Nem szívesen lettünk volna gyerekek a középkorban

Talán senkinek nem okoz óriási meglepetést, ha eláruljuk, hogy gyereknek lenni a tágan vett középkorban (amihez még nyugodtan hozzácsaphatjuk a kora újkort is) egészen más volt, mint ma; eleve, a gyerekkor fogalma, koncepciója sem igazán létezett még akkoriban, vagy legalábbis teljesen mást jelentett, mint az elmúlt 100-150 évben. Azokban az időkben – amelyeket néha okkal, néha ok nélkül sötét középkornak szoktunk nevezni – a gyerekkor rövid volt, veszélyes és kegyetlen: hogy mást ne mondjuk, az újszülöttek meglehetősen nagy hányada meg sem élte az első születésnapját.

Az ókortól kezdve nagyjából a 17. századig a gyerekeket jobb esetben tökéletlen, nem teljes értékű felnőttként kezelték (a korabeli festményeken is többnyire letöpörített középkorú embereknek néznek ki), rosszabb esetben pedig afféle kedves háziállatként, amiért akkor sem kár, ha véletlenül történik vele valami. Szóval a szülők utódiakhoz való viszonyát – persze csak mai szemmel nézve – aligha lehetett szorosnak, gyengédnek és szeretetteljesnek nevezni.

Ha valakit bosszant, hogy a szülők manapság még a széltől is óvják a csemetéiket, az bizonyára elégedetten szemlélte volna a középkori gyerekvigyázási módszereket, ilyenek ugyanis nem nagyon voltak, mármint azt leszámítva, hogy a csecsemőket rendszerint olyan szorosan bepólyálták, hogy gyakorlatilag moccanni sem tudtak; akkoriban ugyanis úgy vélték, hogy ez segíti a test egészséges növekedését, és jobb tartást ad a későbbiekben. A kicsit idősebb, már szabadon bóklászó gyermekekre viszont nem nagyon ügyelt senki, így nemcsak a különféle – ma már könnyedén gyógyítható, illetve megelőzhető – betegségek jelentettek rájuk halálos veszélyt, hanem a legváltozatosabb háztartási balesetek is: kútba fulladtak, lezuhantak a lépcsőről, kocsikerekek alá kerültek, és egyéb szörnyűbbnél szörnyűbb módokon lelték idő előtt a halálukat. Még az is előfordult – sajnos nem is olyan ritkán –, hogy a szülők éjszaka, alvás közben agyonnyomták a velük egy ágyban fekvő csecsemőjüket.

Mondjuk egy jobbágyi-paraszti sorban élő édesanyának, akinek az élete minden percét a kemény fizikai munka töltötte ki, értelemszerűen nemigen volt arra se ideje, se energiája, hogy számos gyermekére mind kellő figyelmet fordítson; sőt, ebből a szempontból valószínűleg még a család tulajdonában álló haszonállatokat is nagyobb becsben tartották, mint az utódaikat. Cserébe azért a közösség tagjai – a családtagok, szomszédok, falubeliek – odafigyeltek egymásra, illetve egymás gyerekeire, így arról természetesen szó nincs, hogy a középkorban minden kiskorú felügyelet nélkül lófrálhatott összevissza egy szál pendelyben. Ahogy arról se,  hogy a szülőket ne rázta volna meg a gyermekük halála, ugyanakkor a korabeli bírósági jegyzőkönyvekből az derül ki, hogy a gondatlanságot – akármilyen súlyos következményekkel is járt – alapvetően nem tekintették bűncselekménynek.

Viszont a gyerekgyilkosság (vagy pontosabban: csecsemőgyilkosság) hasonlóan súlyos elbírálás alá esett, mint az újkorban. Ennek ellenére időnként előfordult – ahogy sajnos előfordul ma is –, de hál’ istennek korántsem olyan sűrűn, mint ahogy azt gondolnánk. Tény, hogy a Római Birodalomban, illetve néhány barbár törzsnél, ha nem is bevett, ám mindenesetre elfogadott gyakorlatnak számított az, hogy a nem kívánt, beteg, értelmileg vagy fizikailag sérült csecsemőtől valamilyen brutális vagy kevésbé brutális módon megszabadultak (tudniillik a nem zsidó-keresztény társadalmakban az örökkévaló lélek meglétét nem vették adottnak a fogantatás pillanatától kezdve), azonban a kereszténység térhódításával ez a gyakorlat jelentősen visszaszorult. Egyre több gyermeket kereszteltek meg röviddel születésük után, így a gyermek helyet és identitást kapott a közösségben. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a csecsemőgyilkosságokat egyik napról a másikra felszámolták egész Európában, de már egészen más volt a megítélése, mint a pogány korokban.

A gyerekek már egészen fiatalon – úgy 6-7 éves koruktól kezdve – munkába álltak otthon: gondoskodtak az állatokról, vigyáztak a testvéreikre, besegítettek a háztartásba, robotoltak a földeken, és a többi. A fiúkat aztán később gyakran egyházi iskolába küldték, abban a reményben, hogy majd idővel a klérus megbecsült tagjai válnak belőlük; az út még a legszegényebb sorból érkező gyerekek előtt is nyitva állt, így tulajdonképpen a papi pálya jelentette a középkorban a társadalmi mobilitás csúcsát (vagyis gyakorlatilag az egyetlen bevett módját). Ugyanígy, a szülők lányokat is gyakran bízták az apácák gondjaira, ám egészen más megfontolásból: ugyanis ha nem volt elég vagyonuk ahhoz, hogy kiházasítsák őket, még mindig ez volt a legegyszerűbb és egyúttal legjámborabb módja annak, hogy megszabaduljanak tőlük (a témában ajánljuk Diderot: Az apáca című kisregényét, ami még csak nem is a középkorban íródott, hanem már a XVIII. században).

A fentieken túl még egyéb okai is voltak annak, hogy a szülők és gyermekeik közt nem tudott olyan szoros kapcsolat kialakulni. Egyrészt ugye egy átlagos családban jóval több gyermek született, mint manapság, és több is halt meg ilyen-olyan okokból rendkívül fiatalon, a később születettek pedig sokszor megörökölték elhunyt bátyjaik vagy nővéreik nevét; persze ettől még nem tekintették a gyerekeket lecserélhetőnek vagy pótolhatónak, ám az kétségtelen, hogy egészen máshogy álltak ehhez a kérdéshez, mint mi.

Másrészt a módosabb parasztgazdák, polgárok, valamint az előkelőségek rendszerint nem is nagyon vettek részt az utódaik nevelésében, hanem ezt a fontos feladatot a gondosan kiválasztott szoptatósdajkára bízták, aki még azután gondoskodott a gyermekről, hogy nem kellett tovább táplálnia. Aki pedig meg tudta fizetni, az végső soron akármennyi nevelőt fel tudott fogadni a kis trónörökös mellé, aztán bőven elég volt havonta egyszer kedélyesen rákérdezni, hogy „na, szépen fejlődik az a gyerek?” A legvagyonosabbak körében a mai napig létezik ez a gyakorlat, és alighanem így is marad, amíg világ a világ.

Ráadásul a gazdag kölykök eleve más családoknál nevelkedtek 7-10 éves koruktól kezdve: a polgárok gyerekei inaskodni álltak be valamelyik tekintélyes famíliához, a nemes ifjak meg apródnak, hogy aztán fából készül kardokkal vívjanak és pónik hátán nyargalásszanak álló nap, abban a reményben, hogy egy szép napon majd igazi lovag válik belőlük. Jó esetben megtanultak olvasni, és néha írni is, anyanyelvükön és értelemszerűen latinul.

A lányokat pedig kicsi koruktól arra képezték, hogy felnőttként el tudjanak vezetni egy komplett háztartást, és képesek legyenek önálló döntéseket hozni, amikor a férjük huzamosabb ideig távol van (mondjuk egy véres és teljesen értelmetlen háborúban kaszabolják le éppen). Ez azt jelentette, hogy mindenhez érteniük kellett a pénzügyektől a szabás-varráson át a nagyszabású lakomák megrendezéséig. A nevelés egyik legfontosabb eszköze pedig az ütleg volt: a gyerekeket puszta kézzel, pálcával, vesszővel, bottal, korbács és minden szóba jöhető alkalmatossággal verték a szülők, a nevelők és a tanárok, mint a répát, akkor is, ha az illető hercegi vagy grófi sarj volt, netán maga a trónörökös (erről egy korábbi cikkünkben hosszabban is írtunk).

Kapcsolódó cikkeink:

• Kart karba öltve ünnepelték a Szeretet Napját, utána lemészárolták egymást
• Így buliztak a budai diákok a 15. században
• Péniszfogdosó bizottságokat állítottak fel a középkori bíróságok