Ma Csernobil és közvetlen környezete — az úgynevezett Csernobili zóna — egyedülálló kísérleti terep lett ahhoz, hogy tanulmányozzuk, miként hat hosszú távon a ionizáló sugárzás az állatok biológiájára. Bár az emberek elhagyták a környéket, a vadon élő állatok nem tűntek el. Sőt, egyes fajok újra elszaporodtak — különösen a szürke farkasok, amelyek a tápláléklánc csúcsragadozóiként különösen érdekesek a tudósok számára.
A Princeton Egyetem biológusai (Cara Love és Shane Campbell-Stanton) több mint egy évtizeden át tanulmányozták ezeket a farkasokat, és arra jutottak, hogy Csernobil farkaspopulációja népesebb, mint a közeli belorusz védett területeken élő farkasok populációja.
Csernobil farkaspopulációja rendkívül népes (forrás: Pixabay)
A kutatók 2014-ben sugárzás-mérőkkel és GPS-nyakörvekkel látták el a farkasokat, hogy meghatározzák, mennyi radioaktív sugárzásnak vannak kitéve. Kiderült, hogy ezek az állatok folyamatosan olyan sugárzási szinteket kapnak, ami több mint hatszorosa az emberek biztonsági határértéknek. Ez alapján logikusan azt várnánk, hogy az ilyen környezetben élő állatok rosszul teljesítenek — de a helyzet ennél sokkal érdekesebb.
Evolúció: rák-ellenállás és természetes szelekció
A tudósok genetikai vizsgálatokkal azt találták, hogy a zónában élő farkasokban olyan genetikai változásai vannak, melyek valószínűleg növelhetik a rák elleni rezisztenciát.
Ez nem azt jelenti, hogy a farkasok sosem kapnak rákot, hanem inkább azt a következtetést lehet levonni belőle, hogy nehezebben pusztulnak el tőle, és így tovább tudják adni ezeket a hasznos génváltozatokat az utódjaiknak.
A farkasok vizsgálata nem csupán az evolúció mechanizmusainak megértéséhez járul hozzá — a kutatók most rákkutató szakemberekkel dolgoznak együtt, hogy feltérképezzék: az ilyen rezisztencia hogyan segíthet emberi rákkezelések fejlesztésében.
Forrás: popularmechanics
