Kedves idős utastárs,
Gyorsan leszögezném: nem vagyok bunkó. Engem még úgy tanítottak, hogy a helyet illik átadni az idősnek vagy a kismamának, és alapvetően én is így gondolom, de tisztázzuk:
az elsőbbségi ülés nem egyenlő a hajlott korúak helyjegyével.
Ez nemcsak az én álláspontom, nincs arra vonatkozóan semmilyen specifikus szabályzat, hogy itt csak idősek foglalhatnak helyet. A hely lényege a könnyebb megközelíthetőség, hogy annak, akinek szüksége van rá, egyszerűbb legyen leülni. És igen, vannak olyan élethelyzetek, amikor mást is megillet ez a jog, akkor is, ha az nem egy látható dologból fakad. Az, hogy te és a többiek ezt láthatóan kétségbe vontátok, meglehetősen rosszul esett.
Megvető és kifejezetten agresszív pillantásokat, illetve helytelenítő susmorgást kaptam azért, amiért nem voltam hajlandó átadni a helyem. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna fülhallgató a fülemben (amin keresztül egyébként pontosan hallottam, miről beszéltek), akkor vitába torkollt volna a dolog, így újabb köszönetet rebegtem el az AirPods feltalálójának, amiért átsegített ezen a helyzeten.
De hogy értsd, mi történt: felszálltam egy szimpla péntek este a buszra, ami szinte üres volt. Mivel aznap megint vacakolt a derekam – és félő volt, hogy egy rossz mozdulat és úgy maradok, ahogyan az már korábban is megtörtént – úgy döntöttem, nem kockáztatok azzal, hogy fellépek valamelyik üléshez, hanem az ajtóhoz közeli elsőbbségi helyet választottam. Ismétlem, késő este volt, nem is számítottam arra, hogy egyáltalán még idős embert látok aznap a tömegközlekedésen.
Az, hogy néhány megállóval később egy kisebb hadseregnyi hölgy szállt fel veled együtt a buszra, váratlan volt, de a legváratlanabb mégis az egészben az, ahogyan erre te, és a barátnőid hogyan reagáltatok. Mert ismétlem: ez nem helyjegyes ülés, időseknek fenntartva.
Lehettem volna akár kismama, akin még nem látszik a várandósság. Vagy akár szimpla rosszullét miatt is dönthettem volna úgy, hogy le kell ülnöm. Súlyos beteg, aki éppen a kórházból tart hazafelé. Bármi.
Nem érzem jogosnak azt, ahogyan ostoroztatok azért, hogy nem álltam fel. Különösen azért nem, mert kettő – igen, figyeltem – kettő megálló múlva leszálltál, és mire odaértem a saját megállómhoz, jóformán egyikőtök sem volt már a buszon.
Ha kérdeztél volna a vádaskodás helyett, akkor elárultam volna, miért nem állok fel. Még úgy is, hogy egyébként semmi közöd nincs hozzá, és nem kérhetsz rajtam számon semmit. Talán te is tudod azt, milyen érzés, ha a busz hirtelen fékez, de a tested nem tud rá reagálni. Most én is így voltam, ezért nem álltam fel, nem azért, mert ne lett volna gyerekszobám. (Nem beszélve arról, hogy én is fizetek a bérletért, méghozzá kőkeményen, így talán jogom van ahhoz, hogy néha napján igényben vegyek egy ülést, de ez egy másik történet.)
Úgyhogy kérlek, ha legközelebb ilyen szitu van, próbálj meg kissé megértőbb lenni. Nem minden fiatal semmirekellő vagy figyelmetlen, egyszerűen van, hogy az élet úgy hozza, hogy nekünk is le kell ülni.
