Ahogy megérkezünk a piliscsabai családhoz, megállapítjuk, hogy a négyéves Fekete Petra korához képest nagyon közvetlen kislány, lelkesen barátkozik. Amikor sikerül szóhoz jutni tőle, mert elcsábítja Sárit a szobájába, hogy jó sok fotót készítsen róla, anyukája, Fekete-Körömi Eszter belefog a történetükbe. “Pepi tervezett gyermek, nem sokkal az után, hogy elhatároztuk, családot alapítunk, meg is fogant. Sajnos az örömünk nem tartott sokáig, mert a kilencedik héten vérezni kezdtem, és nagyon megijedtem. A nőgyógyászom viszont biztos volt benne, hogy a probléma a terhességtől teljesen független, a méhszájon alakult ki valami kis polip, ami nem rosszindulatú, és a magzatot sem érinti. Próbált megnyugtatni, de én attól kezdve folyamatosan aggódtam, nem tudtam megszabadulni a rossz érzésektől. És annak ellenére, hogy nem volt szükség különösebb óvintézkedésre, inkább nem dolgoztam.”
Eszter kéthetente járt kontrollra, és ezek az alkalmak kissé megnyugtatták, de továbbra is vérezgetett, és csak a terhesség huszadik hetében szűnt meg a probléma. “Végre kicsit elengedhettük magunkat, élvezhettük a babavárást, de sajnos most sem tartott sokáig a nyugalmunk. 25 hetesen azt vettem észre, hogy a baba nem mozog, ami feltűnő volt, mert addig kifejezetten izgága volt. A védőnőm és az orvosom sem észlelt semmi különöset, bár akkor már lehet, hogy nem vettek komolyan, túl sokat nyafogtam. Az anyai szívem azonban rosszat sejtett.”
Nem maradt más, császározni kellett
Amikor Eszter a 26. héten újabb vérzést észlelt, bent tartották a kórházban. “Két orvos is megerősítette, hogy a baba jól van, és tulajdonképpen én akartam ott maradni, mert úgy éreztem, hogy ott biztonságban vagyunk, ha hirtelen beavatkozásra lenne szükség. Kaptam antibiotikumot, sőt tüdőérlelő injekciót is adtak, miközben arról senki nem beszélt, hogy esetleg fennáll a koraszülés kockázata. Egyre feljebb ment a vérnyomásom, az orvosok kezdtek toxémiára gyanakodni, de a vizsgálatok nem igazolták ezt. Az viszont kiderült, hogy nagyon kevés a magzatvíz, mert rés keletkezett a burkon, és a baba súlya is jócskán elmarad a korához képest, 600 grammosra saccolták. Két nappal később, miután az állapotunk egyre kritikusabbá vált, az orvosi konzílium úgy döntött, hogy császármetszést végeznek, Petrának meg kell születnie. 27 hetesen.”
A kismama a János Kórházban szült, ahol szerencsére helyben van az extrém koraszülötteket ellátó speciális, úgynevezett Perinatális Intenzív Centrum (PIC). “Emlékszem, a nővér kezében egy kis csomaggal suhant el mellettem a szülészet folyosóján, majd hirtelen visszafordult, és odaszólt, hogy biztosan én vagyok az apuka – veszi át a szót Dénes, Pepi édesapja, amikor visszatér kislányával a nappaliba. – Kicsit elbizonytalanodtam, azt sem tudtam, mit mondjak. Egy aprócska kis fejet láttam a sok ruha között. Szegény kislány elég rémisztő látvány volt. Egy tenyérnyi kis emberkezdemény.”
“Utólag kiderült, hogy csomó keletkezett a köldökzsinóron, ezért maradt el a baba súlygyarapodása – folytatja Eszter. Közben előveszik a fotóalbumot, a kislány büszkén mutogatja újszülöttkori képeit. – A súlyát leszámítva, szerencsénkre, minden szerve a korának megfelelő fejlettségű volt. Azt mondták, kész csoda, hogy nincs szüksége gépi lélegeztetésre. Azzal nyugtatgattak, hogy Petra állapota stabil, tulajdonképpen csak híznia kell. Persze azt is elmondták, hogy az első két hétben fennáll az agyvérzés veszélye, és még egy sor kockázatot ismertettek. Alá kellett írnunk jó pár nyilatkozatot, hogy hozzájárulunk az esetlegesen szükséges beavatkozásokhoz. Nagyon féltünk, és arra gondoltunk, hogy nem hagyhatjuk ott, a kórházban a kisbabánkat. A közelében akartunk maradni, hogy azonnal mellette lehessünk, ha gond van.”
Petra születése után nem sokkal
Egy szerencsés véletlen folytán Eszter testvére a kórháztól öt percre talált albérletet a házaspárnak. “A nővéremmel szemben lévő lakásra ki volt írva, hogy eladó. Amikor elmondtuk, miért lenne szükségünk a lakásra, gondolkodás nélkül kiadták nekünk. Nem akartunk berendezkedni, úgy gondoltuk, az nem jó ómen, de a szüleink még aznap egy csomó mindent hoztak, szőnyegtől elkezdve az edényekig. Megható még ma is visszagondolni, milyen segítőkész volt mindenki. És attól kezdve része lettünk a PIC-gépezetnek, tagja lettünk egy szülői csoportnak, ott, a kórház folyosóján vigasztaltuk egymást, cseréltünk tapasztalatot. Ők nyújtottak akkor igazi társaságot számunkra, a sorstársak.”
Az egykilós csomag adott erőt
“Azt hiszem, nehéz volt minket akkoriban elviselni – néz maga elé Dénes, aki akkor már közel egy évtizede a Vakok Általános Iskolájában dolgozott, sok halmozottan sérült kisgyerek közelében. Tisztában volt vele, milyen maradandó nyomokat hagyhat a korai születés. – Nem tudtam tovább csinálni a munkámat, szinte azonnal eljöttem. Hónapokig gyógyszert szedtem, és pszichológushoz jártam. Nagyon megterhelte a lelkemet. Később sem tértem vissza az intézetbe, inkább a feleségem rendezvényszervezéssel foglalkozó vállalkozásához csatlakoztam.”
“De nem csak minket viselt meg, hogy a kisbabánk sokáig életveszélyben feküdt a kórházi inkubátorban, monitorrengeteg közepén. Emlékszem, anyukám kint várta, milyen arccal jövök ki Petrától, amikor a szülés után két nappal először láthattam őt. Persze mosolyogtam, hiszen szépnek láttam még azt a törékeny testét is. – Eszter és Dénes kis időszakokra felosztva naponta egy órát tölthetett a kis koraszülött inkubátora mellett. – Diktafonra vettünk fel szöveget, azt tettük a füléhez, ahogy az orvosok javasolták. Hittünk benne, hogy érzi a jelenlétünket, hallja a hangunkat. A világért nem hagytunk volna ki egyetlen látogatási alkalmat sem. Közben pedig mérhetetlen tehetetlenséget éreztünk. Fejtem az anyatejet, az is segített hasznosnak érezni magam, Dénes meg vitte be a tejkonyhába. Az első adag egy milliliter volt, de minden egyes nap többet kértek, onnan tudtuk, hogy Petra fejlődik. Amikor elérte az egykilós súlyt, a főorvos asszony tanácsára pezsgőt bontottunk, úgy ünnepeltünk. A mi kis egykilós csomagunk adott erőt ahhoz, hogy kimásszunk a hullámvölgyből. Aztán egy alkalommal, mikor bementünk látogatni, és az a látvány fogadott, hogy a gyerek fejéből egy cső lóg ki, akkor igencsak össze kellett szednünk minden erőnket. Pedig csak egy kisebb fertőzésről volt szó, ami miatt gyógyszert kellett kapnia…”
Petra összesen tíz hetet töltött kórházban, újévkor engedték haza, három héttel az eredetileg kiírt szülési időpont előtt. “Mielőtt hazavittük, három napra befekhettem, hogy jobban összeszokjunk. Ez nagyon hasznos volt, mert izgultam, hogyan leszek képes ellátni Petrát. Egy másik családdal, akiknek Petrával éppen egyidős a kisfiuk, és azóta is kapcsolatban vagyunk, odabent szilvesztereztünk. Nagyon boldogok voltunk mindannyian. Még ma is libabőrözöm, ha arra gondolok, hogy egy napon szültünk, és egy napon távoztunk a picikkel… Végre együtt mehettünk haza, az egész család. És sosem felejtem, amikor a főorvos asszony azt mondta, olyasmi vár magukra, mint amikor valaki eltervez egy álomszép, trópusi nyaralást, aztán egy hideg, esős környezetben köt ki, de előbb-utóbb rájön, hogy az is egy nagyon jó hely.”
Talán sosem leszünk túl rajta
Petra, ha akarja, már régóta simán letagadhatja, hogy extrém koraszülöttként jött világra. Egészséges, életerős, fejlett kislány, hároméves kora óta óvodás. Semmiben sem marad el a kortársaitól. “Tizenhat hónapos volt, amikor behozta a lemaradását, tulajdonképpen minimális fejlesztő torna segítségével – mondja az anyuka, miközben a kislány a hátára mászik a fotelban, örökmozgó és cserfes most is. – A János Kórházban a Katona-féle tornát tanították be nekünk, amit itthon sokáig végeztünk. Hét hónapos volt, amikor feltűnt, hogy a mozgása nem fejlődik normálisan, például egyáltalán nem forgott. Akkor Dévény-tornára vittük, de közben folytattuk az otthoni mozgásfejlesztést is. Három alkalom után úgy beindult, hogy átfordult, mászott és felült szépen egymás után, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A János Kórház utógondozásán minden egyes alkalommal megállapították, hogy rendben fejlődik, szóval sikertörténet az övé.”
Ennek ellenére Eszter és Dénes most úgy gondolják, nem szeretnének több gyereket. “Ebben határozottak vagyunk, persze még változhat a véleményünk, és még néhány évig ráérünk meggondolni. Szokták mondani, hogy próbáljátok meg, biztosan összejön. Szerintem egy gyerek nem olyan, mint mondjuk egy nyelvvizsga, amivel lehet próbálkozni. Az az igazság, hogy még mindig nagyon elevenek az emlékek, érzem az orromban a PIC-szagot, annyiszor mostunk ott kezet, hogy sosem felejtem a fertőtlenítő illatát. És igen, végül pozitívan jöttünk ki a traumából, de tudom, egy hajszálon múlott, hogy a csodából nem lett tragédia. Sokszor gondolok arra, vajon a kicsi mit érzett akkor? És én miért nem élhettem meg egy normális várandósságot? Lehet, hogy sosem lennék képes rá? Ha Petra már régen túl is tette magát ezen a szörnyűségen, mi mindig koraszülők maradunk.”
Annak ellenére, hogy a PIC orvosai és nővérei mindig készségesen felvilágosították őket kislányuk állapotáról, Eszter úgy érezte, hogy sok kérdés és kétely maradt benne. “Kicsit későn, de nagyon örülök, hogy rátaláltam a Koraszülöttekért Országos Egyesületre. Nagy szükség van az érintett szülőkön keresztül a pozitív példákra, egymás biztatására. A lelki teher óriási, és csak az érti meg igazán a fájdalmunkat, aki hasonlót élt át. Én a mai napig kétségek között vagyok. Miért én? Miért mi? Miért nem működtem? Figyeltem az anyákat, próbáltam közöset felfedezni bennünk, de arra jutottam, hogy mindenki más. Hogy ez bárkivel megtörténhet, olyanokkal is, akik mindent megtesznek a saját és a babájuk egészségéért.”
Eszter az Egyesületen keresztül vesz részt a segítő munkában, hogy más családoknak könnyebb legyen átvészelni a legnehezebb időszakokat.“Ahogy egyre több feladatot kaptam, kezdtem úgy érezni, hogy értelmet nyer az értelmetlenség. Az, hogy mindez megtörtént velünk. Részt vettem például a PICi füzet, nagy segítség című információs kiadvány elkészítésében, cikkeket írtam, és az Egyesület közösségi oldalán próbálok meg válaszolni a koraszülők kérdéseire. Ha Petra nagyobb lesz, szeretnék még több feladatot vállalni, mert azzal, hogy segíthetek másoknak, az én lelkem is felszabadul.”
