Megdöbbentő, de még mindig tabutémának számít a válás, ahogyan nem nagyon beszélünk arról sem, milyen örömökkel és kihívásokkal jár az, ha egy új család formálódik utána. Három szülő vállalta, hogy mesél erről nekünk.
Amikor olyan hírességekről nyilatkoznak akik válás után jöttek össze a korábbi kapcsolatokból származó gyerekekkel, gyakran hallani azt: „gyorsan összeszoktunk, a gyerekeim imádják az új páromat, és viszont”. Tényleg ilyen egyszerűen menne? Ez az elképesztően nehéz élethelyzet, amelybe mindenki sérülésekkel érkezik, ilyen rózsaszín volna bárhol is? Őszintébb ismerősökkel beszélve kiderülhet, hogy nem ezek a tapasztalatok, ezért is fontos, hogy tabuk nélkül beszéljünk az örömökről, de a kihívásokról vagy akár komoly nehézségekről, feszültségekről is, amiket a mozaikcsaládok tagjai megélnek.
Bálint: Család vagyunk, kétség nem fér hozzá
Hogy lehet ilyen kis gyerekeket elhagyni… valahogy így szólt a külvilág ítélete, amikor Bálint és Mariann úgy döntöttek, összeköltöznek. Persze egyikük sem „hagyta el” az akkor egyformán három és egyéves gyerekeit (fejenként tehát két-két kicsit), csupán házastársuktól váltak el, és mindketten a megosztott nevelést választották. Sajátos patchwork-család tehát az övék: nullától négyig változó számú gyereket „tartalmaz”; mikor épp hányan vannak otthon.
Nem egyszerű helyzet, főként, ha valamiért egyiküknek kell vigyázni az összesre. Mondanunk sem kell, a szépen hangzó home office sem igazán működik. Ez persze még nem a mozaikcsaládok specialitása mostanság, de a sokféle személyiség összecsiszolódása annál inkább. Ez Bálinték esetében sem volt egyszerű, lévén a két nagyfiú teljesen más természetű. Míg egyikük mindenkit előzékenyen előre enged a csúszdánál, másikuk már csak azért is ül kicsit a tetején, hogy várjanak csak mögötte. Úgyhogy náluk nem az volt a helyzet, hogy mindenki a sajátjával volt elfogult, sőt, Bálint inkább a sajátjával kellett, hogy szigorúbb legyen. „Az elején nem volt túl vidám, de mostanra szépen eljátszanak együtt. Ehhez az kellett, hogy fokozatosan ismertessük össze őket, meg persze a többi «résztvevőt» is. Eleinte szabad téren találkoztunk, az kevésbé megterhelő a gyerekeknek.”
Fotó: Getty Images
Bálint azt mondja, bár sokan félnek pici gyerekkel válni, érzése szerint minél kisebbek a gyerekek, annál könnyebben alkalmazkodnak egy új helyzethez, lakáshoz, emberekhez – kiskamaszokkal már sokkal nehezebb dolguk lenne. „Nálunk a nagyobbakon időnként érződött az ellenállás, de a kicsik már ebbe nőnek bele”, nekik ez lesz a normalitás”– fogalmaz. – Persze temperamentum kérdése is, ki hogyan bírja általában a változásokat” – teszi hozzá. Ezen nagyon sokat tud segíteni vagy rontani a korábbi társsal való viszony. Jó esetben megvan az együttműködés, de Bálint szerint akkor is kell egy precízen kitalált rendszer, hiszen komoly logisztika négy ilyen pici gyerek „mozgatása”. Némi rugalmasság náluk is van ebben, de azt mondja, egyáltalán nem egyszerű szívességet kérni a korábbi partnertől, ha változik a program, legalábbis elvárja a viszonzást.
De nemcsak a volt házastárstól igényel nagyfokú együttműködést egy ilyen helyzet, hanem a saját párunktól is, hiszen adott esetben egymás gyerekeire kell vigyázni. De vajon nevelni is szabad őket? Az egyik iskola szerint tilos, a másik szerint óhatatlanul szükséges. Bálint szerint az utóbbi igaz, hiszen külön-külön is el kell boldogulniuk akkor is, ha a nevelési elveik nem teljesen azonosak. Ők érdekesnek találták, hogy együtt építenek fel valami újat, és igyekeztek meglátni a másik hozzáállásában a pozitívumokat, és tanulni tőle. Például a szigorúbb szülő kis lazaságot – és fordítva. „Ha mindezt nyűgként élnénk meg, kevesebb esélyünk lenne rá, hogy létrehozzunk valamit, ami jobb volt az előzőnél.”
Bálint azt tanácsolja, hogy a felek azért próbálják meg egyeztetni a nevelési sarokpontokat még az összeköltözés előtt. A gyerekeknek még így is többféle metódust kell megszokniuk, hiszen más lesz a rendszer az óvodában, iskolában, más anyánál és apánál, ezt nem lehet kiküszöbölni. „Egyértelmű: azzal, hogy eljöttem, azt is vállaltam, hogy kevesebb lesz a beleszólásom abba, hogy másutt mi történik a gyerekeimmel” – mondja erről, és legfontosabb tapasztalatként ezt adná tovább:
Próbáljuk az elveket, értékítéleteket félretenni, mert azokkal csak magunknak csináljuk a buktatókat. Elegen fognak minősíteni minket, legalább mi ne tegyük ezt magunkkal és egymással. A meglévő adottságokból igyekezzünk kihozni a legjobbat!
A kérdésre pedig, hogy családnak tartja-e magukat így, ebben a szabálytalanságban, egyértelműen rávágja: Persze. „Klasszikus nagy család vagyunk négy gyerekkel, és az már csak másodlagos, hogy ehhez képest szinte semmire nem vagyunk jogosultak, mert nem közösek a gyerekek, vagy mert nem vagyunk házasok. Nem kapok például segítséget ahhoz, hogy hétüléses autót vegyek, hiába lenne szükségünk rá. De ettől még család vagyunk, kétség nem fér hozzá.”
Szilvia: Ami nekem jó, az a gyereknek is jó lesz
Szilvia egy ötéves kislányt nevel, a gyermek édesapjával akkor váltak szét, amikor a kicsi még csak öt hónapos volt. Hatalmas traumaként élte meg ezt, elmondása szerint úgy érezte, valamit nagyon elrontott, és idő kellett, amire ezt feldolgozta. „A gyászfolyamatot követően pedig vissza kellett találni önmagamhoz, hogy elhiggyem, hogy elég jó vagyok egyedül is a kislányomnak. Nagyon sokáig féltem, hogy így nem tudok majd egy egészséges gyereket felnevelni, mert nem lesz neki ott a teljes családi minta, amit megálmodtam. Egy év kellett ahhoz, hogy észrevegyem – miközben beszéltem szakemberekkel is –, hogy ha a kisgyerek szeretetben nő fel, ha úgy érzi, hogy szeretik mindkét oldalról, egy teljesen egészséges felnőtt lehet belőle.”
Szilvia idővel szembesült azzal is, hogy mennyien osztoznak abban, amin ők mentek keresztül. „Meglepő volt, hogy a kislányom óvodás csoporttársai közül mennyien élnek mozaikcsaládokban, miközben ez még mindig nem annyira elfogadott társadalmilag.” Meglátása szerint sokan vannak, akik sajnálkoznak, amiatt, hogy felbomlik egy házasság, párkapcsolat, és egyszülős vagy mozaikcsaládba kerülnek a gyerekek, és – ahogyan Bálint is említette – találkozni olyanokkal is, akik csak ítélkezni tudnak mások felett. Talán ennek köze van ahhoz, hogy eleinte nem szívesen vállalta fel, hogyan alakult élete kislányával. „Most már egyre inkább felvállalom és beszélek róla. Ehhez viszont el kellett jutnom a magabiztosságnak arra a szintjére, amikor már mindegy, hogy ki mit mond arról, hogy hogyan élem az életemet. Mindenki máshogy működik, más mintákkal dolgozik, ezért nincs értelme mindig összehasonlítani magunkat másokkal. Az a fontos, hogy tudjam és higgyem, hogy ami nekem jó, az a gyereknek is jó lesz. Csak az számít, hogy lehető legjobbat adjam magamnak és a lányomnak. Rájöttem sokkal jobb így, mintha még mindig idegesítenénk egymást a kislányom apukájával.
Sokkal felszabadultabb és boldogabb életem van, sokkal biztatóbb a jövőkép úgy, hogy egy számomra megfelelő társam van, és kislányom is ebben él
– tette hozzá.
Mind Szilviának, mind gyermeke apjának lett párkapcsolata, az édesapa barátnőjének van egy kislánya, Szilvia párjának pedig két nagyobb, felnőtt lánya. És ez bizony hozta magával a sokszor hallott konfliktusokat. „Egy ideig egyszülős családban éltünk, és amikor megszokta a kislányom, hogy ketten létezünk, és megjelent egy harmadik fél, a lányom pedig manipulálni akart, hogy töltsek vele több időt, például, hogy aludjak vele az ágyában” – meséli Szilvia.
Mindeközben volt párjával és az ő családjával is voltak, illetve vannak nézeteltérések, egyeztetési problémák. „Azért mentünk szét, mert nagyon más egyéniségek vagyunk, és nagyon más személyiségek vagyunk a volt párom barátnőjével is, aki nem tart annyira jó anyukának, én pedig ebbe nem szeretek belemenni, mert konfliktuskerülő vagyok. Ezeket próbáltuk néha megbeszélni, de nem sikerült, mindig kirobban a vita. Hogy egy példát is mondjak, amikor elmentem konferenciára két hétre, illetve szerettem volna még egy hetet maradni, megkérdeztem szakértőket is, hogy baj-e, ha egy ilyen idős gyerek mellett ennyi ideig nem lesz mellette az édesanyja ,de azt mondták, míg családtagok szeretetében van, addig nem lesz baj, az apai oldalról mégis kritizálták a döntésemet.” Hozzátette, abban sem értenek egyet például, hogy délután még le kell-e fektetni a kislány vagy sem. „Ami a mai napig nem működik, az az, hogy a bioritmusa ugyanaz legyen mindkettőnknél. Jó lenne ezeket összehangolni, hiszen
a kiszámíthatóság erősíti a gyerekek biztonságérzetét.”
Szilvia gyermeke nevelésébe párját is bevonja. „Nagyon következetes nevelő, ki is kérem a véleményét, és szoktam neki mondani, hogy nyugodtan nevelje a saját lányomat is. Persze mindig annak a félnek nehezebb integrálódni, akinek nem a vérszerinti gyerekével kell együtt lennie. Ő is apuka, de a lányaihoz máshogy viszonyul. Próbálkozik, de szerintem sosem lesz ugyanolyan, mintha a saját gyerekével kellene foglalkoznia.”
Mariann: A családdá válás egy hosszú folyamat
Mariann külföldön él két fiával és párjával, akinek előző kapcsolatából van egy kislánya, bár vele Mariannéknak még nem volt módjuk találkozni, túl nagy a távolság, így apa és lánya videócseten tartja a kapcsolatot. „Nehéz helyzet, főleg, hogy nem tudjuk, mikor lesz alkalmunk személyesen is látni egymást. A kisebbik fiam nagyon kíváncsi volt rá, de a kislány nagyon félénk, és az anyuka sem mond rólunk szépeket” – meséli Mariann, aki elmondta, az egyik konfliktusforrás az volt a két család között, hogy a kislány nem nagyon szokott hozzá a felnőttek között intimitáshoz, ami lehet akár egy csók vagy egy ölelés is. „Nem tudtam, hogyan kezeljem ezt. Ha beszélnek, ne érjek hozzá a páromhoz? És hogy fog ez működni, ha mondjuk elmegyünk nyaralni öten? A párom végül húzott egy erős határt, kiállt értünk, ami viszont nem tetszett az édesanyának. Hogy jó-e ez hosszú távon, majd kiderül. Egyelőre igyekszem kivonni magam a beszélgetésekből. Ha a kislánynak jó kedve van, meg tud feledkezni a világról, akkor nagyon kis cserfes és nagyon cuki, de van amikor a környezet hatása alá kerül, hogy köszönni sem mer, ilyenkor szoktam szólni, ez nincs rendben, ez a minimum.”
Mariann tudja, hogy a családdá válás egy hosszú folyamat, aminek ők még csak az elején tartanak. Ő is osztozik azon a véleményen, hogy a szeretet, a közösen megalkotott, mindenkire érvényes szabályok nagyon fontosak, és
csapatmunkához, amit a szülő és a mozaikszülő együtt végez, mindkét oldalról óriási önismeret kell.
Mariann mesélt a mozaikcsaláddá válás fontos fordulópontjairól. „Az első meghatározó pillanat az volt, amikor a páromat felébresztette a macskám, és megjegyezte viccesen, hogy ki fogja nyírni. Én azzal vágtam vissza, hogy nem teheti meg, a macska a családtag. Ő pedig azt mondta, hogy AZ a családtag felébresztette EZT a családtagot, és közben magára mutatott. A második fordulópont az volt, amikor hónapokkal később összeköltöztünk a közösen bérelt, közösen választott házba, és kisfiam játék közben apának szólította őt. Ekképpen is tekintenek rá a másik fiammal, mert látják, hogy mennyi mindent megtesz értük ellentétben az apjukkal. Elhozza a kicsit az iskolából, a nagynak összerakja a számítógépet, ha nem vagyok itthon, ő főz rájuk, mintha az övéi lennének, csak nincs kimondva. A nagyobbik fiam azért még nem nagyon szólítja apának, hiszen tízéves volt, amikor elváltunk a férjemmel, így ott él benne, hogy milyen volt az, amikor együtt voltunk. A kicsi viszont akkor még csak másfél éves volt, ráadásul az apja hároméves kora óta nincs az életében, ezért neki nincs nagyon emléke róla.”
Mariann mesélt arról is, hogy milyen mozaikcsaládban élni egy másik országban. „Magyarország és a jelenlegi lakhelyünk között a legnagyobb különbség az, hogy itt sokkal toleránsabbak, és elfogadóbbak az emberek, és erősebb is a szociális háló. Ha krízishelyzetbe kerülsz, mert elveszíted egy családtagodat, válásra kerül sor, ha bántalmazás áldozata leszel, akkor segítenek felállni, segítenek abban, hogy legyen hol aludni, mit enni, mit felvenni, hogy ne maradj munka nélkül. Otthon ilyen nem nagyon van.”
Mozaikcsaládok a szakértő szemével
A népszámlálás eredménye szerint a mozaikcsaládok száma 2011-ben 149 ezer volt, és a gyermekek 14 százaléka élt ilyen családban, és akár házasságról, akár élettársi viszonyról beszélünk, nagyobb arányban voltak a pótapás családok, vagyis, ahol csak az anya vér szerinti gyermekét nevelték. (Ez nyilvánvalóan arra vezethető vissza, hogy a válás után általában az édesanyákkal élnek a gyerekek). Persze idővel közös gyermekek is születhetnek, ezzel sokszor a pótapás vagy pótanyás mozaikcsalád közös gyermekes mozaikcsaláddá alakulnak. Érdekes adat még, hogy ötször gyakrabban fordult elő mozaikcsalád az élettársaknál, mint a házaspároknál, illetve, hogy a mozaikcsaládok többsége, 80 százaléka az egyszülős családokból alakul újjá a pótszülő, általában a pótapa beköltözésével.
Ez egyébként egy fontos lépcsőfok, Bogár Zsuzsa szakpszichológus és családterapeuta szerint a válást követően és
a mozaikcsalád megalakulása előtt kell, hogy kialakuljon egy erős, megszilárdult egyszülős identitás,
bár az ő tapasztalatai szerint ez nagyon sokszor elmarad.
„Mindegyik mozaikcsalád úgy válik mozaikcsaláddá, hogy történt előtte valamilyen veszteség, és a legtöbb esetben ez a veszteség a válás. A munkánk során csak nagyon ritkán találkozunk azzal, hogy megözvegyül az egyik fél” – nyilatkozta az nlc-nek Bogár Zsuzsa. A Mozaikcsaládok Alapítvány alapítója szerint a válás még mindig tabutémának számít Magyarországon, bármennyire is azt mutatják a statisztikák, hogy nagyon sok házasság bomlik fel. Ennek pedig az a szomorú következménye, hogy sokan nem kérnek segítséget a válás miatt megélt veszteségek feldolgozásához, és nagyon sokszor elmarad az érzelmi válás, ami miatt gyakran harag, a düh és félelem van jelen a kapcsolatban.
Megmaradnak a múltbéli feldolgozatlan sérelmek és ezek, mint láthatatlan szálak kötik össze a párokat
– teszi hozzá a szakértő.
Amikor Bogár Zsuzsáék mozaikcsaládban élő szülőknek tartanak csoportokat, akkor is előbb-utóbb az exre szokott terelődni a szó. „Mindig van egy kis bűnbakképzés, de ez nem ilyen egyszerű. Gyakran említik a mozaikszülők az elidegenítés jelenségét, vagyis azt a helyzetet, amikor az egyik szülő telebeszéli a gyerekek fejét a másik szülő vagy annak új párja ellen hangolva. Munkám során azzal igyekszem megerősíteni a mozaikcsaládban élőket, hogy a gyerekre leginkább az hat, amit megélnek, ezért ha egy család harmóniában él, szilárd a kapcsolat, akkor hiteltelenné válik az, aki mást mond. Ez persze nem jelenti még azt, hogy egy ilyen helyzet ne viselné meg a gyerekeket.”
Nem könnyíti meg a szülők dolgát, hogy rengeteg olyan tanács van, ami tévhiteken alapul, például az, hogy egy mozaikszülő ne nevelje a párja gyerekét, pedig ettől család a család, kell egy szabályrendszer, amit a két szülő alkot meg, amit közösen képviselnek, és ami mindenkire érvényes függetlenül attól, hogy ki vér szerinti és ki mozaikgyermek. Bogár Zsuzsa szerint emellett nagyon fontos a közös rutin és hagyományok kialakítása, ezek adják a biztonságot, illetve az is számít, hogy milyen nevet kapnak a mozaikkapcsolatok. „Mit mondanak a gyerekek, amikor megkérdezik, hogy ki a férfi vagy a nő, aki értük jött az iskolába? Ha azt mondja, hogy az apukám felesége vagy barátnője, az egy közvetett viszonyt jelez, de jó lenne, ha lenne a családban szó a közvetlen viszonyulásra is.”
És persze a szülők részéről is vannak tévutak. „Nekem a gyerekem az első – ezt nagyon szeretik hangoztatni a szülők. Ez fontos is, de így a gyerekre hárul a teher, úgy érezheti, miatta nem lett párkapcsolata a szülőjének, miközben ezt ő nem várná el, csak a szülő fejében van egy ilyen téves elképzelés. Ilyenkor rá szoktam kérdezni, hogy mit akar a gyerekének? Azt, hogy egy boldog, kiegyensúlyozott élete legyen? Nos, ezt pedig egy jól működő párkapcsolatban is meg lehet neki adni. Nem attól érzi majd biztonságban a gyerek magát, hogy azt látja a szülőjén, hogy folyamatosan görcsöl. Ezekkel a szorongásokkal sokkal jobban meg lehet nyomorítani egy gyereket. Hogy ez ne következzen be, kell egy nagyon belső biztonság, hogy egyrészt hiszem azt, hogy jó szülő vagyok, másrészt biztos vagyok a páromban, a párkapcsolatomban.”
„Kellő tudatossággal, önismerettel lehet jó mozaikcsaládot kialakítani, mert ha boldog, kiteljesedett emberek vannak egy párkapcsolatban, a család is az lesz.”
A szakember szerint a legfontosabb dolog, amire a mozaikcsaládok megtaníthatnak minket az az, hogy a szeretet nem egy véges dolog, nem egy torta, amit el kell osztani.
Minél több embert szeretünk, annál teljesebb az életünk, hiszen annál több szeretetet kapunk vissza.
Hozzátette, mindeközben az anyai szeretet túl van misztifikálva. „Sokan félnek attól, hogy nem lesznek képesek ezt megélni párjuk gyerekével szemben, úgy gondolják, hogy ez valami rózsaszín köd. Az, hogy haragszom egy gyerekre, néha soknak érzem, ez természetes, azt jelenti, hogy már van egy családi dinamika, hiszen a vér szerinti gyerek felé is lehet rossz érzésem. Ha van egy kisebb konfliktus, akkor nem megijedni kell, hiszen ez azt jelenti, hogy teljesen belazultam a kapcsolatba, ki tudom fejezni a negatív érzéseimet is a másik felé. A mozaiktesóknál is vannak mézeshetek, amikor nagyon örülnek egymásnak, egyszer ennek vége lesz, és szülők nagyon gyakran megijednek ilyenkor, pedig nem történt más, a gyerekek levették az álarcot, és ha az ember önmaga, akkor óhatatlanul lesznek súrlódások, konfliktusok. És ugye ki kell alakulnia egy új testvérsornak, idővel rendeződnek a viszonyok, hagyni kell, hogy a saját medrében folyjon.”
Bogár Zsuzsa szerint társadalomként is tehetünk azért, hogy a mozaikcsaládoknak könnyebb legyen az élete. Egyrészt jó lenne a szélesebb, társadalmi szintű ismeretterjesztés, illetve a szakemberek, például a pedagógusok és a pszichológusok képzése is elengedhetetlen lépés. Hozzájuk is sokan jutnak el úgy, hogy korábban már terapeutánál vagy gyermekpszichológusnál is voltak, de mégsem sikerült megoldaniuk problémáikat.
Sokan nem is tudják, hogy van egy olyan kifejezés, hogy mozaikcsalád, és emiatt nem is gondolják, hogy lehet segítséget kérni, hogy vannak szakemberek, akik ezzel foglalkoznak.
Mozaikcsalád a múltból
Judit általános iskolás volt, amikor szülei házassága véget ért, ugyan megérti és elfogadja, hogy miért döntöttek így, de akkor nagyon nehezen élte meg ezt a változást. „A nyolcvanas évek közepén járunk, az osztályban én voltam az egyetlen, akinek az édesanyja és édesapja elvált, illetve akinek hirtelen lett egy harmadik szülője, aki – hogy fokozzuk a helyzetet – nem egy újabb házastárs volt, hanem “csak” egy élettárs. A szülök közül voltak, akikből – nem a hagyományos családmodell iránti tiszteletből, hanem inkább a státuszból eredő sznobságból – ellenérzéseket váltott ki ez, ezt nem is feltétlenül titkolták, és így távolodtunk el az akkori legjobb barátnőmmel egymástól. A stigma azonban rég eltűnt, én felnőttem, és változtak az idők is. Azon azért elgondolkozok, hogy a szüleim mennyivel kezelték volna jobban a helyzetet, ha egy sokkal megértőbb környezettel találkoznak akár családon belül, akár más szinteken, ha tudtak és mertek volna segítséget kérni.”
Ez is család!
Mostanában annyian akarják megmondani, hogy kikből nem lehet család. Számunkra, az nlc-nél az a legfontosabb, hogy megmutassuk, mindegy, hogy férfiak vagyunk vagy nők, van gyerekünk vagy nincs, vérségi kapcsolat köt össze minket vagy sem. A fő az, hogy otthon legyünk valahol a világban. Egyszerű, hogy kik alkotnak családot. Azok, akik annak érzik magukat, és akik tesznek érte. Erről szól az Ez is család. Egy éven át az nlc-n!
