Az Óbudai Egyesített Bölcsődék Kerék utcai intézménye 1998 óta fogad halmozottan sérült gyermekeket, gyakorlatilag elsőként az országban. Azóta körülbelül százhúsz ilyen kicsi fordult itt meg, őket végig együtt gondozták, nevelték egészséges társaikkal.
A mai napig ez a bölcsőde az integráció bázisa, de ma már az összes harmadik kerületi intézményben találunk SNI-s (sajátos nevelési igényű) gyerekeket.
A Kerék utcában hat tíz-tizenkét fős csoport van, mindegyikben egy-egy sajátos nevelési igényű kisgyermekkel. A gyerekek a fejlesztőfoglalkozások egy részét helyben kapják, a szakemberek szorosan együttműködnek az erre specializálódott alapítványokkal.
Logopédus, humánkineziológus, gyógytornász, gyógypedagógus: számos szakember státuszát köszönheti a bölcsőde az önkormányzatnak. A pedagógiai szakszolgálat is küld egy gyógypedagógust, így összesen nyolc szakember foglalkozik a hátrányosabb helyzetű gyerekekkel.
A sérült gyermekeket speciális intézményekben is nagyon nehéz elhelyezni a helyhiány, esetenként a nagy távolságok miatt. “Annak, hogy ezek a gyerekek ide járhatnak, egyik fontos hozadéka, hogy mindkét szülő tud dolgozni” – mondja Tárnoki Erzsébet intézményvezető.
Miért vállal magára egy intézmény ekkora feladatot, amikor ez nem volna kötelessége? “Egyrészt mert ezeket a gyerekeket szinte senki nem fogadja be, másrészt azért, mert mi így küzdünk a diszkrimináció ellen” – válaszolja Erzsébet.
Állítópad, egy segédeszköz a sok közül. A gyerekeket a törvényi előírás szerint hetente kétszer egy órában kell fejleszteni. Ehhez képest itt naponta minimum egyszer biztosítják a szükséges foglalkozásokat a gyerekeknek. Sőt jó néhány gyerek jár ide más bölcsődékből, óvodákból is.
Boros Zsófi humánkineziológus épp a négyéves Liza mozgásfejlesztését végzi. (A halmozottan sérült gyerekek hatéves korukig maradhatnak az intézményben.) Liza egy ritka és súlyos kromoszóma-rendellenességgel született – összesen talán tíz hozzá hasonló betegséggel élő ember van a világon. Erről a kórképről sem magyar, sem külföldi szakirodalom nemigen található, ezért a szakember igencsak a saját tapasztalataira, szaktudására van utalva.
Liza ma már sokkal szebben tartja a fejét, mint két éve. “Amikor idejött, még csak feküdni tudott, ma már jóval előrébb járunk, tud már fogni, most azt gyakoroljuk, hogy egyik kezéből át tudja tenni a tárgyakat a másik kezébe. De még rengeteg a tennivalónk…” – mondja Zsófi.
“Lizát mindenki nagyon szereti a csoportban – mondja Fáni, Liza gondozónője. – Van egy nagyon vadóc »kisfiam«, ő hozza például mindig a pelenkát neki. De a múltkor arra mentem be a terembe, hogy a gyerekek körbeállták Liza ágyát, és együtt énekeltek neki.”
“Ha valaki úgy dönt, ide szeretné beíratni a gyermekét, először leülünk a családdal, beleértve a gyereket is – magyarázza Erzsébet. – A szívem összeszorul mindig, amikor meglátom a hatalmas dossziékat, a papírtömegekkel, általában szigorú kronológiai sorrendbe rendezve. Ilyenkor mindig kiderül, hogy milyen sok helyen jártak már, mennyi energiát és pénzt fektettek a gyerekük fejlődésébe. A szakvéleményekbe nem mindig nézünk bele, fontosabb, hogy mit válaszolnak a kérdéseinkre a szülők, és mit látunk a gyerekükön.”
“Gyakran elsírják magukat az apák is, az anyák is, különösen, amikor szóba kerülnek a szülés körülményei, hiszen általában már az első percben kiderül, hogy a gyereküknek valamilyen rendellenessége van. Ilyenkor látszik, hogy ez mekkora trauma, és milyen nehéz ezt feldolgozni. Ha együtt marad a család, általában jóval összetartóbbak az átlagnál. De sajnos az esetek többségében az anyák egyedül érkeznek a gyerekükkel.”
“Sok történetre emlékszem a mai napig. Egyszer jött egy nagyon fiatal házaspár Erdélyből, egy kis faluból, a kislányukkal. A szülők nem tudták, hogy Down-szindrómás a gyerekük, a gyerekorvosuk küldte őket ide, de ő sem merte nekik elmondani. Mi is vártunk két-három alkalmat, de addigra már az édesanyja is látta, hogy más a gyerekük, mint a többi bölcsis. »Édesanyám is mondta, hogy kicsit gyöngébb, mint a többi« – fogalmazott a fiatal anyuka. – Sosem fogom elfelejteni.”
“Máskor egy egyedülálló anyuka beíratta hozzánk a két kisfiát. Mindketten egészségesen születtek, de féléves korukban kiderült, hogy izomsorvadásuk van. A gyerekek évekig jártak hozzánk, nagyon megszerettük őket. Az idősebb kisfiú sajnos már nem él. Nemrég találkoztam az anyukával. Férjhez ment ismét, és az új házasságából született egy egészséges gyermeke, akit a belvárosból hozzánk íratott be. Ide, a harmadik kerületbe.”
“Az emberek nem vesznek minket komolyan – sóhajt Erzsébet. – Ez »csak« egy bölcsőde, mondják, pedig a korai fejlesztés életeket menthet meg.”
