“A terhességem 24. hetében bent fogtak egy ausztriai kórházban” – meséli a harminckilenc éves Ágh Nikoletta, a hétéves Lóránd és a négyéves Miklós édesanyja. Már jó pár éve Ausztriában dolgozott fogászati asszisztensként, így volt osztrák biztosítása, és esetenként Eisenstadtban ment el vizsgálatra. “De az meg sem fordult a fejemben, hogy ne itthon, Magyarországon szüljem meg az első gyermekem. Csakhogy azon a 24. heti vizsgálaton az osztrák orvos megállapította, hogy megrövidült a méhnyakam, és mivel ez súlyos kockázati tényezőnek számít, már el sem hagyhattam a kórházat. Egy hét után átvittek Bécsbe. Az szóba sem került, hogy kiengedjenek, mivel az állapotom rosszabbodott. Akkor már tüdőérlelő injekciókat is kaptam. Egy újabb hetet töltöttem a bécsi kórházban, már úgy volt, hogy hazajöhetek, amikor elkezdtem görcsölni, és beindult a szülés.”
Nikoletta ekkor a 26. terhességi hét végén járt. “Eldönthettem, hogy természetes úton vagy császármetszéssel szülöm meg a fiamat. Azt mondták, hogy a természetes folyamatok pozitív sokként hatnak a babára, jobb, ha a dolgok spontán alakulnak, így aztán hüvelyi úton hoztam világra Lórit.” Nikol férje, Miklós nem ért ki a szülésre, így testvére volt vele a szülőszobán. “1080 grammosan, a 37 centijével olyan kis véznácska volt, hogy a köldökzsinór eltakarta a lábát. Az egész, csöpp teste lila. Sírás helyett pedig csak egy nagyon halk cicahangot hallatott.”
“Kisfiam, itt vagyok!”
“A PIC, az extrém koraszülötteket ellátó osztály ott volt közvetlenül a szülőszoba mellett, engem ágyastól áttoltak, a fiamat pedig fóliába tekerve vitték át és tették be az inkubátorba. Emlékszem, az volt a legrosszabb, hogy egy darabig nem éreztem semmit, sem örömöt, sem pánikot. Csak akkor hasított belém a fájdalom, amikor megláttam a kisfiamat a sok műszer között. Szerencsére nem szorult lélegeztetésre, egy maszkocska volt az arcán.”
Én meg kapirgáltam az inkubátor ajtaján azt suttogva, hogy “szia, kisfiam, itt vagyok”. Egyszerre uralkodott el rajtam a végtelen, tehetetlen szomorúság és az élet csodálata: anya lettem és ez az én gyönyörű kisfiam.
Lóri a nyitott inkubátorban, Bécsben
Az orvos mindenről részletesen felvilágosította Nikolettát, sok ijesztő kockázatot említett, de az édesanyában csak az dübörgött, hogy a gyerek él. “Én ott gyászoltam és örültem egyszerre, a férjem pedig otthon. Amikor velünk volt, próbált erős maradni, nem mutatta a fájdalmát, de aztán később bevallotta, hogy amíg én Bécsben voltam, iszonyú napokat élt meg itthon.” A kórházi személyzet nagyon kedves, segítőkész volt, mindig volt egy jó szavuk Nikolhoz.
Emberségből jelesre vizsgáztak, az biztos. Igaz, egy nővérnek csak két inkubátor mellett kellett segítenie, felügyelnie, így volt kapacitásuk arra, hogy segítsenek, türelmesen megmutassák, elmagyarázzák a dolgokat. Minden inkubátorhoz tartozott egy kenguruzó ágy, ahol a szülők kényelmesen ölelhették a mellkasukra a babájukat. “Naponta kétszer kenguruztunk, alkalmanként két-három órát fekhettem az inkubátor mellett Lórival. Úgy, ahogy volt, a csövekkel együtt fektették rám, amitől kezdetben nagyon féltem, meg sem mertem moccanni, nehogy baj legyen. Sokszor cefetül izzadtam, de megérte, mert a kenguruzástól viszonylag hamar helyrejött Lóri légzése.”
Nikol egy hetet lehetett bent a kórházban a baba mellett, aztán otthonról kellett bejárnia. “Mindenhol fejtem, amikor idő volt. Nem sok tejem volt, de az ő pici gyomrának éppen elég. A kórházban fejőszoba is rendelkezésre állt, de ha éppen úton voltam, a vonaton is fejtem. A férjem, aki vasutas-vonatvezető, egyszer lezárta nekem a mozdonyt, hogy nyugodtan fejhessek. Mindig a baba fotóját néztem ilyenkor, hogy könnyebben belövelljen a tej, ezt még a kórházban javasolták, és bevált!”
Nikoletta és Lóri
Második születésnap – még mindig korán
Lóri légzése gyakran leállt, ha csak néhány másodpercre is. “Az túlzás, hogy meg lehet szokni, de megtanultam együtt élni a folyton sípoló gépekkel, és egy idő után már képes voltam higgadtan reagálni. Szerencsére egy kis masszírozásra általában viszonylag gyorsan megszűnt a baj. Akkor volt nagyobb az ijedség, amikor a kisfiam egy hónaposan súlyos fertőzést kapott. Nem vehettük ki az inkubátorból, hozzá sem érhettünk. Egyszer csak riasztott a gép, azonnal ott volt az orvos, de Lóri a masszírozásra sem reagált. Egyre többen gyűltek köré, próbálták ballonnal lélegeztetni. Eltartott egy-két percig, mire stabilizálták. Átfutott az agyunkon, hogy elveszíthetjük. Azt hiszem, azon a napon újból megszületett. Azóta az a második születésnapja.”
Nikolettához, mint minden édesanyához pszichológus is érkezett a szülés után, aki barátságosan felajánlotta a segítségét.
Sokszor voltam nagyon mélyen, de mindig arra gondoltam, hogy másnapra jobb lesz. Nem volt kedvem beszélgetni idegenekkel az érzéseimről. Olyan is előfordult, hogy épp nem volt hely a fejőszobában, és ettől annyira kiborultam, hogy a folyosón bőgtem a kanapén. Lehet, hogy akkor sem ártott volna, ha valaki erőt ad, vagy csak meghallgat.
Az édesapa, Miklós és Lóri
Nikol énekelt is Lórinak az inkubátor mellett, ez sokszor őt is megnyugtatta. “Mindenféle gyerekdalt próbáltam dudorászni neki, csak a Bóbita, bóbita kezdetű volt az, amelyikre valamilyen fura babonából nem bírtam rávenni magam. Azon zakatolt az agyam, hogy nem szabad kimondanom, hogy körben az angyalok ülnek, nehogy tényleg eljöjjenek érte.”
Nikoletta egyébként nagyon pozitív személyiség, a férjével sokat nevetnek, ez a bajban nagy segítség volt mindkettőjüknek. “Egyébként is szoros kapcsolatban éltünk, de ez a kemény időszak még inkább összekovácsolt minket. Miki mindig mellettem állt, amikor tudott, jött a kórházba, ugyanúgy kivette a részét mindenből.”
Másfél hónaposan, jól fejlődő, stabil állapotban Lórit átszállították Eisenstadtba, ahol még néhány hetet eltöltött. “A kórházban alapos oktatásban részesültünk: megtanultuk a babamasszázst, az újraélesztést, a keringés- és légzésfigyelő monitor használatát, amit fél évig otthon is használtunk. Mielőtt hazahoztuk a koraszülött fiunkat, egy napot bent töltöttem vele a kórházban, ahol mindent egyedül kellett csinálnom. Tulajdonképpen levizsgáztam babagondozásból. Ez persze jó volt, hiszen magamnak is bizonyíthattam, hogy képes vagyok ellátni őt. De közben nagyon féltem, hogy majd megszólal a monitor, mert mondjuk egy tappancsot rosszul helyezek vissza a mellkasára. Szerencsére minden jól ment, hazaengedték Lórit. Összesen 65 napot töltött kórházban. 2360 gramm volt akkor és 46 centi hosszú. Több mint duplája a születési súlyának.”
Lórival otthon
Egy egészséges kisgyerek a sok közül
“Az első otthon töltött napok inkább rettegésben, mint boldogságban teltek. Rögtön első nap sípolt a légzésfigyelő, és a pánikhangulat csak lassan mérséklődött, de azért fokozatosan belejöttünk. Azonnal ugrottam, megmozgattam, egyszer ki is kaptam a kiságyból, mert nem reagált a masszírozásra. Jártunk fejlesztésekre, rendszeresen kontrollra az osztrák kórházba, majd egy idő után a győri PIC-re. És hordtuk őt Dévény-terápiára. Azt mondták, ha hétéves koráig nem derül ki semmi probléma, akkor biztosan nincs maradandó károsodása.” A kisfiú idén kezdte az első osztályt, ép és egészséges, talán a méretei maradnak csak el kissé a kortársaitól.
“Amikor Lóri hároméves lett, visszamentem dolgozni, de négy hónap után újra terhes lettem” – folytatja az anyuka. Ugyanazt a méhnyakproblémát fedezték fel nála, ami az első terhességénél a koraszülést okozta. Szerencsére a kistestvér, Misu néhány héttel több időt tudott az anyaméhben tölteni.
“A harmincadik héten már befektettek az eisenstadti kórházba, aztán két hét után, a 32. héten megszületett Misu. Amikor felsírt, én voltam a legboldogabb. Könnyebb volt, mint Lórival, hiszen rutinos voltam, otthonosan mozogtam. Egy dologban képtelenség rutint szerezni: a félelmet nem lehet megszokni. Annyit nem kellett rettegnünk, mint korábban, Lórinál, hiszen Misu csak három hetet töltött bent, és a kisebb légzésproblémákat leszámítva jól volt, szépen fejlődött.”
Misu és Lóri
A kisfiú kancsalság miatt szorult később műtétre, most is szemüveget hord. Egyébként nagyon jól vannak mindketten, Nikoletta szerint sokszor “túl jól” is ahhoz, hogy elég rosszak legyenek. “Nekem is, ahogy a többi önkéntes KORE-tagnak, nagyon sokat segít a történtek feldolgozásában az, hogy másoknak segíthetek. Sok anyukához eljutottam itt a környéken és külföldi egyesülettel is tartom a kapcsolatot. A saját példámból is kiindulva szeretnénk elérni, hogy itthon is hasonlóan komfortos, a korababák szüleikkel, és ne csak napi fél-egy órára.”
Tudom, hogy azokban a nehéz órákban még a legjelentéktelenebb apróságok is milyen sokat számítanak. Egy vállsimogatás, egy együttérző tekintet. Sosem felejtem, amikor a mi kis küzdőnk elérte az egykilós súlyt, és az inkubátora mellett egy lufival fogadtak, amelyen az állt: Büszke 1000 grammot nyomok! Ez csak egy apró gesztus, de akik átélték azt, amit mi, tudják, hogy valójában milyen sokat jelent.
