Ártalmatlan cikknek indult ez, egyszerűen szerettünk volna utána járni így, a Pride-hónap közepén annak, hogy ki volt az első drag queen. A válasz eleve nem egyszerű – megoszlanak a vélemények arról, hogy mit jelent, hogy drag queen, illetve, hogy első –, ráadásul olyan izgalmas történetekre bukkantunk, hogy nem győztük feltúrni a szépirodalmi és bírósági forrásokat. Nem obskúrus, csak az LMBTQ-történetet kutató szakértők által ismert drag queenekről van szó ráadásul, hanem híres történelmi személyiségekről, sőt, mitológiai figurákról. Olyanokról, akiket a köztudatban őrülten férfias, laza, macsó, kigyúrt arcokként tartunk számon, akik lazán legyőzik az ellenfelet, ha kézbe veszik a fegyvert, és ágyba visznek bármilyen nőt, ha kézbe veszik, amit ilyenkor – az eposzok és balladák szerzői szerint – kézbe kell venni.
Kard? Aha, persze…
Nem is kertelünk tovább, kezdjük az elején:
Tudtátok például, hogy a történelem első drag queenje maga a hős Akhilleusz volt?
Igen, az a trójai félisten, akit annak idején Brad Pitt alakított, és akiről ránézésre természetesen senkinek sem jutott eszébe, hogy szabadidejében női ruhákban vonulgat. Életének ezen szakasza valahogy ki is maradt a filmből, pedig fontos mozzanata ez a sztorinak. Történt ugyanis, hogy miután megjövendölték az akkor még kamaszfiú Akhilleusz halálát, anyja, hogy meghekkelje a jóslatot, Szkürosz szigetére vitte a fiút, Lükomedész királyhoz, hogy ott lánynak öltözve neveljék.
A fiatal Akhilleusz pedig nem, hogy nem ellenkezett, hanem lubickolt a helyzetben: élvezte a ruhákat, a sminket, szóval tökéletesen játszotta a szerepét, és még megerőltetnie sem kellett magát.
Bár a kifejezés maga még bőven nem létezett, és különben is többet jelent, mint „nőnek öltözött férfi”, a fentieket figyelembe véve bátran kijelenthetjük, hogy Akhilleusz volt az első igazi Drag Queen. Ez persze nem akadályozta meg, hogy beleszeressen a király egyik lányába, akit teherbe is ejtett; az nem derült ki, hogy kezelték volna a helyzetet, ha úgy születik meg a fia, hogy Trója leendő megmentőjének még mindig a nők között kell bujkálnia, időközben ugyanis megérkzett Odüsszeusz, aki egy halom ruhát hozott ajándékba a nőknek. A ruhák alá fegyvereket rejtett, amiket meg is találtak a király lányai, amikor pedig harci riadót fújtak, Akhilleusz ösztönösen utánuk nyúlt; így bukott le.
Jean-Auguste-Dominique Ingres: Akhilleusz sátrában fogadja Agamemnón követeit, 1801. (Fotó: Heritage Art/Heritage Images via Getty Images)
A jelenet a kora újkor művészeinek egyik kedvenc témája volt; az erről szóló festményeken a fentiekből csak annyit látunk, hogy míg a nők élvezettel turiznak az adománykupacban, Akhilleusz női ruhában és sminkben, üdvözült arccal fogdossa a kardokat – amelyek ebben a kontextusban fallikus szimbólumként működnek –, pont, hogy szövegbuborék nincs a feje felett azzal, hogy „atyaég, ez de menő!”. Ebből a képből a korabeli LMBTQ-mozgalom fontos szimbóluma lett volna, ha létezett volna LMBTQ-mozgalom.
Ha már a hosszú, szőke hajú, kigyúrt férfiaknál tartunk – vagyis azoknál, akiket így ábrázol Hollywood –, nem mehetünk el szó nélkül Thor mellett sem, aki egy ponton szintén kénytelen volt nőnek öltözni, nem is akárkinek:
Loki unszolására esküvői ruhát húzott és eljátszotta a Freyját, a szerelem és termékenység istennőjét.
Thrymr, az óriások királya ugyanis elrabolta Thor pörölyét, Mjölnirt, és megüzente, hogy csak akkor adja vissza, ha feleségül veheti az istennőt, akinek eleve elég hosszú várólistája volt a jelöltekről, és a korabeli szenderdek szerint mérsékelten vonzó uralkodó nem volt rajta. Hatalmas balhét is rendezett, csak Loki tudta megnyugtatni azzal, hogy ő és testvére elmennek hozzá és eljátsszák a lakodalmat, úgy, hogy Thor lesz Freyja, Loki pedig a koszorúslánya. Hogy sikerült a terv, az a cselszövő istennek köszönhető, aki teledumálta a vendégek és a király – akit ezen a ponton már inkább sajnálunk – fejét azzal, hogy Freyja azért mozog furán, mert napok óta nem evett az esküvőszervezés közepette, az arca pedig a kialvatlanságtól furcsán férfias. Mindenkit átvertek, és hogy még viccesebb legyen a helyzet, az esküvőt egy laza vérontással előzték meg: Thor visszavette Mjölnirt és lemészárolta vele a vendégsereget.
Nem tudjuk, Chris Hemsworth visszatér-e még valaha a szerepben, de ha igen, nagyon reméljük, hogy ez is benne lesz a következő filmben.
Ehhez képest mellékes, hogy egyszer Robin Hood is nőnek öltözött: ez nem volt klasszikus drag, hiszen „csak” egy öregasszonnyal cserélt ruhát, miközben egy rátarti püspök elől menekült. Meg is úszta, a nőt fogták el helyette, de a hős tolvaj természetesen nem hagyta, hogy kivégezzék: még időben utolérte őket – még úgy is, hogy közben saját emberei, például Kicsi John nyilazták majdnem le, azt hitték ugyanis, hogy egy boszorkány szalad feléjük –, és amikor kiderült a turpisság, szétkergették az embereit, a püspököt pedig elfogták, kifosztották és egy fához kötözték. Robin elengedte volna Kicsi John azonban még egy kicsit eljátszadozott vele: arra kényszerítette, hogy miséztesse meg őket, és végül azzal engedte útjára, hogy ezek után lesz szíves rendszeresen imádkozni Robin lelki üdvéért.
Az mindenesetre sokat elmond a korszak (a 16. században járunk) közerkölcseiről, hogy az egyébként ártalmatlan népballadát úgy irtották az akadémikusok, ahogy csak tudták: úgy tekintettek rá, mint merényletre a protestáns hit ellen, nem győzték kiemelni „gyerekes hangvitelét” és „bárgyú fordulatait”. Még a balladák hivatalos gyűjtője, Francis James Child is azzal jött, hogy „vagy fárasztóak, vagy émelyítőek” ezek a szövegek, amelyek legfeljebb arra jók, hogy filléres füzetként terjesszék őket. Terjesztették is, a nép ugyanis szerencsére magasról tett az udvari irodalmár-influenszerek véleményére és két pofára zabálta Robin Hood anarchista sztorijait, ennek hosszú távú hatásaival pedig sajnos nekünk is számolnunk kell. (Vö. Kevin Costner, Russel Crowe – nem idekeverendő a Robin Hood, a fuszeklik fejedelme, ami természetesen alapmű.)
RuPaul? Lárifári!
Ideje, hogy rátérjünk a valódi drag queen-eredetmítoszra; a szubkultúra egyébként éppen Angliában szökkent szárba, ami a fenti Robin Hood-féle epizód után meglepő lehet. Aki kicsit is ismeri a színháztörténelmet, az azonban pontosan tudja, hogy
férfiak nagy tömegben, intézményesített keretek közt és a királyi család áldásával kezdtek nőnek öltözni a 17. században, és sokan közülük így jöttek rá, hogy kifejezetten élvezik.
Nőnek színpadra lépni ekkoriban hatóságilag tilos volt, így kénytelenek voltak férfiak játszani a női szerepeket is, ami főleg akkor volt kínos, amikor az adott darabnak női főszereplője (is) volt. Shakespeare drámáiban pedig csak úgy hemzsegnek a nők, és mivel a mester műveit folyamatos telt házzal játszották (ő ugyanis már életében is elképesztően népszerű volt, természetesen inkább az öldöklésnek, a szexnek és a szóvicceknek, mint a korát meghaladó költői nyelvhasználatnak hála), nem volt mese: az erre alkalmas férfi színészeknek minden este ki kellett állniuk mint Júlia, Ophelia és a többiek.
Mivel a női jelmezek terebélyesek és súlyosak voltak, a férfiak eleinte bénán mozogtak bennük és a földön rángatták a ruhák lelógó részeit. Innen ered az elnevezés: drag.
Liza Minellinek öltözött drag queen a párizsi New Jimmy’s bárban (Fotó: Fairchild Archive/Penske Media via Getty Images)
A 18. századra aztán furcsa jelenségre lettek figyelmesek az éjszakai életben: a színészek és az ő viselt dolgaikon felbátorodó átlagemberek a színházon kívül is elkezdtek női ruhákban mászkálni. Sőt, egy idő után versenyeztek is, hogy ki vonul fel díszesebb és rafináltabb estélyikben az erre alkalmas lebujokban; a kutatók szerint egyébként szó sem volt arról, hogy mind melegek lettek volna, bi- és heteroszexuális férfiak is előszeretettel öltöztek dragbe. Az önkifejezés népszerű formája volt ez (ahogy RuPaul évszázadokkal később megfogalmazta: „nem nőnek öltözöm, hanem drag quennek!”), és ahhoz képest egészen sokan elfogadták az egészet, hogy sem az egyház emberei, sem a hatóságok nem nézték jó szemmel. Eközben csodálatos védőháló alakult a mollyk körül – így hívták a nőnek öltözött férfiakat, később pedig általában a homoszexuálisokat. Bár a korszak törvényei szerint a szodómiát súlyosan büntették, a munkásosztály nőtagjai, például a kocsmák közelében élő és dolgozó mosónők igazi szövetségeseik voltak, mindig leadták nekik a drótot, hogy mire figyeljenek, hova menjenek, cserébe divat- és szépségtippeket kaptak, néha pedig ruhákat is, persze csak kölcsön.
Volt köztük egy, aki nem volt hajlandó bujkálni, és amikor megszégyenítették, gondolkodás nélkül bíróság elé rángatta az illetőt. Ő volt
Seraphina hercegnő
Valódi (bocsánat: polgári!) neve egyébként John Cooper volt, de ennek csak azért van jelentősége, mert a kutatók így vissza tudták keresni a bírósági aktát, amely az egyetlen bizonyíták Seraphina létezésére.
Nagy kár, pedig kíváncsiak lennénk rá, a dokumentumok alapján ugyanis elképesztő kisugárzása lehetett a hercegnőnek. Prüdéria és extrém vallásosság ide vagy oda, szabadon járt-kelt az 1700-as évek elején férfiként, női ruhában, úgy, hogy aligha volt kiváltságos: az iratok csak „urak szolgálójaként” hivatkoznak rá, azaz jó esetben komornyik volt vagy egyéb alattvaló. Mollybárról mollybárra mászkált éjszakánként, tudva, hogy ezért akár fel is akaszthatják. 1726-ban végig is nézte, hogy három férfit elvisznek az egyik melegbárból és nyilvánosan kivégzik őket. Ennek ellenére vígan szervezte a drag közösséget, táncolt, varieté műsorral haknizott a melegbárok hírhedt hátsó szobáiban, amelyeket ironikusan kápolnaként emlegetettek az érintettek. Végül Seraphina is a bíróság előtt találta magát, de nem azért, amiért gondolnánk:
Megtámadták, levetkőztették, ő meg ahelyett, hogy elbújt volna és örült volna, hogy ennyivel megússza, beperelte a férfit – és nyert.
John Singleton Copley: Sarah Allen c. festménye segít nekünk elképzelni, hogy is nézhetett ki Seraphina (Forrás: Minneapolis Institute of Art)
London kifejezetten undorító hely volt a 18. század elején, Oscar Sherwin gazdaságtörténész még tárgyilagos, távolságtartó tanulmányában is úgy jellemezte azokat az évtizedeket, hogy „brutális, obszcén, mocskos, bűzölgő korszak” – és erről természetesen nem a drag queenek tehettek. 1732 május 30-án John Cooper arra ért haza, hogy kizárták a bérelt szobájából; rá se rántott, visszavette a női ruháját és Seraphinaként tivornyázott tovább molly barátaival. Az egyik pincekocsmában haverkodott össze Thomas Gordonnal, akivel órákig lelkiztek; mint kiderült, a férfi csak Seraphina ruhájára hajtott, túl szép (és feltételezhetően elég drága) volt ugyanis ahhoz, hogy ne akarja elrabolni. Elkísérte egy parkba, ahol kést szegezett a mellkasának, és levetkőztette; a rabló alighanem női ruhában távozott, mert a saját rongyait odaadta Seraphinának. Előtte még megfenyegette, hogy ha fel meri jelenteni, azt hazudja majd a bíróságnak, hogy szexelni akart vele, azaz könnyen a bitófán találhatja magát.
Mégis feljelentette a férfit. Nem tudni, hogy csinálta, de a bíróság mellé állt; alighanem mindenki tudta, mi folyik az álszent társadalom színfalai mögött. Ha ugyanis lekapcsolják a mollykat, nem csak a vállaltan LMBTQ-embereket „iktatják ki”, hanem tisztes családapákat, bányászokat, rendőröket is. Cooper/Seraphina ettől függetlenül is annyira meggyőző volt, hogy a bíró ősztönösen női személyes névmással emlegette, és a tanúk is következetesen hölgyként hivatkoztak rá, az egyikük, Marry Poplet például azzal érvelt, hogy elég nehéz homoszexualitással vádolni egy férfit úgy, hogy meg nem mondaná róla senki, hogy az. (Mármint férfi.)
A támadót elítélték, és hiába próbálta beváltani a fenyegetését, Cooper szabad emberként távozott. Úgy, hogy a bíró pontosan tudta, kicsoda.
Azaz elismertette a szabad élethez való jogát. Azóta eltelt 293 év, és még mindig vannak országok, ahol ez nem egyértelmű. Például a miénk.
