„Ha épp úgy jön ki a lépés az életedben, hogy rizikós területre tévedsz – menj csak nyugodtan tovább” – idézi Elizabeth Finch hitvallásnak is beillő gondolatait a róla készült – és a napokban bemutatott – dokusorozat, az Anatomy of a Lie. A rendes körülmények között leginkább a színfalak mögött tevékenykedő forgatókönyvíróból, aki dolgozott a Vámpírnaplók, a True Blood és a Grace klinika epizódjain is, úgy vált egy csapásra főszereplő, hogy 2022-ben kiderült róla, hosszú éveken keresztül olyan ritka és gyógyíthatatlan betegséget hazudott magának, amiben nem szenvedett. Hogy miért? Hogy az emberek jóindulatát és segíteni akarását kihasználva valósíthassa meg a legnagyobb vágyait és lehessen például a Grace klinika forgatókönyvírója.
„A család minden tagja doktorálhatott volna gyógyszerészetből…”
Elizabeth Finchről röviddel a lebukása után, 2022. május 2-án kétrészes portrét tett közzé a Vanity Fair című amerikai lap, amiből kiderült, a majdani forgatókönyvírónak – nem mellesleg notórius hazudozónak – első ránézésre teljesen átlagos élete és gyerekkora volt. New Jersey-ben nőtt fel, zsidó származású szülők gyermekeként; édesanyja, Joan speciális igényű gyerekeket tanított. Az édesapja foglalkozásáról a cikket jegyző Evgenia Peretz viszonylag keveset tudott meg, ami biztos, hogy állandó munkahelye volt és nagyon szerette a család.
Kiderült az is, hogy a fiatal Elizabeth írói tehetsége már korán megmutatkozott; gimnazistaként rövid színdarabokat írt a családtagjai és a közeli ismerősök nagy örömére – a keresetlen, szókimondó és vicces stílusát pedig egyenesen imádta a közönsége. Még épp csak elkezdte az egyetemet, mikor édesanyját, Joant mellrákkal diagnosztizálták.
A család minden egyes tagja profi lett gyógyszerészetből, a legfrissebb parókatrendekből és a menő kórházi szlengből is
– írja erről az időszakról az egyik visszaemlékező cikkében maga Elizabeth.
Anatomy of Lies
A fiatal lány kapcsolata a daganatos betegséggel nem ért véget édesanyja gyógyulásával sem. Szinte kereste a lehetőségeket, hogy súlyos, végstádiumban lévő betegekkel tölthesse az idejét. Rick Cleveland forgatókönyvíró asszisztenseként erre többször is lehetőséget kapott: először a férfi tüdőrákos édesanyját ápolta, majd Cleveland egyik közeli barátjának mellrákos feleségét támogatta a gyógykezelés alatt. A nem mindennapi szolgálat végül meghozta számára az áttörést is: Clevelandnak köszönhetően Elizabeth állást kapott Hollywoodban, miután az író beajánlotta őt Alan Ballhoz, a True Blood – Inni és élni hagyni című HBO-sorozat készítőjéhez.
„A gonosz doktorbácsik és a bátor Én”
A dagadt doktor – egy kilométerről megmondtam volna – azt akarta, hogy elsírjam magam. De én nem sírtam
– édesanyja gyógyulása után Elizabeth – egy tőle szokatlanul személyes hangvételű – a Fresh Yarn elnevezésű oldalon megjelent cikkben írt először nyilvánosan saját egészségi állapotáról. A cikk arról szólt, hogy az édesanyja betegsége apropóján Elizabeth tesztelteti magát a mellrákot is okozó BRCA-génre, a teszt pedig pozitív lesz. Miközben a szöveg minden szavából sütött az Elizabeth stílusára oly jellemző keresetlenség, itt jelent meg először a később – szó szerint – védjegyévé váló „a gonosz doktorbácsi vs. bátor én” retorika.
Később ugyanez a stílusjegy majd annak az ELLE-cikknek is szerves része lesz, amiben részletesen taglalja extrém ritka csontdaganatának, a chondroszarkómájának a történetét, és aminek köszönhetően nem csak egy rakás segítő szándékú civil, de többek között Shonda Rhimes, a Grace klinika című kórházsorozat alkotója is megismerte a nevét.
Anatomy of Lies
„Az orvos közölte velem, hogy valamiről mindenképpen el kell beszélgetnünk. Chondroszarkóma…»Még sosem láttam hasonlót, pláne nem olyan fiatalnál, mint maga. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ebben az ügyben semmi sem lesz egyszerű«” – idézte az orvos szavait a cikkben, majd így folytatta a betegség leírását:
Bár az orvosom javasolta, hogy menjek határozatlan időre szabadságra, figyelmen kívül hagytam a tanácsait. Bedemerolozva néztem a sorozat részeit, és sönttel a nyakamban írtam a vámpír-vérfarkas párbeszédeket. Teltek a hónapok; csontsoványra fogytam, megkopaszodtam és megállás nélkül hánytam, de mindenkire rácáfolva – éltem. És ehhez pokoli makacs módon ragaszkodtam is
– írta Elizabeth és csak remélte, hogy a tökéletesre csiszolt, a drámát patikamérlegen adagoló története – amiből úgy egyébként semmi sem volt igaz -, eléri a célját.
A legrosszabb fajta tolvaj
Azóta, hogy Elizabeth komolyan kezdett foglalkozni az írással egy és csak egy célja volt; hogy bekerüljön a Grace klinika írói stábjába. Ahogy azt egy 2019-es podcastban elismerte: „Megszállottja voltam a sorozatnak, gyakorlatilag az összes részt memorizáltam a fejemben.” Persze, hogy a világ legboldogabb embere volt, mikor az ELLE-cikk kirobbanó sikerének köszönhetően végül lehetőséget kapott rá, hogy – más tehetséges és fiatal írók társaságában – személyesen is találkozzon a bálványozott sorozat készítőjével, Shonda Rhimes-szal.
A producer egyike volt azoknak az ezreknek, tízezreknek, akiket magával ragadott Finch semmihez sem hasonlítható írói stílusa, no és persze a könnyfakasztó élettörténete, ezért helyet ajánlott az írónőnek a Grace klinika 10. évadán dolgozó forgatókönyvíró-stábban, amit Finch vad örömmel el is fogadott. Egy pillanatig sem zavartatta magát az ordas hazugság miatt, amire a karrierjét építette; annyira nem, hogy az első napjára is kendővel a fején érkezett.
Anatomy of Lies
Az Anatomy of a Lie című sorozat részletesen taglalja, hogyan vált a komplett stáb rövid idő alatt Finch hazugságának a rabjává.
Inspirált minket már a puszta jelenléte is. A többség a két lábon járó élniakarást látta benne; az orvosi csodát, aki egyedüliként élte túl a betegségre kapott kísérleti kezelést
– nyilatkozta Elizabeth egyik írótársa, aki nem tagadta, kollégáival szinte bármit megtettek azért, hogy Finchet támogassák.
„Elizabeth a létező legrosszabb fajta tolvaj: ő nem a pénzünket, hanem a könnyeinket, az együttérzésünket és a törődésünket lopta el tőlünk” – idézi a Time magazin Kiley Donovant. Finch egykori kollégája szerint az írónő – a betegségére hivatkozva – rendszeresen kapott extra pihenőidőt, hiába volt rajta kívül két ráktúlélő is a stábban, őt keresték először, ha daganatos betegségről kellett írniuk, sőt, a sokszor kifejezetten bántó, vitriolos stílusát is elnézték neki, mondván „lehet, hogy ezek lesznek az utolsó szavai.”
A csoda, akivel csak rossz dolgok történnek
Elizabeth Finch a Grace klinika írói stábjában töltött hét év alatt összesen 13 részt írt önállóan és több mint 170 készítésében segédkezett.
A Grace klinika írói stábja tökéletes helyszín volt számára, hogy traumatikus élményekről írjon, de néha nem csak a saját élményeit használta, hanem gátlástalanul lopott a kollégáitól és a barátaitól is.
A már említett Kiley Donovant például szabályosan sokkolta a felismerés, hogy Finch az ő személyes drámáját használja fordulatként a sorozatban: „Bizalmasan elárultam neki, hogy az apám megerőszakolta az anyámat, nem sokkal később pedig előrukkolt azzal a történetszállal, amiben Jo Wilsonról kiderül, hogy egy nemi erőszak után fogant meg.”
Mint kiderült, Finch korántsem érte be a „halálos beteg vagyok” hazugsággal: hogy a lehető legtöbb figyelmet zsebelje be a hozzá közelállóktól, újabb és újabb kitalációkkal rukkolt elő. Így az évek során elhitette a kollégákkal, hogy:
- a kísérleti kezelés során teherbeesett és választania kellett a saját élete és a babáé között (az abortuszt választotta),
- szintén a kísérleti kezelés következtében veseátültetésre volt szüksége,
- az egyik jó barátja a pittsburghi mészárlás során vesztette életét,
- a bátyja bántalmazta, de erre évekkel később döbbent csak rá,
- a bátyja öngyilkosságot kísérelt meg, és úgy intézte, hogy ne haljon azonnal bele, hogy Elizabeth-nek kelljen őt lekapcsolnia a gépekről.
„Finch történeteket mesél, […] ne higgyétek el”
Miután megírta a Grace klinika leghíresebb, szexuális erőszakkal foglalkozó epizódját (Kiley Donovan családi drámája nyomán), Finch alkotói szabadságra ment, és poszttraumás stressz szindrómára hivatkozva, a sorozat egyik főszereplőjének a nevét használva, Jo Wilsonként jelentkezett be egy arizonai elmegyógyintézetbe. Itt már szinte az első napon összebarátkozott az 5 gyermekét egyedül nevelő ápolónővel, Jen Beyerrel – a későbbi feleségével.
A pár 2020-ban házasodott össze, ám néhány éven belül, a Covid-járvány ideje alatt elhidegültek egymástól – részben amiatt, mert Elizabeth már-már betegesen rettegett attól, hogy elkapja a vírust, emiatt pedig pokollá tette a család életét. Jen kamaszlánya, Maya az Anatomy of a Lie-ban felidézte, hogy a világjárvány alatt egy évig az iskola közelébe se mehetett, még akkor se, amikor elméletileg már lehetett volna, mert Finch félt, hogy hazahozza a vírust.
Anatomy of Lies
A notórius hazudozónak végül az otthonmaradás lett a veszte. Jen ugyanis ekkor kezdett gyanakodni arra, hogy Elizabeth talán nem mindenben mond igazat. Rájött például, hogy Finch mellkasán nincs semmilyen sebhely, ami arra utalt volna, hogy egy időben rendszeresen kapott kemoterápiás kezelést, de kiderítette azt is, hogy aznap, amikor a lövöldözés volt Pittsburghben – ahol állítólag meghalt az egyik jó barátja – Finch végig egy szórakozóhelyen bulizott, amiről még képet is töltött a Facebook-oldalára.
Mikor szembesítettem a hazugságaival, sztoikus nyugalommal megvonta a vállát és csak ennyit mondott: »Hazudtam, na és?«
Beyer az elmondása szerint ezután döntött úgy, hogy levelet ír Shonda Rhimes-nak, amiben figyelmezteti őt – és vele együtt a stábot is – a válófélben lévő felesége hazugságaira. „Úgy éreztem, el kell vennem tőle ezt a platformot, amit arra használt, hogy újra és újra bántsa az embereket.”
„Nagy hülyeség volt”
Jen Beyer levele után a stáb a „traumavámpír” nevet ragasztotta Elizabethre, akinek nem volt tovább maradása az egykori munkahelyén: 2022. márciusában – alig egy hónappal a levél után – felmondott. Hónapokkal később, az Anklernek adott interjújában mesélt a hét hazugsággal töltött évéről. Beismerte, hogy „nagy hülyeséget csinált”, a tetteiért pedig egy 2007-es térdműtétet tett közvetlenül felelőssé.
„A műtétemig mindenki annyira fantasztikus és támogató volt velem. Aztán eljött a műtét napja, megkaptam a protézist, és…néma csönd és hullaszag. A gyógyulási időszak emiatt maga volt a pokol; szinte alig volt valaki, aki rám nyitotta volna az ajtót. Mintha mindenki, aki a műtétet megelőzően törődött velem, úgy lett volna vele, hogy »juhhu, megoperáltak, meggyógyultál!«
Szóval nem kerestek. Nem volt segítségem, én pedig visszatértem a régi, jól bevált megküzdési stratégiámhoz: hazudtam magamnak valamit, ami miatt segítségre volt szükségem, és ebben aztán jól benne is ragadtam.
