Tudom, hogy sokszor nehéz megérteni az egyházat. Éveken át próbáltam híd lenni hívők és nem hívők között, és tapasztaltam a kommunikációs nehézségeket. Láttam, hogy kevés információ jut ki a katolikus portálok anyagaiból, ráadásul általában azok is töredékesen és sokszor félreértelmezve. Emellett az egyháznak rendszerint sok előítélettel és eredendő gyanakvással kell megküzdenie, és ha ez még nem lenne elég, valamiért – ki tudja miért – még mindig nem ismerte fel a sajtójelenlét fontosságát, hogy mekkora potenciál van abban, ha az üzeneteinket tudatosan és célzottan juttatjuk el a nagyközönségnek. A másik oldalon pedig sok jogos sérelem és negatív tapasztalat nehezíti a kommunikációt, ezért tulajdonképpen érthető az a gyanakvás, ami a vatikáni megnyilatkozásokat kíséri.
Javarészt szerintem emiatt kavart nagy vihart most is az emberi méltóságról nemrég kiadott dokumentum. Kár, hogy nem akadt senki, aki vette volna a fáradságot az egyház részéről, hogy árnyaljon, magyarázzon, nyitott legyen megválaszolni a felmerülő kérdéseket. Azok számára, akik nem tudják miről van szó: a Végtelen méltóság kezdetű legfrissebb vatikáni nyilatkozat öt év munkáját foglalja össze, lényegében Ferenc pápa tanítását tartalmazza bioetikai kérdésekben. A bioetika azokat az erkölcsi helyzeteket vizsgálja, amelyek az orvostudomány és a biológiai kutatások területén merülnek fel. Az írás bölcsen kiegyensúlyozott, és biztos vagyok benne, hogy ezt azok is így gondolnák, akik most kritizálják, ha vették volna a fáradságot, és végigolvassák. Mégis sokan megbántva érzik magukat, amit véleményem szerint komolyan kell venni, hiszen egyértelműen nem ez volt az egyház szándéka. Nem vitatom a negatív érzések jogosságát, ezért kísérletet teszek arra, hogy érthetőbbé, befogadhatóbbá, közelibbé tegyem a dolgot.
Boldogok, akik sírnak
Hodász András sorozatában olyan, a társadalmat érintő kérdéseket jár körül, amelyekről hisszük, hogy indulatok nélkül, higgadtan és egymás érveit meghallgatva kell párbeszédet indítanunk.
A sorozat korábbi cikkei itt találhatók.
Először is miről is szól a dokumentum valójában? Elsősorban leszögezi minden emberi élet elidegeníthetetlen értékét és méltóságát, függetlenül életkortól, bőrszíntől, egészségi állapottól, szexuális orientációtól, vagy bármilyen más körülménytől. Három fejezeten keresztül fejti ki, hogy a kereszténység számára mennyire fontos az ember, aki hitünk szerint az Isten képmása, és a teremtés koronája. Ebből következik, hogy az értékét nem a körülményei határozzák meg, hanem pusztán az a tény, hogy emberi lény. Meglepő lehet, de határozottan kiáll például a melegek mellett, leszögezi többek között, hogy kerülni kell velük szemben a hátrányos megkülönböztetés, valamint az agresszió és az erőszak minden formáját. Ezzel szervesen kapcsolódva Ferenc pápa korábbi nyilatkozataihoz ebben a kérdésben.
Ferenc pápa heti általános audienciáján a Vatikánban idén januárban. A molinón a felirat: “Mindent megtett a béke érdekében?” (Fotó: Vatican Media / CPP / HANS LUCAS / Hans Lucas via AFP)
A negyedik részben viszont végigvesz konkrét bioetikai eseteket, és ez okozta a vihart. Mert hiába egyezünk meg az alapokban, az egyes esetekben már érződnek a véleménykülönbségek. Az eutanázia, az abortusz vagy a béranyaság már olyan összetett és érzelmileg terhelt helyzetek, amelyek jogosan vetnek fel akár egymásnak ellentmondó szempontokat is. Mégis fontos, hogy nyitottak maradjunk a párbeszédre, és próbáljuk megérteni a másik fél álláspontját, például azáltal, hogy felfedezzük benne azt az értéket, amit mi is el tudunk fogadni. Mert érték mindkét oldalon van, még ha nem is tudunk megegyezni minden kérdésben. Jó lenne úgy beszélgetni, hogy nem hangerővel akarjuk a másikat meggyőzni, és nem gondoljuk, hogy csak a mi oldalunkon van az igazság. Mondom ezt természetesen úgy, hogy magamra is értem.
Hadd mondjak egy példát! Minden hónapban tartok pároknak konfliktuskezelés workshopot, és az első dolog, amit megtanítok nekik, hogy a vitában találják meg a másik fél érvei mögötti értékeket. Amikor ugyanis nézeteltérés van közöttünk, az nem csupán az adott kérdésről szól, hanem rendszerint valami számunkra fontos dolgot védelmezünk. Amikor teszem azt a másik fejére olvasom, hogy már megint a telefonját bújja, akkor nem a telefon a kulcs, és nem az a kérdés, hogy mikor illik és mikor nem ránézni a képernyőre, hanem, hogy azt érzem, hogy nem vagyok elég fontos neki. Tehát az érték, amit védelmezek, hogy a párkapcsolatomban szeretve érezzem magam, a párom megbecsüljön engem, figyeljen rám. Ez okozza a gyakran megjelenő haragot is. Haragot ugyanis akkor érzünk, amikor szükségünk van az általa adott plusz energiára ahhoz, hogy megvédjük a számunkra fontos dolgokat.
A harag tulajdonképpen az evolúció ajándéka. Általa erősebbnek érezzük magunkat, és könnyebben kiállunk magunkért. A régi szép időkben a kardfogú tigris ellen, most pedig a telefonját nyomkodó párunkkal szemben. Ám ahhoz, hogy megoldjunk egy vitás kérdést, nem szabad pusztán a haragra támaszkodni. Érdemes meglátni a másik érvei mögött az értéket, amit védelmez. Ez nem egyszerűen egy technika, hanem szemléletváltás. A vitában ugyanis a másik nem ellenség, akit le kell győznöm, nem a kardfogú tigris, hanem a társam, akivel meg kell találnom a kölcsönösen elfogadható megoldást egy nehéz helyzetre.
A vita tehát nem harc, hanem sokkal inkább társasjáték. Nem ügyességi, amiben az számít, hogy képes vagyok-e erősebb érveket felsorakoztatni, hanem együttműködés: nyitott vagyok-e felfedezni, és ítélkezés nélkül elfogadni, azt, ami a másik számára fontos? Ez a hozzáállás kulcsfontosságú a konfliktusok, véleménykülönbségek normális rendezésében. Sokszor ugyanis elkövetjük azt a hibát, hogy a vitában csak az érvekre koncentrálunk (sőt, legtöbbször csak arra, amit mi magunk mondunk, és meg sem halljuk a másikat, de ez egy másik téma), pedig ha megtanulnánk a másik szavai mögött felfedezni az értéket, amit védelmez, aminek érdekében érvel, hamar rádöbbennénk, hogy több köt össze minket, mint ami elválaszt. És ez természetesen nem csak párkapcsolatban gyakorolható, hanem a szélesebb társadalmi kérdésekben is. Ha megtanulnánk, akkor biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk számára élhetőbb lenne ez az ország.
Na de vegyük ez alapján például az abortusz esetét. Forró téma, sok feszültséget generál, azt hiszem most is ez volt az, ami a legtöbb ellenérzést váltotta ki. Az egyház nem tartja helyesnek. Miért? Az egyházi álláspont szerint “a születő élet védelme szorosan kapcsolódik minden más emberi jog védelméhez” (Dignitas infinita 47. pont). Ahogy fentebb írtam: minden életet – a megfogant magzatét is – végtelen értéknek tartunk, ebben nem teszünk különbséget beteg vagy egészséges, kívánt vagy nem kívánt gyermek között. Azok, akik kiállnak az abortuszhoz való jogért milyen értéket védelmeznek? A nők önrendelkezésének jogát, méltóságát, valamint az élethez, testi-lelki egészséghez való jogot. Kihagytam valamit? És ezek természetesen mind fontosak, vitán felül állnak, sőt talán meglepő, de az egyház is kiemelt értéknek tartja őket.
Hodász András (Fotó: Csomádi Ferenc)
Nyilván a feszültséget az okozza, hogy ha ezek egy adott helyzetben ütköznek, melyiket válasszuk? Az abortusz esetén egyszerre merül fel a magzat életének védelme, és a nő önrendelkezésének joga. Az egyház viszont hierarchiát lát az értékek között, és az életet tartja minden másnál előbbre. Abban a szélsőséges és ritka esetben, amikor két abszolút érték, tehát az anya élete áll szemben a magzat életével, mert például az anya életét súlyosan veszélyeztető betegséget csak úgy lehet gyógyítani, hogy azáltal kockára tesszük a gyermeke egészségét, természetesen még az egyház álláspontja szerint is megengedhető a gyógyítás megkezdése.
Nehéz kérdések ezek? Nagyon is. Rengeteg vitát generálnak? Igen, és jó lenne minél többet beszélgetni róluk, hátha közelednek az álláspontok. Bizonyos értelemben egy cikk sem megfelelő fórum erre, mert itt csupán egyirányú a kommunikáció. De lehet ez egy első lépés.
És tudom, hogy sokszor nem úgy tűnik, de az, hogy véleményt mondunk egy erkölcsi kérdésben, állást foglalunk egy konkrét emberi helyzetben, nem azt jelenti, hogy bárkit meg akarunk bélyegezni, vagy bűnösnek titulálni, ha ő maga másképp dönt. A párbeszéd első mozzanata a vélemények ütköztetése, még akkor is, ha ez rettenetesen nehéz, mert éppen az abortusz például kiemelten érzékeny téma. Senki nem jókedvében veti alá magát az eljárásnak, legalábbis ezt nehezen tudom elképzelni. Legtöbbször komoly érzelmi sebek, nehéz, sokszor tragikus emberi helyzetek, kétségbeesett, riadt, olykor magányos nők vannak a háttérben. Nehéz róla úgy beszélni, hogy ne legyen bántó, de mégis beszélni kell. Mert társadalmi kérdés, erkölcsi dilemma, és mert emberéletek forognak kockán, és mert meg kell egyeznünk valami közös álláspontban. Ha megtaláljuk a vita emberi hangnemét, és ha a véleménykülönbségek ellenére elismerhetjük a másik fél értékeit, akkor rácsodálkozhatunk arra, hogy nagyon is vannak közös pontok, és elindulhat a párbeszéd. Ehhez azonban feltételeznünk kell mindkét félnek a másikban a jószándékot.
Tudom, hogy az egyházzal kapcsolatban sokaknak van ellenérzése, és nem állítom, hogy ennek nincs semmi alapja, de jelen esetben (és általában) nem valami ellen, hanem valamiért küzd. Nem harcol, hanem védelmez, méghozzá értékeket. Olyanokat, amelyek talán nem csak a keresztény hívek számára lehetnek fontosak.
