“Mikor hazavittem a két hónappal korábban született Rosie-t, teljesen összeomlottam” – emlékszik vissza Joanna Moorhead. Az asszony szerint a koraszülött babák világra hozása a szülő számára is traumatikus élmény: szomorú, magányos, rémisztő. Hiába tennél meg mindent gyermekedért, akit még alig ismersz, azonnal elveszik tőled, hogy majd visszaadják, “ha készen állsz rá”. Ezt pedig a szülő is kudarcélményként élheti meg: alig vagyok néhány órája anyuka, máris csődöt mondtam.
Joanna életében számos nehéz szakasz volt, de antidepresszánst csak akkor szedett, mikor papíron a legboldogabbnak kellett volna lennie, első gyermeke születése után. A hetek, amiket egy műanyag doboz mellett ülve, apró kezecskéket szorongatva töltött, elvették tőle az anyaság tisztább, egészségesebb formáját, és helyette valami torz verzióval kárpótolták. Moorhead emlékei szerint ez az időszak nemcsak deprimáló, de rémesen kimerítő is volt, ami párkapcsolatára is hatalmas súlyt terhelt.
Joannát sokkolta a tény, hogy a koraszülött babák szüleinek mentális egészségére senki nem gondol. Nincs pszichológus szakértő, aki átsegítené őket ezen a nehéz időszakon, aki foglalkozna érzéseikkel és gondolataikkal. Azt mondja: “Néhány alkalom tanácsadás mindent megváltoztatott volna… akkor talán nem omlottam volna össze akkor, amikor az embernek nem szabad összeomlania.”
