Tavaly nyáron, amikor egy vidéki városba látogatóba mentem egy barátnőmhöz, olyan helyzetbe kerültem, aminek az emléke azóta is bennem él. Az ilyen találkozások bárkit váratlanul érnek, és többnyire kihívást jelent kezelni őket. A vasútállomásra érve egy nő lépett oda hozzám, szeretett volna valamit enni. Éppen volt nálam egy szendvics, amit odaadtam neki.
Elfogadta, és már épp tovább indultam volna, amikor egy csinos, vékony lány sétált el előttünk. A nő hirtelen hozzám fordult, és megszólalt: „Te miért nem vagy olyan vékony, mint az a lány? Kéne kicsit diétázni.”
Először megdöbbentem a durva megjegyzéstől. Próbáltam nem reagálni, de nehéz volt figyelmen kívül hagyni a bántó szavakat. Ahogy a nő folytatta, egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.
Nem értettem, hogy egyáltalán miért gondolja azt, hogy hangosan feltesz egy ilyen kérdést. Még ha ilyen gondolata is támad, miért érzi úgy, hogy ezt muszáj nyilvánosan kimondania? Nem tudom, hogy miért foglalkozik bárki is ennyire másnak a kinézetével, hogy ilyen bántó, összehasonlító megjegyzést tegyen egy teljesen idegen embernek. Egy hozzáértő ember biztos sokáig tudná taglalni ennek a jelenségnek az okait.
Szerencsére pár perc múlva megérkezett a barátnőm kocsival, és én gyorsan beültem mellé. Ahogy elhajtottunk, a nő még utánunk kiáltotta: „mennyi az idő?”. Ezt is kissé furcsának találtam, mivel – mintha észre se vette volna a saját érzéketlenségét – úgy folytatta a mondókáját, mintha nem változott volna semmit a hangulat. Bár végre biztonságban voltam, az élmény továbbra is kísértett; az a találkozás, az a nyers kritika mély nyomot hagyott bennem. Azóta sokszor eszembe is jut.
Fotó:GettyImages
Az ilyen váratlan helyzetek rávilágítanak arra, mennyire fontos, hogy megtaláljuk a módját, hogyan kezeljük a hirtelen jött negatív megjegyzéseket és szituációkat. Bár nem mindig tudjuk elkerülni az ilyen találkozásokat, fontos, hogy megtanuljunk túllépni rajtuk, és ne engedjük, hogy a hozzájuk társuló kellemetlen emlékfoszlányok hosszú távon befolyásolják az önértékelésünket.
Aki kellő önbizalommal rendelkezik, az legyint egyet. Nevet. Esetleg megjegyzi, milyen igaza van, jelenleg valóban nem vagyok vékony, (de fogalma sincs, miért, és köze sincs hozzá, tehát nyilván nem válaszolunk a kérdésre). Talán még azt is hozzáteszi, hogy nem a szép, vékony lány adott neki szendvicset. Bár lehet, ő is adott volna, mivel a két dolognak nincs köze egymáshoz.
De azért – valljuk be – a külsőnkre tett váratlanul jövő negatív megjegyzéseken azért elgondolkozunk. Nem is elsősorban a valóságtartalmán, hanem azon, mi mozgatja azt az embert, aki, ha csak szóval is, de bánt egy másikat, ráadásul épp azt, aki meghallotta a kérését és segített neki.
Tudnunk kell, hogy ez soha nem rólunk szól. Nem arról szól, hogy te valójában hogy nézel ki, hiszen az a valaki bárkiben talált volna „beszólnivalót”. Manapság ez már közhely, de ilyen esetben mégsem árt tudatosítani magunkban, hogy ez elsősorban arról a nőről és az ő frusztrációjáról szólt, amivel épp téged talált meg. És pont.
A leghatékonyabb talán az lenne, ha nem is foglalkoznánk velük, de sokszor ez nem lehetséges, mert elképzelhető, hogy pont egy olyan pontra tapintanak rá, ami akarva-akaratlanul is frusztrálttá tesz minket. Bár nem mindig tudjuk elkerülni az ilyen találkozásokat, fontos, hogy megtanuljunk túllépni rajtuk, és ne engedjük, hogy ezek befolyásolják az önértékelésünket.
Amivel neked dolgod van, az, hogy felmérd, mennyire érint mélyen egy ilyen beszólás. És ha mélyen érint, fáj, többször eszedbe jut, akkor ezen neked magadnak kell dolgoznod.
