HIVATÁS
Az ember ott látja a kihívást, ahol nagy a tét. Nagy dolog egy életveszélyben lévő balesetes vagy agyhártya-gyulladásos kisgyermeket is megmenteni egy gyermekintenzív osztályon, de ezeket az apró babákat életben tartani még nehezebb feladat.
Olyan nagy tét sehol nincs, mint a szülőszobán. Egy szívsebészeti műtőben is sok minden forog kockán, de ott van három szívsebész, aneszteziológus, intenzíves pumpatechnikus… A szülőszobán, ha éjjel kettőkor, váratlanul megszületik egy ilyen baba, az orvos egymagában van, esetleg másodmagával az ügyeletessel.
Ha három-öt perc alatt jól dönt, akkor nem lesz oxigénhiány, és felnőhet egy egészséges gyerek, ha nem, akkor károsodásokkal kell leélnie az életét.
Vagy épp jó döntést hozunk, de nem úgy jönnek össze a dolgok.
Dr. Gárdos László, osztályvezető főorvos
HATÁROK
Ha tizenöt évvel ezelőtt készül velem ez az interjú, azt mondtam volna, hogy egy 24-26 hetes magzatot valószínűleg nem érdemes életben tartani, a 28 hétnél korábban születetteket abortusznak tekintették. Ma az ekkorka picikből több marad életben, mint akkor az 1-1500 grammosokból! Sőt, ma a 22-23 heteseknek is van esélyük, még ha minimális is. Régen még a harminc heteseknél is gyakori volt az idegrendszeri károsodás, ma viszont egy jobb centrumban egészen alacsony ennek az aránya. A legkisebb babák, akiknél valaha példa volt arra, hogy végül egészséges kisgyermek lett belőlük, 23 hetesek, és 350 grammosak. De az ilyesmi csak a rekordok könyvét érdekli, nagy jelentősége nincs. Adott esetben sokkal nagyobb teljesítmény egy jóval nagyobb, ám rosszabb állapotú babát életben tartani, csak az nem kerül bele a híradásokba. Lehet, hogy a következő tizenöt évben itt marad ez a határ, de én azt mondom, ha ma is az lenne, hogy tízből csak öt pici maradna életben, akkor is ugyanúgy kéne küzdeni értük. Persze nemcsak az számít, hogy valaki életben marad-e, hanem az is, hogy milyen életminőségben.
VESZTESÉGEK
Amikor kezdtem a munkát, nagy volt a halandósági aránya ezeknek a babáknak – nemcsak itt, de a világon mindenütt.
Sokat sírtak a nővérek, és az orvosok is gyakran voltak depressziósak.
A szülők csak látogatóként jöhettek be az osztályra, így a nővérek többet voltak a picikkel, mint a szüleik. Ezért mikor pár hét után elveszítettünk egy ilyen pici babát, az olyan volt, mintha csak egy családtagunkat veszítenénk el. Reggel, mikor jöttem dolgozni, a koraszülött-intenzív folyosóján át mentem az orvosi szobába. Mindig tudtam, hogy előző nap hány gép pittyegett, és öntudatlanul is érzékeltem, ha eggyel kevesebb szólt. Ilyenkor az járt a fejemben, atyaisten, most ez azért van, mert valaki jobban lett és levettük a gépről, vagy mert elveszítettünk valakit?
Ma, a sokkal jobb életesélyek mellett lelkileg könnyebb ezt a munkát végezni, de azért vannak nehéz percek. Az orvosaim nem szoktak panaszkodni, de látni rajtuk, hogy egy-egy eset megviseli őket. Abból veszem észre, hogy mondjuk valamelyikük két napig nem tud mosolyogni. Néha a legkeményebb doktornőnek is elcsuklik a hangja. És a nővérek is így vannak vele, hozzájuk nő egyik-másik pici, hiszen gyakorlatilag együtt élünk ezekkel a babákkal.
“Nemcsak az számít, hogy valaki életben marad-e, hanem az is, hogy milyen életminőségben.” (Fotók: Kováts Dani)
ESÉLYEK
Esetenként megkaptuk, hogy csak gyártjuk a sérült gyerekeket azzal, hogy mesterségesen életben tartjuk őket, amikor a terhesség csaknem felénél, éretlenül kibújnak, és most is van, aki így gondolja. De azt senki nem látja, hogy milyen csodálatos, amikor egy beteg gyerekből egészséges lesz.
Persze nehéz előrejelezni, hogy milyen születési körülmények után mi várható. Vannak alapszabályok, például bizonyos fokú agyvérzésnél vagy görcsölésnél 90 százalékos bizonyosságú, hogy károsodik az idegrendszer, ennek ellenére rengeteg olyat láttunk, hogy ezek alapján nem lett volna esélye a kicsinek, mégis egészséges lett. Sokszor előfordult az is, hogy a tankönyv szerint nagyon esélyes babák agyvérzettek lettek, néha meg azok, akik alig maradtak életben, visszajöttek, és itt szaladgáltak életerősen a folyosón.
A laikusok csodának szokták mondani, én inkább kivételnek nevezném.
Az emberi szervezet nem gép. A genetika nagyon sokat számít. De még ikreknél is előfordul, hogy ugyanolyan állapotban születnek, ugyanúgy kezeljük őket, mégis, az egyik csodásan fejlődik, a másik károsodik. És hiába nézzük át utólag is, hogy mit nem csináltunk jól, nem jövünk rá, hol lehet a különbség. Hogy ez vajon az adott gyerek élni akarása, vagy a Jóisten munkája, esetleg természetes szelekció, nem tudom. Az ember látja a korlátait, mert nem minden az orvosokon múlik – hál istennek, azt kell, mondjam.
A BABÁK
Úgy szoktam mondani, hogy ezek a babák “pici AIDS-esek”. Merthogy annyira törékeny az immunrendszerük – a legkisebb nátha végzetes lehet számukra. Minden belső szervük kialakulatlan, a tüdejük még nem alkalmas a légzésre, a gyomruk az emésztésre, hiszen még hónapokig a köldökzsinóron keresztül vették volna fel az oxigént és a tápanyagokat. Ha rosszul lélegeztetjük őket, akár tönkre is tehetjük a vékony kis lélegeztetőfelületeiket. A születés után közvetlenül, ha nem sikerül őket stabilizálni, idegrendszeri vérzés vagy oxigénhiány léphet fel, és elveszíthetik a látásukat. Fennáll még az a veszély, hogy mozgásukban, értelmi képességeikben akadályozottakká lesznek, esetleg iskolás korukban tanulási zavarokkal küzdenek majd.
Mikor még nem volt ez a családbarátság, akkor is voltak szülők, akik százhúsz százalékkal annak éltek, hogy a gyerek meggyógyuljon. Ha előírtak nekik egy óra fejlesztést, akkor ők tízet csináltak. Kutatások bizonyítják, hogy az anya IQ-ja, hozzáállása képes befolyásolni, hogy adott károsodás mellett mi lesz egy gyerekből.
“Mi nagyon korán elkezdtük az anyatejes táplálást, még akkor, amikor mindenhol máshol infúzióval, tápszerrel etették a babákat.”
HALADÓ SZELLEM
Nagy mérföldkő volt ebben az anyatejes táplálás bevezetése. Húsz éve a neonatológia csak a lélegeztetésről szólt, a táplálás másodlagos volt. Az a szerencsénk, hogy az egyik végzettségem gasztroenterológus, és a konferenciákon hallottam, hogy az anyatejnek milyen jó hatása van. Úgyhogy mi nagyon korán elkezdtük az anyatejes táplálást, még akkor, amikor mindenhol máshol infúzióval, tápszerrel etették a babákat. Fiatal orvosként először furcsán fogadták az ötletemet. Még a nővérek is jóformán kiröhögtek, hogy hogy képzelem, amikor a mellbimbó kétszer akkora, mint a gyerek szája. Aztán mégis kipróbáltuk: először a 2000-es évek elején tettünk mellre egy 700 grammos kanizsai kislányt, aki elkezdett szopni, és végül egyéves koráig így etette az anyukája. Ez akkoriban afféle kalózdolog volt, sehol nem is mondtuk el, hiszen orvosi körökben még a női tej adását is elítélték.
Azt mondták, micsoda barbárság, mikor itt vannak a jó tápszerek, egy másik nő tejét adni a gyereknek… Ma már – mint azóta kiderült – az anyatej szinte fontosabb, mint az, hogy hogyan lélegeztetjük a babákat.
Hiszen benne vannak a védőanyagok, amik megvédik őt a fertőzéstől. Nemrég viszontláttam azt a bizonyos kislányt a helyi lapban. Megjelent a fotója a kitűnő tanulók között…
A szoptatás aztán értelemszerűen hozta magával a roaming in, vagyis a családbarát elhelyezés módszerét, hiszen a babák kétóránként ettek, és ettől kezdve folyamatosan szükség volt az anyák jelenlétére. 2002-ben ezt még csak a debreceniek csinálták meg mi, úgyhogy a fővárosi orvosok eljöttek, és mint a japán turisták, körbefotózták az osztályt. Ma pedig már mi tanulunk tőlük…
Csak egy egyszerű példa: ha kirakjuk a csecsemőt a kezelőasztalra és úgy veszünk vért, akkor ordít, ha anyukája mellkasára helyezzük, mindjárt más a helyzet. Ez neki a legjobb fájdalomcsillapító. Ezt ma már fejlődésneurológiai tanulmányok egész sora bizonyítja, de akkor még nem volt mögötte elmélet. Ha belegondolunk, neki még a mamáján belül kéne lenni, az édesanyja szívverését hallgatni, nem az inkubátorban, ahol műanyag, fény, zörejek, fájdalom veszik körül: csupa negatív dolog. Sokáig én is azt gondoltam, vannak ezek a “lila” anyukák, akik szerint fontos például, hogy milyen zenét hallgat a gyerek, vagy milyen egyéb hatások érik az inkubátorban. Ma már azt kell, mondjam, sok mindenben igazuk van, hiszen kísérletek bizonyítják, hogy az anyjuk hangját már egész korán felismerik.
A CSAPAT
Az egészségügyben általában mindenki panaszkodik, hogy kevés az orvos, kevés a felszerelés… Én inkább a pozitívumokat szoktam hangsúlyozni. Egy műszer bármikor pótolható, de a legfontosabb a személyi állomány. Én büszke vagyok a csapatomra. közel száz emberrel dolgozom, és bármelyikük megállná a helyét Nyugat-Európa bármely profi centrumában.
“Háromgyermekes férfi orvosként is azt mondom, lehetek bármilyen empatikus, a nő orvosoknak előnye van, mert ott van bennük pluszként az anyai ösztön…”
Amire nagy szükség volna, az egy pszichológus. Nagyon kéne a gyerekeknek, az anyukáknak, a nővéreknek, az orvosainknak… én ezt nem tudom pótolni. Az igazat megvallva
itt nem sok olyan orvos van, akinek ne lenne valamilyen egészségügyi problémája.
Nem csoda. Kimutatták, hogy amikor éjjel szüléshez riasztanak valakit, az körülbelül olyan sokk az emberi szervezetnek, mint amikor a háborúban pihennek a katonák a lövészárokban, és megindul a bombázás. Hét-tíz nap kéne ilyenkor a stressz levezetéséhez, a bioritmus helyreállításához, de persze a folyamatos ügyeletek mellett erre nincs mód. Úgyhogy ez amortizálja az embereket.
FÉRFIAK, NŐK, ANYASÁG
Van, aki szerint nem jó, hogy elnőiesedik az orvos szakma. Én viszont háromgyermekes férfi orvosként is azt mondom, lehetek bármilyen empatikus, a nő orvosoknak előnye van, mert ott van bennük pluszként az anyai ösztön – főleg ha már van gyermekük. És nemcsak empátiában, de precizitásban sem lehet utolérni őket. Úgyhogy az egyik szemem sír, a másik nevet, amikor azt nézem, hogy mennyien vannak tőlünk gyesen. Mert egyfelől nehéz kevesebb emberrel dolgozni, másfelől viszont a saját gyerek, a magánélet mégiscsak fontosabb, mint a munka. És tudom, hogy amikor visszajönnek, talán jobban megviselik majd őket a fájdalmas helyzetek, de sokkal jobb orvosok lesznek, mint előtte voltak.
Köszönet a tudománynak
A koraszülések aránya hazánkban 10% körüli, ami körülbelül duplája annak, ami a fejlett európai országokat jellemzi. A hazai intenzív koraszülöttosztályokon (perinatális intenzív centrum, azaz PIC) nagyjából hatezer kis beteget látnak el. Az elmúlt évtizedekben hatalmas fejlődésen ment át a technológia, ami ezt segíti. Óriási vívmány volt a tüdőérlelő gyógyszer feltalálása, hiszen az éretlen tüdővel bíró babákat korábban lélegeztetni sem lehetett. Nagy dolog volt, amikor megjelentek a lélegeztetőgépek, és az is fontos előrelépés, hogy ma már nem csővel, intubálva, hanem orra illeszthető maszkkal, noninvazív eljárással juttatják be a levegőt. Emellett lényeges törekvés az agyvérzés és a szemromlás, vakság megelőzése – e téren is jelentős a javulás.
