Mielőtt népszerű turistacélponttá vált volna a Galápagos-szigetek, ami a különleges élővilága és a gyönyörű környezete miatt lett híres, az 1930-as években teljesen más kontextusban került a figyelem középpontjába. Egészen konkrétan a Floreana-sziget iránt kezdtek érdeklődni akkoriban az emberek, először akkor, amikor a nemzetközi sajtó két különc telepesről kezdett el cikkezni.
Dr. Friedrich Ritternek és Dore Strauchnak hívták őket. Szeretők voltak, akik úgy ismerkedtek meg, hogy Dore még otthon, Németországban Dr. Ritterhez járt kezelésre a sclerosis multiplex betegsége miatt. Egymásba habarodtak, elhagyták a párjaikat (akiket nagylelkűen össze akartak egymással hozni), majd elindultak Galápagos felé.
A Floreana-szigeten kezdtek új életet 1929-ben: Nietzsche filozófiáját követték, nudisták és vegetáriánusok voltak, akik gazdálkodással tartották fenn magukat. Mielőtt Galápagosra értek volna, Dr. Ritter kihúzta a fogait – egyes források szerint megelőző jelleggel, míg mások azt állítják, Ritter tesztelni akarta, hogy megerősödik-e az ínye, ha azzal rág. Bárhogy is legyen, beszerzett egy acélfogsort, amit később Doréval felváltva használtak, miután a nő nem fért hozzá dentálhigiéniai eszközökhöz, így kihullottak a fogai.
Dore Strauch és Friedrich Ritter a Floreana-szigeten 1932 körül (Fotó: Profimedia)
A csodabogár németek tehát megmozgatták a nemzetközi sajtó fantáziáját, Ritter pedig nagyon élvezte a figyelmet. Ma már azt mondanánk rá, hogy meglehetősen nárcisztikus tendenciái voltak: fürdőzött a reflektorfényben, ugyanakkor gyakran kegyetlenül bánt Doréval, különösen, ha a nő nem tudott az elvártak szerint teljesíteni (a sclerosis multiplexe miatt Dorénak nehezen ment a fizikai munka a szigeten, és már csak bottal tudott járni – Ritter cserébe volt, hogy napokig nem szólt hozzá).
A doki állítólag annyira szeretett a figyelem középpontjában lenni, hogy nemegyszer leveleket is küldött az újságíróknak, amiben újabb sztorikkal látta el őket.
Annyit foglalkoztak Doréval és Ritterrel, hogy a történetük kifejezett inspirált egy másik német párt is arra, hogy ők is lelépjenek az I. világháború utáni Németországból. Heinz és Margret Wittmer 1932-ben érkeztek meg a Floreana-szigetre a kamasz fiukkal, Harryvel. Margret várandós volt, és abban bízott, hogy a híres orvos majd segít a gyermeke világrahozatalában.
Ritterék azonban nem nagyon akarták, hogy közük legyen a Wittmer családhoz, akik így először egy barlangban telepedtek le, ami régen kalózrejtekhelyként funkcionált. Itt született meg a kis Rolf is – amihez végül vonakodva bár, de Ritter is asszisztált –, így a kisfiú lett az első ember, aki a Floreana-szigeten született. Wittmerék végül építettek maguknak egy házat, a két német csapat pedig – bár nem kifejezetten barátságban, de – békésen éltek egymás mellett.
Heinz Wittmer kezében a kis Rolf, Harry és felesége, Margret (Fotó: Profimedia)
A bárónő, aki felforgatta az idillt
1932-ben, nem sokkal Wittmerék érkezése után még egy csoport költözött a galápagosi szigetre: az osztrák Eloise Bosquet de Wagner Wehrhorn (azaz, ahogy saját magára hivatkozott: a Bárónő), két német szeretője, Alfred Lorenz és Robert Phillipson, illetve az ecuadori szolgája, Manuel Valdivieso. A Bárónő nem azért jött, hogy élvezze és értékelje a természetet, hanem azonnal bejelentette, hogy hotelnyitási tervei vannak Floreanán.
A dramatikus, harsány és ingerlékeny nő, akitől mintha a szeretői is féltek volna, hamarosan Floreana császárnőjévé kiáltotta ki magát, aki valóban úgy járkált a szigeten, mintha az övé volna. Nem átallott „meglátogatni” Floreana többi lakosának birtokát, simán kibontotta a leveleiket, és ha valaki nem tetszett neki, ráfogta az elefántcsont markolatú pisztolyát.
Ugyanakkor a Bárónő nagyon elbűvölő is tudott lenni, így hamarosan ő vált a helyi celebritássá – ami nyilván megviselte Rittert, aki így kikerült a floreanai Robinson Crusoe-státuszából, és ezáltal a sajtó reflektorfényéből. Ritter és Dore, illetve valamennyire Wittmerék is megélhetését is megtámogatták az irántuk érdeklődők nagylelkű ajándékai, ám a Bárónőnek köszönhetően ebből egyre kevesebbet láttak. A nő még a csecsemő Rolfnak szánt konzervtejet is eltulajdonította.
Eloise Bosquet de Wagner Wehrhorn a Bárónő két szeretőjével, Robert Philippsonnal és Rudolf Lorenzcel (Fotó: Profimedia)
A Bárónő saját körein belül is viharosak voltak a viszonyok. Egy idő után Lorenz a nő szeretőjéből a rabszolgája és bokszzsákja lett. Ő csinálta az összes nehéz fizikai munkát a birtokon, miközben a túléléshez is alig kapott elég ételt. Ekkoriban Phillipson vált a Bárónő kedvencévé, a férfi pedig rendszeresen megverte Lorenzt. Wittmerék végül menedéket biztosítottak Lorenznek, bár Margretnek a feljegyzései alapján nem volt túl szimpatikus a férfi kétségbeesése – nem tartotta elég németesnek.
Aztán 1934. március 27-én a Bárónő és Phillipson hirtelen felszívódtak. Margret azt írta, hogy a Bárónő arról hencegett neki, hogy őt és Phillipson elviszik a nő milliomos barátai a jachtjukon Tahitire. De aznap senki nem látott egyetlen luxushajót sem, ahogy a szeretőket sem látta senki Tahitin. A csomagjaikat és egyéb értékes tárgyaikat a szigeten hagyták.
Dore szintén vezetett naplót, amiben leírta, szerinte mi történhetett: úgy gondolta, Lorenz meggyilkolta a Bárónőt és Phillipsont, Wittmerék pedig falaztak neki.
Dorénak meggyőződése volt, hogy hallott is egy pisztolylövést, majd egy nő sikolyát, aki nem lehetett más, mint a Bárónő.
Itt még nem értek véget a gyilkosságok
Valdivieso, a nő szolgája a következő hajóval Ecuadorba Floreanáról. Nem sokra rá Lorenz meggyőzött egy norvég halászt, hogy vigye el San Cristóbalba, ahonnan ő is Ecuadorba hajózott. Hónapokkal később mindkettejük mumifikálódott testét megtalálták Marchena – egy természetes ivóvízforrás nélküli sziget – tengerpartján. Hancock kapitánynak hívták a tengerészt, aki a csapatával rábukkant Lorenz és Valdivieso holttestére. Az ő ítélete szerint a férfiak a szomjúságba haltak bele.
Eközben Dore szépen lassan rájött, hogy bántalmazó kapcsolatban él Ritterrel, az abúzust pedig nem fogja abbahagyni. Egyre inkább meggyűlölte a férfit. A Bárónő eltűnése utáni hónapokban olyan szárazság volt Floreanán, hogy az zöldséghiányhoz vezetett, így a párnak fel kellett hagynia a vegetáriánus életmóddal, és csirkét kellett fogyasztaniuk.
A Bárónő háza előtt a szigeten (Fotó: Profimedia)
Egy novemberi napon Ritter húsmérgezés tüneteit kezdte produkálni: lebénult és egyre nehezebben kapott levegőt. Dore nem hívott segítséget, csak miután a férfi már képtelen volt a beszédre, és már alig kapott levegőt. Úgy tűnt, Dore „elfelejtette” rendesen megfőzni a csirkét, amit Ritternek adott. Margret visszaemlékezése szerint Ritter még a maradék erejét összeszedve azt írta Dorénak:
Az utolsó leheletemmel elátkozlak.
Ritter halála után Dore elhagyta a szigetet, és visszatért Németországba, és ott élt 1943-ban bekövetkezett haláláig. Wittmerék maradtak Floreana egyetlen telepesei. A kamasz Harry néhány évvel később egy fulladásos balesetben elhunyt. Öccse, Rolf még mindig a szigeten él, egy galápagosi jachtcéget vezet. Margret 95 évesen, 2000-ben halt meg Floreanában, majdnem 40 évvel a férje, Heinz után. Soha nem árult el több részletet arról, mi történt a szigeten a ’30-as években. A Bárónőről és a szeretőjéről soha többet nem hallott senki.
(Forrás: Lit Hub, Life As a Human, Galapagos Islands Blog)
