„Élvezd ki, hogy végre pihenhetsz egy kicsit” – írta öcsém a családi csetbe nagyjából 3 éve, pár héttel azután, hogy megszületett a kisfiam. Merő jóindulatból írta, afféle biztatásként arra a panaszáradatra válaszul, mennyire kivagyunk a nem alvás miatt. Én meg válaszul legszívesebben átharaptam volna a torkát. Gondolkodás nélkül. „Hogy képzeli?” „Mit gondol?” „Pihenés? Milyen pihenés?” Egy ponton már szabályosan őrjöngtem a férjemnek; egyszerűen nem fért a fejembe, hogy gondolhatja bárki – pláne egy közeli családtagom, aki maga is kisgyerekes apuka (sic!) –, hogy a szülési szabadság valójában nem más, mint egyfajta rózsaszín, hintőporillatú wellness, ami nem szól másról, mint nonstop ágyban fetrengésről, sorozatozásról/filmezésről, gyerekfotózásról, hogy a bazi nagy és kiadós kajálásokról már ne is beszéljünk.
„Alig várom, hogy szülési szabadságra menjek…”
Eltelt három év, már-már el is felejtettem ezt a kis epizódot (ahogy a gyerekágyas időszak jó része is kiesett, mindenestül), aztán néhány napja belefutottam ebbe a – mostanra már virális – Tiktok-videóba. Amiben egy szemtelenül fiatal lány beszél valami nagyon hasonlóról, mint három éve a tesóm. Arról, hogy bár még a kanyarba sincs neki a házasság és a gyerekvállalás, cserébe már most alig várja a szülési szabadságot, ahol
a párom lesi minden kívánságomat, annyit eszek, amennyit csak akarok, és ahonnan nem kell dolgozni menni, sőt, igazából sehova sem.
Nos, kicsi lány… Nem tehetsz róla, de megnyomtad a gombot. És, a videó alatti kommentdobozt nézegetve, nem csak nálam. Íme, néhány a reakciók közül:
„És akkor a világon minden gyakorló anyuka egyszerre nevetett fel…”
„Még ha neked van a létező legtámogatóbb partnered a világon, akkor is életed egyik legnehezebb időszaka lesz ez. Köze nincs a vakációhoz. Én szóltam.”
„A szülési szabadságom legpihentetőbb része az volt, mikor egyik reggel egyedül mehettem a közeli gyógyszertárba, ahol aztán 45 percig álltam sorba.”
„5 hónapja vagyok szülési szabadságon és… Őszintén hiányzik, hogy csak dolgoznom kelljen.”
Persze, nem csak ilyen kommentek jöttek. Sokan írták, hogy megértik a fiatal lányt, hiszen – tapasztalat híján, a saját gyerekük születéséig – ők is hasonlóképp gondolkodtak a szülési szabadságról. Ugyanakkor igyekezték felkészíteni, hogy ez nem lesz fáklyásmenet:
„Én imádtam otthon lenni a gyerekekkel. Nem volt vakáció, máshogy volt nehéz, mint munkába járni.”
Én is nagyon szerettem, de ez közel sem az az időszak, amikor nyugodtan ülhetsz a fenekeden arra várva, hogy majd kiszolgáljanak.
Durvább, mint főállásban dolgozni?
Nem akarok álszent lenni; annak idején (vagyis a gyerek előtt) nekem is voltak optimista elképzeléseim arról, mit csinálok majd azzal a „rengeteg” idővel, ami a szülési szabadság alatt a nyakamba szakad. Én azt gondoltam naivan, hogy végre lesz időm olvasni. Álmomban se gondoltam volna, hogy a valóság ehhez képest majd az lesz, hogy kezdetben háromóránkénti ciklusokban ugyanazokkal a dolgokkal fogok hadakozni, éjjel-nappal: peluscsere, etetés, hasfájás-csillapítás, játék, altatás. Hogy mindeközben a saját életem azokra a fél-egy órákra korlátozódik majd, amíg a gyerek alszik. Hogy ennyi időbe kell majd beleférjen a minden más: az alvás-tisztálkodás-evés-ivás-vécé-kutya-pakolás-főzés-mosás. Kezdetben legalábbis.
És a monotonitás csak egy dolog. Mert nem beszéltünk még arról, hogy a test ilyenkor hosszú hetekig még igencsak lábadozik a terhesség, majd aztán a szülés fizikai megpróbáltatásaiból. Hogy a hormonok vitustáncot járnak. Hogy a kialvatlanságtól sokszor már összefüggően beszélni is nehéz. Hogy, amikor már azt hinnéd, végre nyeregben vagy, és úgy működtök együtt a babáddal, mint az óramű, jön egy növekedési ugrás, egy kötelező oltás, egy fogzás, vagy megfázás, esetleg egy hányós-fosós, és a káosz kezdődik elölről. Elismerem, a szülési szabadságom sok szempontból életem egyik legboldogabb időszaka volt, amit nem adnék semmiért, csakhogy ezzel együtt a legpokolibb is, ahol a rosszabb napokon az erkélyen zokogva kívántam azt, bárcsak visszamehetnék dolgozni a jól ismert problémáim, a megszokott feladataim és az unásig ismert konfliktusaim közé.
Persze, hogy ezek után bánt, ha bárki azt gondolja, a nők (és ma már egyre több férfi is) wellnessezni megy szülési szabadságra. Persze, hogy idecitálom azt a 2017-es felmérést, ami szerint a megkérdezett 1500 ember több mint 50 százaléka szerint otthon lenni a gyerekkel kemény meló, még akkor is, ha van segítség. 31 százalékuk szerint pedig még annál is nehezebb, mint főállásban dolgozni. Persze, hogy idézem Csizmadia Dóra Dalma pszichológust, aki néhány éve a 24.hu-nak mondta el, hogy ilyenkor az otthon maradó szülő hatalmas fizikai és mentális terhelésnek van kitéve, amivel legtöbbször teljesen egyedül (vagy minimális segítséggel) kénytelen megküzdeni. Persze…
Persze, hogy a legjobban mindezek ellenére azt szeretném, ha így 2023, mindjárt 2024-ben, egy otthon lévő kismama/papa se kapna „Úgysincs semmi dolgod…” kezdetű mondatokat és senkit nem kellene részletekbe menően felvilágosítani arról, hogy gyerekkel otthon lenni durva meló. Még ha újszülöttillatú is.
