Körömrágás: kicsi fájdalom, nagyobb kontrollérzet
A logika elsőre furcsán hangzik, mégis ismerős: amikor belül túl sok a zaj – szorongás, feszültség, nyugtalanság –, a test keres valamit, amit azonnal képes kontroll alá vonni. A körömrágás, bőrkapargatás pont ezt adja: egy apró, kontrollálható ingerrel átbillenti a fókuszt a fejben kavargó, nehezen megfogható érzésekről egy konkrét, fix testi pontra.
A The Independent című lapnak nyilatkozó pszichológus leírásában a „kicsi ártalom” egyfajta gyors csereüzlet: inkább legyen egy kisebb, ismert és irányítható kellemetlenség, mint az az élmény, hogy az érzelmek elárasztanak, és te csak sodródsz velük. Ezért is fordul elő, hogy a szokás sokszor akkor erősödik fel, amikor valaki eleve túlterhelt, bizonytalan, vagy egyszerűen túl sok a váratlan helyzet.
Mi köze ennek a túléléshez?
Heriot-Maitland szerint az agy alapüzemmódja nem az, hogy boldoggá tegyen, hanem hogy biztonságban tartson. A kiszámíthatóságot szereti, a meglepetéseket utálja. Ha valami belül fenyegetően „szétesőnek” tűnik (például szorongás vagy túl erős feszültség), akkor jöhet a régi, bevált mozdulat: egy ismétlődő cselekvés, ami megnyugtat, mert ismerős, és mert ad egy minimális kontrollérzetet.
És ettől válik tanulttá is: sokaknál a körömrágás úgy indul, hogy egyszer-kétszer segít egy feszült helyzetben, aztán az agy megjegyzi: „ez működik”, és később automatikusan előhívja ugyanazt a megoldást.
A körömrágás nem „csak” szokás, a funkció számít
A gyakorlati tippek (rövidebb köröm, keserű körömlakk, kéz „lefoglalása”) néha segítenek, de a pszichológus máshová helyezi a hangsúlyt: nem az a kulcs, hogy erőből letiltsd a működést, hanem hogy értsd, mire használod ezt a viselkedést.
Azaz, ha tudod, hogy a körömrágás nálad jellemzően mikor kezdődik el (fáradtság, konfliktus, várakozás, túl sok inger), akkor kapsz egy térképet arról is, mi az, amit az idegrendszered éppen védeni próbál. Onnantól pedig lehet finomabb, kímélőbb megoldásokat keresni ugyanarra a célra: feszültséglevezetést, megnyugvást, kontrollt.
A témát a szerző a Controlled Explosions in Mental Health című könyvében is körbejárja: ott a „kis önbántások” és az erősebb önsértő minták közös mechanizmusára is ránéz – arra, hogy sok viselkedés valójában nem „őrültség”, hanem egy túlélő stratégia, ami sok esetben sajnos idővel rosszul sül el.
Fotó: illusztráció, Getty Images
