomon kívül megbántottam valakit, aki mit sem sejtve ült otthon, több megyével arrébb, bízva abban, hogy a szerelme úgy fog viselkedni, mint akit vár haza a menyasszonya.
Jelenet a Közelebb című filmből (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)
Mert igen, barátnőd nem volt, de menyasszonyod már annál inkább. Hogy hogy derült ki? A kezdeti megnyugvást követően – miután elmondtad, mennyire az eseted vagyok és már milliméterekre voltak az ajkaink egymástól –, valamiért újra rákérdeztem a kapcsolati státuszodra. Erre azt felelted, hogy kérdezzem specifikusabban, ne csak „barátnőt” említsek.
„Menyasszonyod?” – kérdeztem. „Az van” – hangzott a válasz.
Az, hogy én ezek után sarkon fordultam, és otthagytalak, nem kellett volna, hogy meglepjen. És a legkevésbé sem kellett volna odajönnöd hozzám, mikor valamivel később kiszúrtál a tömegben. Mert nem azért jelentél meg, hogy elmondd, csak vicceltél, bocsánatot kérj, vagy ilyesmi. Nem: te a saját lelkiismereted tisztára mosásáért akartál velem beszélni.
Azzal áltattad magad, hogy „csak táncoltunk”. De kérdem én: hogy ha a barátnődet (elnézést: menyasszonyodat) fogdosná valaki egész este, végeláthatatlanul flörtölne vele, és úgy általában nem tudna elszakadni tőle – örülnél neki? Azt gondolom, már az sem menne le könnyen a torkodon, hogy összefont kezekkel sétálnának az egyik teremből a másikba. Áltathatod magad, hogy nem történt semmi. Mert valóban nem csókolóztunk. De ne hidd azt, hogy ettől még rendben van, amit tettél.
Nem az én feladatom feloldozni téged, megnyugtatni, hogy nem csináltál semmit. Technikailag talán nem csaltad meg a menyasszonyodat, de ettől ő még nem érezné magát kevésbé elárulva, ha visszanézné a hely biztonsági kamerás felvételeit.
Viszont kérlek, ne érts félre: nem az a problémám, hogy engem megvezettél. Sőt, szerintem remekül csináltad. Ha most a Szingli vagy svindli játékosa lennél, megnyernéd a műsort. Hanem az, hogy kvázi harmadik féllé tettél, és ezután egész este szembe akartam köpni magam, valahányszor elképzeltem az otthon rád váró menyasszonyodat. Aki talán azért nem tudott aznap este eljönni bulizni, mert akkor is azon fáradozott, hogy gyönyörű esküvőtök legyen.
