nlc.hu
Életmód
Kinek a sorsa? - Transzgenerációs örökség a mesékben és a terápiában interjú

„A mesék drámai üzenete az, hogy megdolgozatlan útjaink a következő generációnak adnak életfeladatot, terhet”

Mit tehetünk, ha üres vagy épp túl nehéz tarisznyával indultunk el az életben? Hogyan „átkoz el”, bír teremtőerővel a szülő kritikája, ítélete? Miként hat ránk, ha szüleink a gyors megoldás reményében a szőnyeg alá söpörték a problémáikat? A nemrég megjelent Kinek a sorsa? című könyv kapcsán transzgenerációs örökségről beszélgettünk a szerzőkkel, Mogyorósy-Révész Zsuzsanna pszichológussal és Vaskor Gréta meseterapeutával.

Vannak mesék, amelyekben a mese hőse „egy nehéz teherrel és üres tarisznyával, sorkötöző béklyóval indul, vagyis ahol éppen azzal kell megküzdenie, amit előtalál. Nem kalandkereső, nem égitest-szabadító, még csak nem is a megfelelő pár megtalálása a feladata, mert olyan erősen kötik a szülőktől érkező üzenetek, feladatok, kötések. Mindaddig nem indulhatnak szerencsét próbálni ezek a mesehősök, ameddig ezeket a sorsgubancokat ki nem bogozzák, mert ezzel hatalmat kapnak, hogy változtassanak az életükön. Ezek a családrendszermesék épp azt az utat mutatják meg, hogyan lehet a saját sorssal kapcsolódni, hatalmat kapni felette, és élni azt, boldogan” – írja Vaskor Gréta meseterapeuta a Kinek a sorsa? című könyv bevezetőjében. A könyvben szerzőtársával, Mogyorósy-Révész Zsuzsanna pszichológussal annak jártak utána, hogy a transzgenerációs örökség témája miként jelenik meg a népmesékben, valamint a pszichológiai elméletekben és a terápiában.

Mit gondoltok, miért olyan népszerű manapság a transzgenerációs átadás, öröklés témája?

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna: Szerintem most jutottunk el oda, hogy az önreflexió mint képesség és igény elkezdett szélesebb körben terjedni. A transzgenerációs történet nem jelent mást, minthogy képesek vagyunk nemcsak magunkra ránézni, hanem azokra a családi mintákra is, amit az elődeinktől vettünk át. Hogyha ezt jól csináljuk, akkor tanulni tudunk a történeteinkből, és változtathatunk.

Vaskor Gréta: Most érkezett el ennek az ideje. Pár generáció felnőtt úgy, hogy nem élt át háborút, már nem kell a túlélésért küzdeni, talán most épp ez a következő feladat: forduljunk befelé, a benti világunkat ismerjük meg jobban, nézzünk rá, mi formált minket, nézzünk rá arra a nagy rendszerre, amihez mi is ezer szállal kötődünk, a családunkra, mert egyrészről táplál minket, de feladatot is ad, néha van, hogy megnyomorít, akkora terhet tesz ránk.  Most van „idő” ezt bogozni, kutatni, megérteni, hogy milyen hatások is jönnek a korábbi generációktól. A másik ok szerintem az, hogy a közösség szerepe átalakult, átalakulóban van, kevésbé tart és támasz, keretez és szabályoz, mint korábban, az egyén, az individuum talán jobban magára van utalva, és ez is afelé fordít, hogy elkezdjünk önmagunkkal foglalkozni és azzal, milyen örökséggel érkezünk. 

Vaskor Gréta

Vaskor Gréta

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna: Ez az individualizációs fókusz, amit Gréta említ, összefüggésben van azzal, hogy nincsenek olyan alapvető létnehézségek, mint amilyenek az elmúlt századokban voltak. Ugyanerre a tendenciára mutatnak azok az új, az elmúlt évtizedben elterjedő fogalmak a pszichológiában, mint amilyen az önegyüttérzés, öngondoskodás. Megjelenik az én, mint akinek magának kell önmagáról gondoskodnia, együttéreznie. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy a közösségek és a család szerepe megváltozott, aminek van előnye és hátránya is.

Mit mond a mese és mit mond a pszichológia arról, hogy mi a sors?

V.G.: A Sors a mesékben legtöbbször megszemélyesített.  Egy szlovén mese azt mondja, hogy minden gyermek bölcsőjénél három Sorstündér áll, és ez a három Tündér szabja ki a gyermek sorsát, jövőjét. A  Sorstündérek kedvébe lehet járni, lehet nekik adni süteményeket, édes tejet, jól lehet őket tartani, akkor kedvezően bírálnak el, és mindezt a szülőknek kell megtenni. A mese azt is mondja, hogy a születésünkkor van egy adott sorsunk, egy kiszabott történetünk, de van, hogy a  Sors odaáll elénk, és megkérdezi:, „mikor akarsz boldog lenni, életed első felében, vagy a másodikban?”. A te döntésed,  hogy mikor lesznek a nehézségek, az életfelkérdezések, és mikor a megdolgozásnak a jutalma. A sors a mesékben általában asszony, Sorsanyó, Sorsasszony, lehet jóságos, támogató, segítő, de sokszor kemény és pusztító. Az is izgalmas kérdés, hogy miért nő a sors? Talán az anya miatt, sorsunkat mélyen befolyásolja az anyánkkal való kapcsolat. A sors hosszú út árán megkereshető, oda lehet hozzá fordulni, lehet tőle kérni, és ha épp nehéz és kemény, akkor meg lehet tisztítani, lehet táplálni, lágyítani. A mesék tehát azt tanítják, hogy van valami, ami fölöttünk áll, van egy sorstörténet,  ami már a születésünk előtt is létezett, de van lehetőség változtatni, a sors kerekét meg lehet állítani, lehet rajta módosítani, vannak döntési pontjaink, amikor ezt a sors általi elrendeltetést másfele lehet fordítani. Úgyhogy a mese ilyen értelemben megmutatja azt a lehetőséget, hogy mit kezdjünk ezzel az elrendeltetett élettel, életúttal.

Lehet, hogy a sorsunk hat ránk, de mi is tudunk rá hatni, akár föl is ébreszthetjük, ha alszik. Mert néha alszik ám, elfelejtkezik rólunk.

Odajutni hozzá persze nem könnyű: először is át kell élni a fájdalmat, a nehézséget, aztán keresni és kutatni kell, hogy merre is lehet megtalálni a sorsunkat, hogy szembenézhessünk vele. A sorssal való szembenézéskor fontos az alázat. Az egyik mesében a lány nem követel, nem mondja, hogy mennyit megtett azért, hogy jobbra forduljon a sora, hanem szembenéz a Sorsával és kéri, ítéljen újra felőle, fejet hajt előtte. Az is fontos, hogy nem azt kérdezi, hogy miért történik ez vele, hiszen erre nincs is talán válasz, hanem arra kíváncsi, mit tud tenni, hogy más legyen a sorsa. 

M.Zs.: A pszichológiában Jungra utalnék, aki a kollektív tudattalannal, az archetípusos tartalmakkal, azaz a minden emberben tudattalanul meglevő „őstudással” foglalkozott, és hangsúlyozta, hogy mindannyiunkban van egy mély önvaló, pontosabban nem bennünk van, hanem mi vagyunk benne. Ez egyfajta sorsanalógia, ő úgy hívta, hogy Selbst, ez a struktúra indítja, teszi lehetővé a lelki fejlődést, és nem azonos az egóval. Magában foglalja a személyes tudattalant, de benne van a kollektív tudattalan is. Mély önvalónkat egy kvázi sorsalakító tényezőnek nevezhetjük, és ahogy a mesékben, itt is fontos, hogy kapcsolatba kerüljünk vele. Ez nem a racionalitás útján, hanem az álmok, a fantázia, a meditáció útján történik. Ha az önvalónkkal, sorsunkkal kapcsolatot tudunk ápolni, alázattal állunk hozzá, elismerjük, hogy nem vagyunk mindenhatók, elfogadjuk, hogy nem tudunk mindent akarattal megoldani, és nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy mi szeretnénk, akkor rá tudunk hangolódni erre a mélyMAGra, ami elkezdi egyengetni az utunkat. Tehát meg tudjuk valósítani azt a potenciált, amivel születtünk.

Generációk a mesékben

Illusztráció: Getty Images

A Kinek a sorsa? első témája a hiány, ebben többek között szó esik a válásról, a szülők korai haláláról, a szegénységről, az elhagyásról, az örökbefogadásról.

M.Zs.: Van, hogy nagyon rosszul indul az eleje a történetünknek.

De nem az a lényeg, van-e hiány vagy sem, hanem az, hogy lehet-e erről beszélni.

Behozható-e a családi rendszerbe, hogy itt valami nincs, elveszett vagy sosem volt, vagy szörnyű tragédia közben eltűnt? Megbetegítő az, amikor titok és tabu keletkezik. És pontosan ezek a titkok azok, amik generációkon át továbbra is egy homályt, egy bejáratlan területet, ahogy írtuk is, kriptát hoznak létre a lélekben és a családi térben is.

V.G.: Vajon mit tesznek a mesehősök, amikor üres a tarisznyájuk, vagy valami nagyon nehéz teher van benne? Majdnem minden mesére elmondható, hogy a mesehősök előre néznek. Nem azzal foglalkoznak, hogy ez miért történt velük, hanem azzal, hogyan lehet tovább mozdulni, megtölteni, betölteni ezt a hiányt. És a mesében sokszor van hiány, még akkor is, ha nagyon szűkszavúan, pár mondatban, kibontatlanul van utalás rá a mese elején. A mese megmutatja, hogyan rendezhető, ami kibillent, megmutatja, milyen utat kell bejárni, hogy a hiányból végül egy teljesség, gazdagság legyen. Aztán előfordul az is gyakran, hogy a pusztító egyik szülő mellől hiányzik a másik, stabilizáló szülő, de a mese erre is mutat megoldási, megküzdési utakat.

Ha a társadalmunkat nézzük, nagyon erősen jelen van benne az apa hiánya. A mesékben is gyakori, hogy az apa, ha fizikálisan jelen is van, mégsem tesz semmit a gonosz mostoha ellen, aki a családban tombol. Miért van ez így?

V.G.: Anya csak egy van, de apa sokféleképpen hiányzik, tartja egy mondás. Családterapeutaként látom, hogy tényleg problémát jelent az apahiány, és most már egyre gyakrabban az anyahiány is, az, ha érzelmileg nem elérhető a szülő.  A Hamupipőke vagy Hófehérke mesék gonosz mostoháival szemben tényleg hiányzik az apai védőháló, stabilizáló erő, de igazából bármilyen jó apa beléphetne ezekbe a történetekbe, ezt a romboló anyai minőséget nem tudná gyógyítani, kompenzálni, mert az anya már a szándékával is sebez, a gyermek meg védtelen és kiszolgáltatott. Lehet haragudni ezekre a mesei apákra, de igazából nem lehet megmenteni a fájdalomtól a gyermeket, hiszen már maga a szándék is sebző, és ezt senki, még egy jó apa sem tudja hatástalanítani. Az apa (a másik szülő) tudhat egy jó és biztonságos kapcsolatot adni, de igazából nem tud megmenteni a másik szülő sebzésétől. 

A jó anya általában meghal a mese elején, és átveszi a helyét egy mostoha. Miért szerepel ennyi „rossz anya” ezekben a történetekben?

M.Zs.: Az anyatestből jövünk a világra, eleinte egyek vagyunk vele, és a személyiségfejlődés egészen korai stádiumaiban, amikor a mamánk épp nem hangolódik ránk, akkor azt mi rossznak éljük meg. Tehát megjelenik a „gonosz anya” képzete, érzete már egészen korán, aki persze ritkán gonosz valójában. Maga a szimbiózisból való kilépés fájdalmas élmény, veszteség, és ezt akkor is rossznak, nehéznek éljük meg, ha egyébként az anyukánk teljesen jó. A csecsemő nagy feladata az, hogy integrálni tudja a maga számára a jónak megélt anyát a rossz anyával, aki nem teljesíti a kívánságait és nem egy vele.

Mogyorósy Révész Zsuzsanna

Mogyorósy Révész Zsuzsanna

V.G.: Igen, az anya hatása nagyon erős, különösen a korai években, ezért is van ennyi mostohaanya vagy boszorkányanya a mesékben, mert így jelenik meg az anyáknak a sötét, pusztító arca, oldala. Vagy az, amit az gyermek annak érez, él meg. Vannak egyébként rossz, pusztító apák is a mesékben, ritkán, alig-alig hívják őket mostohaapának.

Az átok a témája a következő fejezetnek, amiben szóba kerül a szavakkal, vagy éppen a csenddel verés, mindaz a bántalmazás, ami tényleg „elvarázsol” minket.

M.Zs.: Amikor belekezdtem az írásba, arra gondoltam, hogy ma már nem szokás átkozódni, aztán rájöttem, hogy valójában átoknak megfelelő ítélkezéseket igenis használunk. Utánaolvastam a nyelvi agresszió formáinak, az „átokmondók” lelkivilágának, megnéztem, kiből lesz agresszor, hogyan alakul ki a rosszindulat, érintettem a pszichopátia témáját is, és megnéztem, hogy aki megátkozottá, áldozattá válik egy ilyen történetben, milyen lelkiállapotban van, és mi jelenti a megszabadulás útjait, mi kell ahhoz, hogy az ítélkezésből, amit gyerekkorunkban tartósan magunkba építettünk, kilépjünk.

V.G.: Az átok a mesében egy archaikus beszédformula, és mutatja, hogy a kimondott szónak mekkora ereje és hatalma van.

Bizony hétköznapi átkaink, teremtőerővel bíró szavaink is vannak, melyek minél korábbi életkorban hangzanak el, annál erőteljesebb a hatásuk. Amikor pedig ezek az átokszavak elhagyják a szülők száját, akkor vannak olyan lélekrészek, amelyek szimbolikusan szárnyra kelnek, és hattyúként, varjúként, csókaként, kietlen tájakra, csonka toronyba költöznek, és ott maradnak elzárva, elátkozva. És az átkok hatnak, akár a következő generációkra is.

M.Zs.: A pszichológiában erre használjuk a disszociált személyiségrészek fogalmát. Ezek olyan énrészek, melyekkel többé nincs kapcsolatunk, mert olyan hatás érte őket, hogy nem tudunk hozzájuk férni. Úgy is tekinthetjük, hogy a bezárt – mesei nyelven elátkozott – részeink olyan potenciális képességek, tulajdonságok, amikkel nem tudunk élni, pedig egyébként rendelkezhetnénk velük.

Átok

Illusztráció: Getty Images

De ahogy írjátok is, lehet egy felnőtt énrészük, aki ép, és kérhet segítséget például egy terapeutától is, hogy közösen feloldják az átkot.

M.Zs.: Az átoktörés, a megszabadulás útját a pszichoterápiával állítom párhuzamba. A hosszú út elején a felnőtt (ép, működőképes) énrész keresi meg segítőként a terapeutát, és a vele kötött szövetség segíti hozzá aztán ahhoz, hogy az elveszett, elátkozott, megfagyott, disszociált énrészeket megtalálja, új életre keltse, és visszahozza a személyiség egészébe. Bár az átok szóval történik, a terápiában nem elég csak szavakkal, vagyis kizárólag racionális síkon dolgozni ezeken a történeteken. Az érzelmek, testérzetek bár szavakká formálhatók, de alapvetően nem szavak, hanem sokszor mozdulatok, motivációk vagy indíttatások, amelyekkel kapcsolatba kell kerülni a feldolgozás során.

V.G.: Több mese is úgy beszél erről szimbolikusan, hogy 

ehhez ruhácskát, ingecskét kell varrni, tehát emberré kell öltöztetni, varázsolni, újra kell teremteni az elátkozott énrészt, és ez lesz a megváltás útja.

Ugyan segítők kísérik ezt az utat, de sosem könnyű visszahívni, visszavarázsolni ezeket az elátkozott énrészeket. Néha vascsizmát, vasbocskort kell elkoptatni, de némaság is lehet az egyik próba, és néha a találkozás sem veszélytelen az elátkozottal. 

Az utolsó fejezet az árulás témáját járja körbe. Ebben volt egy nagyon erős üzenet a számomra: ha hiány van és nincs segítő, jönni fog valaki, aki egy gyors látszatmegoldást ígér majd, de ennek ára van.

M.Zs: Igen, mindig van rövidebb út. A mesehős dönthet, gyorsan összeférceli-e a hiányt, vagy nekiáll szépen, alaposan, és megdolgozza. A kísértés azt ígéri, hogy hipp-hopp, erőfeszítés nélkül ki tudunk lépni a nehézségből, nem kell „pácolódni” ebben a megterhelő – valójában személyiségérlelő – állapotban. Tehát valójában a gyengeségről vagy az éretlenségről szólnak ezek a történetek, melyekben megjelenik egy olyan megoldás, ami átugorná az érést. A szereplő ezekben a mesékben sosem azt választja, hogy a saját erejéből megküzd, hanem azt szeretné, ha megoldaná valaki helyette. És ekkor megjelenik ez a valaki, a kísértő, az ördög, aki látszólag jót tesz a mese főhősének, de valójában önmagára gondol, magának akar hasznot ebből az egész folyamatból, felülteti a hőst, és ezt általában az utódai fizetik meg. Mindannyiunknak vannak olyan gyenge, éretlen pontjai, ahol nem tudunk benne lenni a megküzdésben, hanem szeretnénk túl lenni rajta. Természetes és rendben való, hogy ki akarunk kerülni a szorongató helyzetből, nehéz ilyenkor önreflexívnek maradni.

Fontos tudnunk ezért, hogy számos személyes krízispont épp ott található, ahol valamit az őseink nem tudtak megoldani, nem tudtak belőle jól kijönni. Amikor valamihez nem vagyok érett, nincs, aki támaszt adjon, vagyis nincs kísérő, akkor majd jön a kísértő.

Kinek a sorsa?

Kinek a sorsa? – Transzgenerációs örökség a mesékben és a terápiában

V.G.: A mese nyelvére lefordítva elindul a király, eltéved az erdőben, csak bolyong és bolyong. Vagy elveszti a molnár a vagyonát, és ott áll lemerevedve, lefagyva, tehetetlenül. Olyan élethelyzetek ezek, amiben a mese szereplői valamit elvesztettek, valamiben eltévedtek,  és nem veszik észre, hogy mi az az érték (erőforrás), amijük mégis megmaradt, ami alkalmas lenne az újrakezdésre, a kiúttalálásra. Kibillennek, és nincs énerejük újrakezdeni, vagy megtalálni a kivezető utat az az erdőből. Ekkor jön a kísértés, valaki, aki látszólag segít, és aprónak tűnő árat kér, de valójában a jövőt kéri, a gyermeket. Ezt az árat pedig a gyermek fogja megfizetni, aki az alku tárgya lett. Ebben a fejezetben megnézzük, milyen utak, módok vannak arra, hogy meg lehessen szabadulni az ördögtől. Az egyik fontos tanítása ezeknek a történeteknek, hogy nem lehet megúszni a találkozást. Lehet védekezni, szembenézni, elébe menni, de az ördög nem alszik, előbb-utóbb megjelenik és benyújtja a számlát. A mesék drámai üzenete az, hogy az itt és mostban megkötött alkuink, megdolgozott, vagy meg nem dolgozott útjaink érintik a következő generációt is, néha épp nekik adnak életfeladatot, terhet.

De lehetünk azok a lányok, férfiak, akik önként szállnak alá a pokolba, mondván, márpedig ha engem odaígértél, akkor megoldom majd én magam.

M.Zs.: A levágott kezű lány meséjében a hősnő eszköztelenné válik, miután levágta a kezét az apja. Tehát ugyanaz játszódik le, ami az apával lejátszódott a mese elején: az apa eszköztelenné válik, nem tud mit kezdeni a hiánnyal, ezért elfogadta az ördög segítségét. A lánya viszont azt mondja, nem baj, hogy nincsenek karjaim, elindulok a világba, és majd lesz, ami lesz. Nem kapkod össze-vissza, nem esik kétségbe, hanem megjelenik benne egy belső mozdulás, és ekkor adódik egy segítője. Eszköztelen, de nem tehetetlen többé, mint az apja, amikor felkínálta őt az ördögnek.

V.G.: És önként szembenézni ezzel a sorssal azt is jelenti, hogy irányítod a folyamatot, hogy cselekvő vagy, és ez nagy erőforrás. Ahogy a mesében, úgy az életben is, amikor felvállalod ezt a feladatot, megjelennek a segítők. Mert az ördöggel szembenézni segítő nélkül nem érdemes.

Mogyorósy-Révész Zsuzsanna, Vaskor Gréta: Kinek a sorsa? Transzgenerációs örökség a mesékben és a terápiában, Kulcslyuk Kiadó, 2023

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top