Hova üljünk a buszon?

Egy érdekes vitába futottam: a téma felvetője szerint bunkóság a külső ülésre leülni a buszon, ha a belső is szabad hely. Illetve bunkóság magad mellé tenni a táskádat is mindezek tetejébe. Ez utóbbi állítással még egyet is értenék, amikor tömött buszokról van szó, mert akkor tényleg mindenki vegye szépen ölbe a táskáját és ne foglalja el mások elől a helyet, de a külső ülésen ülőket megvédeném.

Nem csak én védem meg a külső ülést használókat, többen válaszoltak a kommentek között a felvetésre logikus magyarázatokat hozva arra, hogy miért oda ülnek. Volt idős néni, aki leírta, hogy neki például nagyon nehéz kikászálódni belülről a rossz térde miatt, átmászni egy másik emberen, és ha még szatyor is van nála, akkor egyenesen lehetetlen küldetésnek tűnik a leszállás a belső ülésről. Fiatalabbak is megerősítették, hogy a leszállás nehézségei miatt ők sem szeretnek belülre ülni, hiába van ott szabad hely, főleg akkor, ha csak pár megállót terveznek utazni. Mert a leszállást ilyenkor konfrontációként élik meg, amihez nyilván nincs kedvük.

Egészen sokan pedig nemes egyszerűséggel azt válaszolták, hogy nem akarják, hogy belemásszon valaki az aurájukba azzal, hogy leül mellé, így inkább felállnak, ha a belső ülést szeretné valaki használni, illetve attól is tartanak, hogy büdös ember talál melléjük ülni, amitől rosszul lennének.

Már ez mind elég érv a bunkóság jelző megcáfolására, de ami még fontosabb, hogy ha megnézzük, akkor mindez a csapdába esés érzésére vezethető vissza. Csapdában érzik magukat a belső ülésen ülve, amire több okuk is lehet személyes preferenciáktól függően, ezért bunkónak nevezni, ítélkezni felettük igazán nem szép dolog.

Nekem is volt olyan élményem a buszon, ami miatt soha nem ülök a belső ülésre, csak akkor, ha ismerős mellett ülhetek. Régebben történt, fiatal voltam még, amikor egyszer belül ültem a buszon és mellém lehuppant egy nem túl szimpatikus kinézetű férfi, majd amikor fel akartam állni, hogy leszálljak, nem engedett ki egyszerűen. Gúnyosan vigyorgott, amikor elmotyogtam egy „elnézést, leszállhatnék?” kérdést, és még a kapaszkodóba is belekapaszkodott maga előtt, hogy blokkolja a kivezető utat. Végül csak sokadjára engedett ki, amikor nagy hangon mondtam neki, hogy azonnal engedjen ki, amire pár utas is már odanézett. Utána remegtem, erőszaknak éreztem, a tehetetlenségtől hányingerem volt. Azóta nem ülök belülre.

Képünk illusztráció (Forrás: Getty Images)

Hasonló történt egy ismerősöm kamasz lányával is 16 éves korában, aki a szokásos buszon ült le, amivel minden nap hazajárt az iskolából, belső ülést választott. Mellékerült a külső ülésre egy férfi és az ülés mellett megállt a pasi haverja. A lány szerint be voltak állva, valamilyen szer hatása alatt lehettek, legalábbis nagyon furcsán viselkedtek. Elkezdték neki mondani, hogy milyen szép arca van, a mellette ülő egyre közelebb húzódott, a haverja meg röhögött és elállta az ülés mellett az utat kifelé. A külső ülésen ülő pasi addig is elment, hogy átkarolta a lány vállát, aki próbált felállni és menekülni, de nem engedték ki, mondogatták neki nagy hangon, hogy ugyan maradjon még, hiszen olyan jól elbeszélgettek. Végül egy ismerős apuka mentette meg a helyzetet, akinek a gyereke a lánnyal egy osztályba járt, és kiszúrta a szituációt a busz másik végéből, odament, köszönt a lánynak és megkérdezte, hogy „Te is leszállsz most?”

Amit az apuka tett, megtehette volna bármelyik felnőtt, aki szemtanúja volt a jelenetnek a buszon, de mind ismerjük ilyenkor a tömeg reakcióját, általában félrenéznek az emberek, nem akarnak bajt, nem avatkoznak bele a kényes szituációkba. Érthető, hogy félnek, kinek van kedve verekedni vagy egy kést kapni a hátába azért, mert egy idegennek próbál segíteni? Mégis, valahogy a közös érdekünk lenne, hogy ne legyünk ennyire közömbösek egymással. Ahogy az is közös érdek, hogy ne ítélkezzünk egyből a másik felett, ha a külső ülésre ül a buszon, mert az is lehet, hogy megvan rá a jó oka, amiért távol tartja magát a belső üléstől.