Az elmúlt években már számos inspiráló sikertörténetet hallhattunk, amelyeknek köszönhetően valóban azt érezhetjük, hogy bizony, megéri küzdeni az álmainkért, és nincsenek lehetetlenek. Hasonló volt például a Down-szindrómás tornászlány, Lili története, vagy Attila, aki lábak nélkül dolgozik burkolóként. Rengeteg olyan élettörténetet olvashatunk, amely kapcsán az eszünkbe ötlik, miszerint az álmainknak nem a fizikai korlátaink, hanem a saját elménk szabhat gátat.
Biztos sokak számára ismerős lehet a Vakrandim az élettel című film. A filmben egy ambiciózus férfi azért küzd, hogy megvalósíthassa álmát, és egy müncheni luxusszálloda alkalmazottja legyen még annak ellenére is, hogy erősen látássérült. Ugyan hátrányból indult, azonban éppen ezért szinte mindenkinél kitartóbban dolgozott azért, hogy bebizonyítsa, igenis van helye ezen a pályán. Marc Rothemund filmje igaz történeten alapult, amely rámutatott arra, hogy mire is képes az emberi szervezet. A napokban rábukkantam egy szintén hasonló sikertörténetre, amely nemcsak rendkívül megható, de tanulságos is.
A hajnali éhség miatt bukkantak rá
New Yorktól körülbelül 45 percre található egy étterem, amely Bendix Diner névre hallgat. Sokaknak talán ismerős is lehet, ugyanis az 1947 óta működő vendéglátóhely az elmúlt évek alatt már számos filmből visszaköszönt. Anthony Scalia filmrendező szinte mindennap a régimódi, rozsdamentes acélból készült étterem mellett haladt el, azonban soha nem állt meg. Egyetlen este kivételével.
„Egy olyan hely volt, ami mellett könnyen el lehetett menni, mert elsőre egy kicsit lepukkantnak tűnt” – emlékszik vissza, majd azt is elmondta, hogy nyolc évvel ezelőtt az éjszaka közepén megéhezett. Hajnali három órakor azonban semmi sem volt nyitva, kivéve a Bendix Diner éttermet. Anthony figyelte az ügyes felszolgáló hibátlan munkáját, azonban észrevette, hogy a férfi nem veszi fel vele a szemkontaktust. Ez volt az a pillanat, amikor elgondolkozott, miszerint lehetséges, hogy a férfi vak.
„Amint szívószálam elérte a pohár alját, odajött és újratöltötte az italt – meséli a történteket, majd így folytatta: – Még soha nem történt ilyen azelőtt… és akkor találtam rá a leghihetetlenebb történetre, ami végig a szemem előtt rejtőzött.”
Hihetetlen történet a kitartásról és az alázatról
Az 57 éves John Diakakis már születése óta küzd egy egészségügyi problémával, vagyis egy retinitis pigmentosa névre hallgató örökletes betegséggel. A betegség kezdeti tünetei hasonlóak az A-vitamin hiánya által okozott farkasvakság szimptómáihoz.
John édesapja, Tony 1985-ben vásárolta meg az éttermet, és habár fia pszichológiát tanult, és abban az időben stand-uppal foglalkozott, azt javasolta, hogy segítsen be az étteremben egy kis extra pénzért. John kénytelen volt „kitanítania” saját magát, ugyanis a látására nem támaszkodhatott. Megtanulta, hogy hogyan különböztesse meg az étkészleteket, hol vannak az asztalok, továbbá azt is, hogy milyen hangot ad ki a bögre, amikor megtelik kávéval. Habár John a pályafutása alatt egyszer-kétszer megégette magát, mindig azzal dicsekedett, hogy szerencsére még egy vendéget sem öntött le.
„A szakácsok megfordultak, és még a szüleimnek is azt mondták, hogy: »hú, John ügyesebb és figyelmesebb, mint a többi felszolgáló«” – emlékszik vissza történtekre.
Annak ellenére, hogy John szinte tökéletesen végzi a munkáját, és sokan csak hosszú percek után jönnek rá arra, hogy látássérült, voltak, akik szkeptikusan fogadták.
Nagyon élvezem, hogy minden egyes ember elvárásait felülmúlom azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen fogyatékossággal élő ember mire lehet képes
– mondja Diakakis a New Yorkernek.
Az édesapa egyedül neveli három gyermekét
John a New Yorker dokumentumfilmjében elmondja, hogy ugyan elvesztette a látását és ebből fakadóan olykor kénytelen más emberekre hagyatkoznia, teljesen független.
Tényleg nincs okom panaszra
– mondja, majd így folytatja: – Az én számítógépem a memóriám.”
Az egyedülálló édesapáról szóló filmben három fia is feltűnik, akiket láthatóan teljes odaadással és mélységes szeretetben nevelt fel. Betegsége ellenére Johnnak sikerült megszereznie a három gyereke felügyeleti jogát, amikor még kicsik voltak. A fiúk pedig mondhatni az étteremben nőttek fel. John tisztán emlékszik még arra a jelenetre, amikor legidősebb fiát, Tony-t magára „kötözte” egy hordozóban, és együtt szolgálták fel a kávét.
„Szegény kölyök – viccelődik. – Le kellene tagadnia engem. A fiúk az étteremben lógva nőttek fel, végül ott dolgoztak, mosogattak, főztek és vigyáztak az apjukra.”
Fotó: Facebook
A férfi elmondása szerint hat év után a két szülő eltávolodott egymástól, így elváltak útjaik. Tony azt mondja, hogy később édesanyjuk megkérdezte őket, hogy kivel szeretnének élni, ők pedig az édesapjukat választották.
„Apának nincs senkije, aki gondoskodna róla. Úgy gondoltam, hogy valószínűleg az lenne a legjobb, ha vele lennék és segítenék neki” – meséli a felszolgáló legidősebb fia.
John vélhetően nagyon büszke fiaira, ugyanis Tony két évvel ezelőtt a Harvardon végzett, az iskola befejezése után pedig egy bostoni magántőkealapnál kezdett el dolgozni. A középső fia, Dimitri New Yorkban egy konyhaművészeti iskolában tanul, míg legkisebb fia, az egyetem mellett az édesapja mellett dolgozik az étteremben.
Különleges kapcsolat fűzi a gyerekeihez
John előszeretettel gyűjti a parfümöket, illetve a szebbnél szebb cipőket. Azt mondja, sokan azt kérdezik, hogy miért gyűjti őket, ha nem is láthatja hogyan néznek ki ezek a lábbelik. A kollekciója nemcsak a cipők megbecsüléséről, hanem a fiával való különleges kapcsolatáról is szól. Tony és John ugyanolyan méretű cipőket hordanak, és mivel ő is imádja a cipőket, ez egy különleges kapcsolódási pont az apa-fia párosnak. A fiúk láthatóan óvják és védelmezik édesapjukat, éppen ezért a hagyományosnál szorosabb kapocs van közöttük.
Azt szoktam mondani az embereknek – és komolyan mondom, amikor ezt mondom –, hogy két szemmel születtem, amelyek ugyan nem működnek, viszont van hat szemem, amelyek figyelnek rám.
