nlc.hu
Életmód
Interjú Ira Sachs-szel, a Passages című film rendezőjével

„A férjemmel két fiút nevelünk, a gyerekek anyja a szomszéd lakásban lakik, és már neki is van felesége”

Egy meleg pár egyik tagja beleszeret egy nőbe. Ez adja a kiindulópontot a szenvedélyes szexjelenetekkel teli Passages című filmhez, amit részben a rendezője saját élete ihletett. Ira Sachs-szel Berlinben beszélgettem intimitásról, istennőkről és a nem mindennapi családi életéről.

Nem mindennapi szerelmi háromszöget mutatsz be. Mi adta hozzá az ihletet?

A Happy End című Michael Haneke-filmben szúrtam ki magamnak Franz Rogowskit. Azonnal érdekelt, hogy ki ez a fickó. A társírómmal, Mauricio Zacharias-szal úgy írtuk meg a filmet, hogy a történet főhőseként végig Franzot képzeltük el. Szerettünk volna egy szerelmi háromszöget bemutatni, egy love storyt. Visconti 1976-os filmje, Az ártatlan nagy hatással volt rám, különösen Laura Antonelli karaktere.

Meleg pasiként nagyon meglepett, milyen érzéseket váltott ki belőlem. Elgondolkodtatott arról, hogyan működik a szexualitásunk, amit sokszor nagyon stabilnak hiszünk, de egyetlen személy, egyetlen találkozás elég lehet ahhoz, hogy átkapcsoljon bennünk valami.

Senki sem tudja, mi vár rá odakint, miután kilép az otthona ajtaján. Persze egy vonzalomból nem feltétlenül születik valami, ehhez döntéseket kell hozni. Franz karaktere, Tomas mer döntést hozni. Vállalja, hogy behoz egy új embert az életébe, és ez ideális kiindulópont egy drámához.

Franz Rogowski és Ira Sachs

Franz Rogowski és Ira Sachs a Berlinalén (Fotó: Ronny HARTMANN / AFP)

Ezek szerint próbáltál egy annyira érzéki színésznőt találni a filmedhez, mint amilyen Laura Antonelli volt Az ártatlanban? Hogyan találtál rá Adéle Exarchopoulosra?

Sok-sok filmet nézek, és ha megtetszik valaki akár csak egy apró mellékszerepben is, biztosan megjegyzem magamnak. Adélet a Szex és pszichoanalízis című filmben fedeztem fel. Tudom, hogy az Adéle élete 1-2. fejezet a leghíresebb filmje, de azt sohasem láttam. Lenyűgöztek az energiái és a kisugárzása. Többen hasonlították már őt nekem a fiatal Sophia Lorenhez, de én inkább Jeanne Moreau-t látom benne. Képes egyszerre teljesen hétköznapi nő és földön járó istennő is lenni, és ez a két dolog nála nem oltja ki egymást. Ezt próbáltam kihasználni.

A Passages alapvetően egy realista film, de a színek és a szereplők tekintetében mégsem az: színesebb, mint a körülöttünk lévő világ, a szereplők pedig glamúrosabbak, mint akiket az utcán magunk körül látunk. Mindezt arra használtam, hogy néha kihangsúlyozzam Adéle istennőszerűségét, mert a mozi istennőinek meg kell adni azt, ami a mozi istennőinek jár. De ugyanez igaz Franzra is: ő is a szexualitás, a vágyak tárgya a filmben, így neki is feltűnő figuraként kellett megjelennie.

Ben Whishaw és Adèle Exarchopoulos

Ben Whishaw és Adèle Exarchopoulos a Passages c. filmben

Csak egyetlen alkalommal a mozivásznon

A tavalyi év egyik legünnepeltebb filmje, a Passages elkerülte a magyar mozikat, de most egyetlen alkalommal mégis megtekinthető lesz nagyvásznon: a CineKorda eseménysorozat keretében péntek (07.26.) este 7 órakor kerül a Corvin Mozi vásznára.

Két színészedről már meséltél, de a harmadikról, Ben Whishawról még nem. Ő hogy került a filmbe?

Igaz, csak felszínesen, de Bennel ismertük egymást korábbról, és nagy tisztelői voltunk egymás munkásságának. Sok közös van az érdeklődésünkben, mindketten fontosnak tartjuk, hogy a queer emberek láthatóságát a filmekben. Színészként az I’m Not There című filmben jegyeztem meg magamnak, ahol egyike volt azoknak, akik Bob Dylant alakították.

Egy ideje már gondolkodtam azon, hogy belevágjunk egy közös munkába, és amikor elkészült a szkript, elküldtem neki, mert kíváncsi voltam, mit szól hozzá. Szerette, csatlakozott, és ez az életem egyik leggördülékenyebb munkakapcsolata volt. Nagyon finom eszközökkel dolgozó, rendkívül intelligens és érzékeny színész. Egy kicsit Chris Cooperre emlékeztet. Olyan figura, aki lehet, hogy elsőre nem veszel észre a szobában, ám aztán előre lép, és ha kell, képes elvinni a hátán egy teljes filmet.

Ritkán láthatunk nem pornográf filmekben ennyire grafikus szexjeleneteket. Milyen szándékkal álltál neki az elkészítésüknek?

Semmiképp sem akartam szégyenlős filmet forgatni. A színészekkel filmeket néztünk együtt felkészülésként, olyanokat, mint az 1974-es Je tu il elle Chantal Akermantól, melyben nagyon hangsúlyos a testiség. Nem akartam szexet ábrázolni csak a szexábrázolás kedvéért, az összes szexjelenetnek jelentősége van. Mindegyik nyomot hagy maga után, olyanok, mint egy-egy sebhely a karakterek testén. Ezt a hatást nem lehet úgy elérni, ha közben szégyenlősködünk.

Nem tartasz attól, hogy a szexjelenetek miatt lesznek országok, ahol majd nem kerülhet mozikba?

Ez legyen azoknak az országoknak a gondja.

Ben Whishaw és Franz Rogowski

Ben Whishaw és Franz Rogowski a Passages c. filmben

Mit gondolsz arról, hogy a mainstream amerikai filmekből szinte eltűnt a szex? Mindenki marha jól néz ki, de senki nem szexel.

Én nem nagyon nézek sorozatokat, viszont a férjem rengeteget néz. Jó néhány alkalommal előfordult már, hogy beléptem a szobába, a tévében pedig épp szexeltek. (nevet) Egyszer fel is tettem neki a kérdést, hogy „Nem érzed úgy, hogy a sorozatokban egyfolytában dugnak?” Szóval a trend talán az, hogy a szex a moziból átköltözött a sorozatokba.

A Passages-ben nem a szexet érzem radikálisnak. Egy nagyon intim filmet akartam készíteni az emberi kapcsolatokról, és ehhez a szex is hozzátartozik.

Azért szeretem annyira a hatvanas és hetvenes évek filmjeit, mert azok tényleg azzal foglalkoztak, hogy mit csinálnak az emberek a mindennapi életük során. Ma már az amerikai filmekben nem igazán jelenik meg az emberek hétköznapi élete, és ez az, amit problémának látok. A filmjeimmel egy olyan korszakba szeretnék visszatérni, amikor még Cassavetes és Truffaut voltak a sztárrendezők, a filmjeik pedig az emberek közti intimitásról szóltak. Szomorú, hogy ma már bizonyos szempontból ez radikálisnak számít.

A film Párizsban játszódik, de nem mutatod a város jól ismert turisztikai látványosságait. Fontos volt számodra a párizsi helyszín, vagy bármilyen európai nagyváros megfelelt volna?

Három város akad a világon, amit igazán jól ismerek: Memphis, ahol születtem, New York, ahol élek, valamint Párizs. A húszas éveimben Párizsban tanultam, évekig éltem a városban, és az elmúlt harminc évben is rendszeresen látogattam vissza. Otthonosan érzem ott magam. A filmjeim nagy része lakásokban, éttermekben, bárokban, vagyis zárt helyeken játszódik, olyan helyeken, ahol az emberek a mindennapokban szívesen összegyűlnek, ugyanis ilyen környezetben születik meg az intimitás. Mindez erre a filmre is igaz. A Passagest egyedül a játékidő vége felé nyitom ki a város felé, ami egy teljesen szándékos, mozihatásra törekvő lépés részemről.

A filmed jeleneteinek felépítése nagyon érdekes, sokszor éreztem azt, mintha csak belecsöppennék a közepükbe.

Szándékos, hogy a fontos történéseknek csak egy részét mutatom meg. Azt az érzést akartam kelteni a nézőben, mint amikor csak úgy becsöppenünk valaki életébe, majd ugyanolyan hirtelen távozunk is onnan. Mintha kívülről figyelnénk meg a karaktereket, olykor mégis közelebb kerülve hozzájuk. Tudatosan távol tartom a nézőt bizonyos pillanatoktól, de pont ettől a távol tartástól érdekli őket még jobban a sztori. Izgalmasabb, ha nem mutatsz meg mindent, és a nézők nem látják, mi történt a két megmutatott pillanat között. Nem véletlen, hogy a film címe Passages, ami szintén az átmenetre utal.

Úgy tudom, hogy a filmnek önéletrajzi elemei is vannak…

Kérlek, erről ne beszélj az édesanyám előtt, mert múltkor ő is rákérdezett. (nevet)

…ugyanakkor egy lényeges ponton eltér a valóságtól. Úgy tudom, hogy a pároddal ti boldogan nevelitek a fiaitokat, miközben a gyerekek édesanyjával is nagyszerű a kapcsolatotok. A filmben nem ezt láthatjuk. Egy ilyen boldog szerelmi háromszög ábrázolása nem érdekelt alkotóként?

A férjemmel két fiút nevelünk, a gyerekek anyja a szomszéd lakásban lakik, és már neki is van felesége, szóval gyakorlatilag négyesben neveljük a gyerekeket. Ők csak jól járnak ezzel, mivel gyakorlatilag négy szülő ugrálja körül őket. Sokak számára ez talán nehezen kezelhető helyzetnek tűnik, de nálunk működik a dolog, boldogok vagyunk így. Emiatt azt mondanám, hogy a Passages nem önéletrajzi ihletésű film, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon személyes. Tudok azonosulni a sztori hőseivel, látom magam bennük.

Ira Sachs és férje Boris Torres a gyerekekkel

Ira Sachs és férje Boris Torres a gyerekekkel Viva-val és Felix-szel (Fotó: Monika Skolimowska / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP)

Az összesben?

Igen, az összesben. A leginkább önéletrajzi ihletésű jelenet a filmben az, amikor Ben Whishaw kimondja, hogy „Soha többé nem érdekelsz engem”. Ezt már én is átéltem az életben, ez egy nagyon személyes pillanat a filmben. És egy ilyen pillanat nemcsak a párkapcsolatokban jöhet elő, hanem akár barátságokban vagy munkakapcsolatok során is. Nagyon nehéz meghozni egy döntést, hogy egy másik embert teljesen kizárjunk az életünkből, és ez adja a Passages drámai erejét. Egy filmnek az emberek változását kell megmutatnia, és a filmemben Adéle és Ben karaktere változik.

A Franz Rogowski által játszott Tomas egy vérbeli nárcisztikus figura, aki hírből sem ismeri az empátiát. Tomas filmrendezőként dolgozik. Mit gondolsz, lehet egy ilyen emberből jó filmrendező?

Nagyon vicces, hogy ezt kérdezed, mert pont ma kérdeztem ugyanezt magamtól, amikor reggel a szállodai reggelinél összefutottam egy ismert rendezővel. (nevet) Nem hiszek abban, hogy egy nárcisztikus embernek ne lehetne éles rálátása az emberi kapcsolatokra. Rainer Werner Fassbinder például híresen nárcisztikus figura volt, mégis nála jobban és izgalmasabban kevesen láttak rá az emberi kapcsolatok működésére.

Egy nárcisztikus képes egyáltalán a változásra?

Mielőtt válaszolok, megkérdem: te mit gondolsz erről?

Nem hiszem, hogy képes lenne. Csak viszi magával ugyanazokat a problémákat egyik kapcsolatból a másikba.

Én nem látom Tomast ennyire sötéten. Tény, hogy vannak szociopata jegyei a személyiségének, de szerintem a film végén láthatjuk, hogy azért neki is vannak érzései. Nem tudom, hogy pontosan mi, de a történet hatására valami lejátszódik Tomasban. Pont az adja a film erejét, hogy ezt láthatjuk a tekintetében.

Ben Whishaw és Adèle Exarchopoulos

Franz Rogowski és Adèle Exarchopoulos a Passages c. filmben

A Passagesben Tomas minden egyes film elkészítése után afférba kezd. Ugye ez nem önéletrajzi elem?

Dehogy. Ugyanakkor tény, hogy a filmforgatás egy rendező számára rendkívül felfokozott állapot, ami hetekig, bizonyos filmek esetében hónapokig tart. Sokan érzik úgy, hogy amikor vége lesz, valahogy ki kell engedni a gőzt. A filmkészítés rendezőként már-már a trauma egy formája, és meg kell tanulni kezelni ezt. Nemcsak a nehézségekre kell figyelni, hanem arra a sok-sok örömre is, amit adni képes. Egy forgatás borzasztó kemény, és nagy szerencse, hogy a vele járó stresszt csak limitált ideig kell elviselnünk.

Folyamatosan filmekre hivatkozol, érződik, hogy a filmek szerelmese vagy. Honnan ered a szerelem?

Tizenkilenc évesen kerültem diákként Párizsba, még nem beszéltem jól a nyelvet és nem voltak barátaim. Az lett a kedvenc programom, hogy napi két-három alkalommal mentem el moziba. A rekordom az volt, amikor 179 filmet néztem meg mozivásznon három hónap alatt. Végül egy olyan szoros kötelékem alakult ki a mozival, ami a mai napig meghatározó az életemben. Szeretek felfedezni számomra új vagy régi alkotókat és elmerülni a filmjeikben. A felfedezés érzése az, ami bevonz a moziterembe. Filmkészítőként pedig az is fontos, hogy edukáljam magam mások filmjei által.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top