Mi határozza meg a család fogalmát? A benne élők és az érintettek döntik el, mi számít nekik családnak. Kati története remek példa erre.
A család fogalma pont annyira tágan értelmezhető, ahány család él ezen a bolygón. Nem lehet ráerőszakolni egyetlen, mindenek felett álló meghatározást, hiszen ahány ember, annyiféle igény ébred a családi kötelék, lelki intimitás, együttlét iránt. A gyerekkori álmodozásokban talán még úgy szerepelt a család, mint apa, anya, két gyerek, de ezt később az élet átírja általában, és ráébredünk, hogy a valóságban bonyolultabbak az emberi viszonyok, nem egyszerűsíthetők le egyféle megoldásra.
Kati sem úgy tervezte gyerekkorában, hogy majd külön fog élni a gyerekei apjától, ám az élet végül úgy hozta, hogy az idő felében nem egy lakásban él a család – ám ettől még ugyanúgy családnak érzik magukat. „A mi családunk mondható rendhagyónak, legalábbis kívülről nyilván az látszik, hogy nem egy hagyományos családmodellt képviselünk a férjemmel – kezdi el történetét Kati. – Tudom, hogy a környezetünk megszól minket a hátunk mögött, de nem érdekel, az a lényeg, hogy mi jól érezzük magunkat ebben a felállásban, hogy a hétből három napon a férjem külön lakásban él az anyjával, pár utcával arrébb. Nem így indult a házasságunk, de az élet ezt a megoldást hozta, amikor apósom meghalt, anyósom pedig belebetegedett lelkileg a magányba.”
Nem az volt persze az első, hogy a férj azonnal elköltözött volna az anyóshoz, előtte több megoldással is próbálkoztak, hogy segítsenek a nagymamának, ám sajnos egyik sem működött hosszabb távon. Az adta meg a végső lökést a férj és feleség szétköltözésének, amikor az anyós odaköltözött a családhoz. „Lehet, hogy önzőnek hangzik, de nem érdekel, én voltam benne a helyzetben, én szakadtam meg, nekem kellett a saját és gyerekeim életéről dönteni.
A családi béke kedvéért költözött szét a házaspár (Kép: Getty Images)
Az anyósom nem egy könnyű ember, így depressziósan pedig még nehezebben tudtam kezelni, mert valahogy azzal próbálta jobb kedvre deríteni magát, hogy engem kritizált naphosszat. Biztos azért is alakult ki ez az elmérgesedett helyzet aztán, mert én otthon voltam a kétéves és a hat hónapos gyerekeimmel, próbáltam túlélni a kis korkülönbséggel született kétgyerekes mindennapokat – amiről tudjuk, hogy borzasztó nehéz –, és erre jött rá anyósom a folyamatos kritizálással és morgással. Nem bírta, ha a gyerekek a közelében voltak, nem bírta, ha én főztem, szerinte kosz és rendetlenség volt mindig, meg persze azt is megkaptam rendszeresen, hogy talált volna jobbat nálam a fia, ha kicsit türelmesebb.”
Az anya türelmes volt, fél évig bírta az együttélést az anyóssal, ám akkor betelt a pohár, amikor a nagymama azt mondta az akkor két és fél éves unokájának, hogy jobb lett volna, ha nem is születik meg, csak mert a gyerek kitartóan hisztizett épp valami apróság miatt. Kati ekkor ült le a férjével beszélni, hogy ennek így az lesz a vége, hogy beadja a válópert, ha nem találnak más megoldást, mert ez neki is és a gyerekeknek is rosszat tesz, hogy együtt kell élni a nagyival. Végül úgy döntöttek, hogy az anyós visszaköltözik a saját lakásába – ami pár utcára van Katiéktól –, de a férj vele fog lakni a hét felében, a másik felét pedig otthon tölti a családjával.
„Furcsa, kettős érzésekkel mentem bele ebbe a megoldásba, de úgy voltam aztán vele, hogy ez még mindig jobb, mintha elválnánk az anyósom miatt – fejezi be történetét Kati. – Így viszont nekem nem kell vele találkozni sem, a fia ott van vele hétfőtől csütörtökig, amitől anyósom is boldog, aztán a férjem hazajön a családjához a hét maradék részére. Nem könnyű nélkülözni a hétköznapokban az apát, de megéri ez az áldozat a béke kedvéért. Amikor nem alszik itthon, akkor mindig átjön segíteni az anyukám vagy apukám, esetleg szervezek ide barátnőt, aki szívesen tölti velem és a gyerekekkel az estét. A házasságunknak kifejezetten jót tett, hogy ennyi időt töltünk külön, újra rájöttünk, hogyan kell sóvárogni a másik után, és milyen izgalmas várni a találkozást. Úgyhogy akárki akármit mond, nekünk ez így kerek család.”
