A kálváriám a Lidllel kezdődött. A boltokban ugyanis az eb-t megelőzően elkezdtek focistás kártyákat osztogatni minden 8000 forint fölötti vásárlás után. Ehhez be lehetett szerezni egy albumot is, amibe a régi Lutra albumokat megidézve lehetett gyűjteni a különböző nemzeti válogatottak focistáinak képeit. Mondanom sem kell: a hétéves fiam azonnal rákapott. A helyzetet súlyosbította, hogy sok vásárló – főképp a nyugdíjasok – a pénztár után rögvest nekiadta a saját kártyáit, főképp, miután látják, mennyire örült annak az egy-két kártyának, amit a pénztárostól kapott.
Szoboszlai Dominik sztárkultusza már az óvodákban épül
Mivel Boldi csak szeptemberben kezdi a sulit, még nem tud olvasni. Az én szempontomból ez azt jelenti, hogy minden egyes játékos nevét nekem kell neki felolvasnom – a legtöbbjüket nem is egyszer – , és persze azt is mindig hozzá kell tennem, melyik ország válogatottját erősíti. A dolog pozitívuma, hogy a fiam legalább megismeri valamennyire Európa országait, a negatívuma pedig az a sok-sok kérdés, amit feltesz a játékosokról. A nagy részükre sajnos nem tudom a választ. Hátvéd? Középpályás? Csatár? Honnan a fenéből tudjam? Ezt azonban mégsem mondhatom neki minden egyes alkalommal.
A kártyagyűjtés csúcspontját egyértelműen a kártyák között is sztárjátékosként kiemelt Szoboszlai Dominik megszerzése jelentette számára, szó szerint ujjongás kísérte. Én soha egy szóval nem említettem otthon a Liverpool játékosát, de Boldizsár mégis azonnal felismerte. Amikor arról érdeklődtem, hogy kicsoda Szoboszlai Dominik, a fiam szeme felcsillant, és hangos határozottsággal kijelentette:
Ő a leghíresebb magyar focista.
Úgy fest, már az oviban épül a sztárkultusz, ráadásul meglepő hatékonysággal.
Forrás: Lidl
Irány a meccsnézés!
A Lidl focis kártyáknak köszönhetően lett téma otthon a labdarúgó-Európa-bajnokság is. Egy ponton nyilván el kellett magyaráznom, mi ez az egész, és innen már elkerülhetetlen volt a kérdés:
Apa, nézünk majd meccset?
A feleségemmel e mondat után úgy néztünk egymásra, mint a francia nemesek, mielőtt a nyaktilóhoz vezették őket. Egyikünk sem szereti a focit, egészen pontosan nulla időt töltünk otthon meccsnézéssel. Egy mesével ellentétben ráadásul ezt nem hagyhatjuk csak úgy a gyerekre, mert biztosan lesznek kérdései. Ha elindulunk ezen az úton, ez bizony közös családi program lesz. Nyilván próbáltunk némi lelkesedést az arcunkra erőltetni, hiszen amúgy tök aranyos, hogy ennyire őszintén lelkesedik valamiért, amit még nem igazán ismer, és ne az apja legyen az, aki elveszi ettől a kedvét.
Megegyeztünk, hogy együtt nézzük a magyar válogatott meccseit. Első blikkre ez elég jó dealnek tűnt. Ha mázlim van, megúszhatom az egészet mindössze három meccs megnézésével. (elnézést kérek a válogatottól és minden szurkolójától) Ezek után hetekig témát jelentett a meccsnézés odahaza, el kellett magyaráznom, miért nem tudunk kimenni a stadionba, és miért csak a tévében nézzük a mérkőzéseket, ám szerencsénkre ez egy elfogadható kompromisszumnak bizonyult a kisfiam számára. Aztán jött egy váratlan mellékhatás.
A magyar válogatott Kölnben, a svájciak elleni nyitómeccsen (Fotó: MTI/Illyés Tibor)
A segítség váratlan helyről érkezett
Bár Boldizsár korábban is szokott focizni az oviban, ez nem igazán volt téma otthon. Többször beszélt a karateedzéseiről, mint a focin szerzett élményeiről, így magamban el is könyveltem, hogy az előbbi jobban érdekelheti. Ám a Lidls focis kártyák megjelenése óta a fociszeretete is szintet lépett. Azóta az oviban is többet focizik a társaival, sőt már a játszótéren sem a csúszdák vonzzák, hanem a labda közelsége. Hacsak meglát egy társaságot, akik labdáznak, az első dolga, hogy valahogy beálljon közéjük. A hétvégén ez odáig fajult, hogy a játszótéren két csúszás után beállt focizni, és legközelebb másfél órával később láttam, és akkor is csak azért jött oda hozzám, mert épp csúnyán mellkason találta egy nagy erővel rúgott labda.
Azt hiszem, itt az ideje megállapítanom: akaratom és irány(nem)mutatásom ellenére a kisfiamból focirajongó lett, és nem tehetek ellene semmit. Sodródom az árral.
Egyetlen helyről kaptam segítséget, és pont onnan, ahonnan a legkevésbé vártam volna: a magyar válogatottól. Az első közös meccsnézés ugyanis a Magyarország – Svájc találkozó lett, ami valljuk be, nem volt ideális kapudrog a futballrajongás világába. Még a foci iránt teljesen közömbös nézőként is feltűnt, hogy pocsékul játszottunk, és Boldizsár lelkesedése is csak nagyjából az első félidő végéig, a második gól bekapásáig tartott ki.
Iskolások a magyar válogatott egyik mérkőzésén Szoboszlai mezét kérik (Fotó: profimedia)
Lehetséges 43 évesen focidrukkerré válni?
Az első félidőben a fiam lelkesedése határtalan volt. Amikor a pályán épp semmi érdekes nem történt, leginkább a foci szabályairól, és arról kérdezett, hogy miért esnek le a focisták olyan sokszor, és miért fáj az nekik. Továbbá nagyon utálta, amikor pályán kívülre került a labda és meg kellett szakítani a meccs folyását bedobás vagy szöglet miatt: szabályosan drukkolt azért, hogy a labda minél tovább a pályahatárokon belül maradjon.
A lesszabály elmagyarázása szerintem túlmutatott a képességeimen a témában, de szerencsére a témát elég gyorsan elengedte Boldizsár, és a végén már csak a cserélés szabályának elmagyarázásával („Miért van ilyen sok svájci?”) maradtam neki adós. A 3:1-es eredmény némileg elkedvtelenítette, ahogy az is, hogy nem láthatta Szoboszlait gólt lőni. A lelkesedése érezhetően csökkent, de ettől még megbeszéltük, hogy a németek elleni meccset is együtt fogjuk nézni. Mondjuk ha tőlük is kikapunk – a cikket egy nappal a németek elleni meccs előtt írtam – , abban már nem vagyok biztos, hogy a skótok elleni találkozóra is be akarja majd kapcsolni a tévét.
Bárhogy is alakul, arra ugyan látok esélyt, hogy a kisfiam a közeljövőben nem válik rendszeres meccsnézővé, az azonban elkerülhetetlennek tűnik, hogy focizzon. Már most szó van róla, hogy szeptembertől a suliban mindenképp játszani szeretne, azt pedig rengetegszer kell elmondanom neki, hogy a házon belül nem rugdoshatja a labdát – kis híján a lámpa és a tévé látta kárát – , és már bármelyik játszótéri játéknál sokkal izgalmasabb számára, ha van ott egy labda és egy másik kisfiú, aki hajlandó játszani vele.
Szerencsére a legnagyobb rémálmom még nem vált valóra: ott még nem tartunk, hogy hétvégente a meccseire kísérgessem őt, és focirajongó apukákkal kelljen szotyiznom a pálya szélén, és együtt szurkolni a gyerekeinknek. A kilátásaim azonban láthatóan nem túl fényesek. Lehetséges 43 évesen focidrukkerré válni? Úgy biztos sokkal könnyebb dolgom lenne. Még az is lehet, hogy Boldinak sikerülhet a csoda. Mert bármennyire unom a focit, amikor a lelkesedését látom, az mindent megváltoztat.
