Hodász András az eutanáziáról

Őszinte leszek: nem tudok rettenetesebb szenvedést elképzelni ezen a földön, mint saját testem börtönébe zárva, teljesen bénultan, magatehetetlenül az életem csendes szemlélőjének lenni hónapokon, éveken át. Nem vagyok benne biztos, hogy ép ésszel bírnám. Pontosan erre vannak kárhoztatva a gyógyíthatatlan ALS betegségben szenvedők, akik közül most Karsai Dániel úgy döntött, hogy megosztja a történetét a nyilvánossággal, ezzel felkorbácsolva az eutanázia körüli morális-jogi-társadalmi vitát. Az elmúlt hónapokban számtalan műsor és cikk foglalkozott a kérdéssel. Ezek többsége sajnos eleve arra volt ítélve, hogy zsákutcába jusson. Rögtön ki is fejtem, hogy miért.

Kezdjük azzal az alapvető problémával, hogy megismerve egy hús-vér ember szenvedését, óhatatlanul szívtelennek tűnik bármilyen elméleti kérdés és aggály felemlegetése. Mintha nem vennénk komolyan egy embertársunk szenvedését azzal, hogy próbáljuk tágabb összefüggésében megvizsgálni magát a problémát. Ha azonban nem egyedi esetről van szó, és ráadásul a jogi szabályozás megváltoztatását tűztük ki célul, akkor óhatatlanul el kell szakadnunk a konkrét helyzettől. Az eutanázia nagyon is összetett, bonyolult kérdés, hosszú távú társadalmi, jogi és morális szempontokat kell figyelembe venni, és jóval túlmutat Karsai Dániel, sőt az ALS betegek személyes történetén. Ha bármilyen törvényi változtatás történik ezen a területen, az évtizedekre határozza meg sok ember életét, akár visszafordíthatatlanul. Természetesen ez lehet pozitív is, mindenesetre komolyan kell vennünk a dolog súlyát. Muszáj tehát első körben érzelmileg függetlenednünk a konkrét esettől – még ha ez nehéz is – úgy, hogy közben mégsem leszünk érzéketlenek.

Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)

Tovább nehezíti a vitát, hogy lényegi különbség van a hívő és nem hívő világnézet között, ami miatt végképp majdnem lehetetlen megértenünk egymást. Ha az életet valaki úgy fogja fel, hogy az a sajátja, nem kapta senkitől, és  csak az itt töltött évek számítanak, amelyeket lehetőleg minél boldogabb és magasabb életminőségben kell leélni, akkor egy végeláthatatlan szenvedés, ami után a biztos halál vár rá, a lehető legrosszabb, ami történhet. Ha azonban hiszem, hogy az életet Istentől kaptam, ezért nem kizárólag az enyém, és a földi rész csupán egy rövid szakasza az örökkévalóságnak, már egészen másképp viszonyulok hozzá, és az ideig tartó szenvedéshez is. Nincs arról szó, hogy ne lenne jogom dönteni a velem kapcsolatos kérdésekben, de ez a hívők felfogása szerint annyiban korlátozott, amennyiben egy fontos személytől megőrzésre kapott ajándék esetében az. Tehát voltaképpen mielőtt belekezdenénk az eutanázia vitába, jól tennénk, ha konszenzusra jutnánk Isten létét illetően. Tudom, ez naiv gondolat, ám mégis emiatt nem fogjuk sose teljesen megérteni egymást. 

Abban a valószínűtlen esetben, ha ezen mégis túl tudnánk jutni, kezdenük kellene valamit azzal a két általánosan elterjedt, ám helytelen gondolkodási sémával, ami alapvetően határozza meg a modern kor emberét: ez pedig a hasznosság elve, és a fájdalom lekicsinylése. Ma az ember értékét kimondva-kimondatlanul legtöbbször a társadalmi haszna adja meg (meg az anyagi helyzete, vagy a követői száma, de most ezeket hagyjuk). Ezért tartják sokan nagyra a diplomásokat és néznek megvetően az utcán élőkre. Ám ez egy alapvetően helytelen hozzáállás, és a huszadik században láttuk már, hogy hova vezethet. Sajnos gyakran a keresztények is beleesnek ebbe a csapdába, holott nekik tudniuk kellene, hogy az ember önmagában értékes, emberségéből fakadóan. Sőt, Jézus magát a legelesettebbekkel azonosítja, amikor számon kéri a követőit, hogy meglátogatták-e a betegeket, vagy adtak-e enni az éhezőknek. Az igazságos, keresztény társadalom ezen a jézusi hozzáálláson alapul. A történelem nagyjai és szentjei felismerték ezt. Kalazanci Szent József, aki iskolát hozott létre a római utcagyerekek számára, Mahátma Gandhi vagy Martin Luther King, akik a jogegyenlőségért küzdöttek, Teréz anya, aki a legszegényebbek szolgálatára szentelte az életét, és a sor még sokáig folytatható. Mindannyian érezzük, hogy ők olyan példát mutattak nekünk, ami minden vitán felül áll. Ilyen értelemben egy súlyosan beteg vagy idős ember éppen annyira értékes, és az élete éppen annyira védendő, mint egy harmincas, makkegészséges felsővezetőé.

A fájdalom pedig olyan dolog, ami a kellemességet és megelégedettséget bálványozó világban értelmezhetetlen. Olyasmi, amitől mihamarabb meg kell szabadulni. Ám a fájdalomnak igenis van pozitív hozadéka, és ennek felismeréséhez még hívőnek sem kell lennünk. A fájdalom mutat rá azokra a problémákra, amelyekkel foglalkoznunk kell. Ha a fogunk nem fájna, amikor kilukad, vajon hányan mennénk el fogorvoshoz? Ha nem tapasztalnánk meg a kiégést, a depressziót, a stresszt, semmi nem figyelmeztetne minket időben, hogy hagyjuk abba a testünk kizsákmányolását. A másik emberért vállalt szenvedés pedig különösen értékes, mert növeli a szeretet értékét. Az anya fájdalmai, amiket a gyermekéért kiáll, az apa küzdelme a családja eltartásáért, vagy virrasztása a beteg gyermek ágyánál egytől-egyig a szeretetük nagyságáról tanúskodnak. De önmagában a betegség is tartogathat ajándékot számunkra. Rengetegen számolnak be arról, hogy az első komoly diagnózis, vagy egy halálközeli élmény alapvetően formálta át az élethez, és az élet dolgainak fontossági sorrendjéhez való hozzáállásukat. Az elmúlás horizontjában válnak örök értékűvé a fontos pillanatok, és tisztulnak le a valódi értékek. Mi lenne velünk enélkül? A szenvedés tehát nem haszontalan önmagában, még ha természetesen a legtöbb esetben mindent megteszünk azért, hogy enyhítsük.

Ezeken a dilemmákon túljutva a konkrét kérdés tárgyalása során is számos nehézséggel kell szembenéznünk. Mint minden ilyen érzékeny témában, nagy veszélye van a helytelen vagy felületes jogi szabályozás súlyos negatív következményeinek. Ahogy például az abortusz esetében látjuk, hogy a jogalkotó nem tud mit kezdeni azzal a nagyon is reális helyzettel, amikor a család vagy a környezet maga beszéli rá az anyát gyermeke elvetetésére, kikényszerítve, hogy akár akarata ellenére döntsön. Nyilvánvaló, hogy az orvostól nem várható el, hogy gondolatolvasó legyen, és kitalálja, hogy aki éppen aláírja a papírt, az valóban komolyan gondolja-e. Pedig vajon hány nő vállalná mégis a gyermekét,  elkerülve ezzel a fájdalmas és veszélyes beavatkozást, ha segítő-támogató közeg venné körül? Egyszóval mi garantálja majd az eutanázia legalizációja után, hogy minden esetben önálló, felelős és szabad döntést fog hozni a beteg?

Fotó: Getty Images

Ráadásul az eutanázia orvosi gyakorlattá tétele hosszú távon súlyosan károsíthatja az orvos-beteg bizalmat. Mennyire nyitná meg egy ilyen liberalizáció az utat a rejtett eutanáziának, amikor ad absurdum szelíd rábeszélés történik orvosi szakvélemény címén? Hihetünk-e majd a gyógyítás mestereinek, hogy továbbra is a mi oldalunkon állnak, és mindent megtesznek értünk, még akkor is, ha ez az állami ellátó rendszernek és nekik is plusz költség és teher? Mindez egy olyan egészségügyi rendszerben, ahol a kórházak amúgy is forráshiánnyal küzdenek, és trükközésre kényszerülnek, hogy valahogy elkerüljék az anyagi csődöt. Vajon az állami fenntartónak mikor jutna eszébe olyan burkolt egészségügyi leépítést bevezetni, ahol az időseket és a gyógyíthatatlan betegeket eleve kizárják a költséges terápiákból? Most, amikor kórházi osztályokat zárnak be, és éves várólisták vannak bizonyos beavatkozásokra, nem is tűnik annyira távolinak ez a lehetőség.

És mi lesz a beteg-család bizalommal? Mennyire kell tartani attól, hogy az idős rokon megsejti szerettei ki nem mondott vágyát, akik már inkább teherként élik meg az elhúzódó betegséget?

Ilyen esetben ki mondja meg, hogy az eutanáziára neki, vagy nekünk van inkább szükségünk? Valóban az ő szenvedését akarjuk megrövidíteni, vagy a saját tehetetlenségünk elől akarunk menekülni? És hogyan különböztetjük meg a valódi, tiszta, önálló döntést a depresszió motiválta meghalni akarástól? Egyáltalán mi lehet az igazi oka a halálvágynak? A szenvedéstől való félelem? Vagy az attól való félelem, hogy terhére vagyunk a szeretteinknek? Rettegés a magánytól, vagy az ismeretlentől? Ezek mind reálisak, de tényleg csak a halálba segítéssel oldhatóak meg? Az embertelen körülmények okozta szenvedés miért ne lehetne kivédhető egy megfelelő, és mindenki számára elérhető magas szintű egészségügyi ellátás megszervezésével? Könnyen kialakulhat tehát egy olyan helyzet, ahol a magányos, szegény sorsú időseknek kisebb esélye van a túlélésre, mint azoknak, akiknek a családja képes fedezni a gyógyulás vagy az ápolás költségeit. Ebben az esetben újra csak súlyosbítottuk a társadalmi igazságtalanságot.

Nem állítom, hogy ezekre a kérdésekre nincsen válasz, és hogy a felvetett problémák leküzdhetetlenek, de azt igen, hogy ezt a vitát komolyan kell venni, és alaposan meg kell fontolni minden egyes aspektusát, még ha némelyik kellemetlen is. Nem csak empátiára, de nagyfokú bölcsességre, higgadtságra, és széles társadalmi párbeszédre is szükség van. Ha enélkül születik valamiféle szabályozás, az óhatatlanul fájdalmas és embertelen következményekkel fog járni.