Mindenkinek az ismeretségi körében vannak nagyszülők, akiknek az unokái egy távoli országban nőnek fel, és ez egyetlen módja a kapcsolattartásnak a Skype-olás. Ezt a tendenciát csak még jobban felerősítette a pandémia. De lehet valaki jó nagyszülő a monitoron keresztül?
Szerencsés generáció vagyunk. Régen, ha valaki külföldre költözött és ott alapított családot, a méregdrága telefonáláson és a lassú, valamint körülményes levelezésen kívül semmilyen módja nem volt annak, hogy tartsa a kapcsolatot az otthon maradt szüleivel, ha pedig gyerekei születtek, ők kizárólag akkor láthatták a nagyszüleiket, ha sikerült hazautazni hozzájuk, vagy a nagyszülők képesek voltak útnak indulni.
Az így járt nagyszülőknek nem jutott több az unokáikból néhány fotónál, esetleg egy-két videokazettánál, maga a kapcsolattartás gyakorlatilag lehetetlen volt. Ha ma egy nagymama vagy egy nagypapa megugorja azt a technikai szintet, hogy a telefonjára egy videotelefonálós appot telepítsen és megtanulja használni – ennek megtanítása egyáltalán nem könnyű feladat, amire a szerző és az édesanyja az egyik élő bizonyíték –, akkor lehetőségek egész tárháza nyílik meg. A kint élő család aktív közreműködésével lehetőség nyílik rá, hogy a nagymama vagy a nagypapa, ha csak online is, de részesévé váljon az életüknek, lássa napról napra felcseperedni az unokáit, hallja a hangjukat, lássa, milyen környezetben élnek és mit szoktak csinálni, szerencsés esetben pedig még beszélgessen is velük. Azonban a lehetőségből még nem születik automatikusan jó nagyszülő-unoka kapcsolat, ahogy az a cikkünkben szereplő történetekből kiderül.
Tamás: „Amikor Skype-olunk a nagyszülőkkel, rögtön látom a gyerekeken, hogy legszívesebben menekülnének onnan”
Tizenhat éve költöztem Angliába, eleinte minden évben hazajártam. A fiam most lesz hétéves, a lányom pedig most múlt öt. Mind a két gyerek kint született, a fiamhoz szándékosan magyar nyelven beszéltünk odahaza. A probléma akkor jött elő, amikor már játszótérre jártunk vele, és jött a többi gyerek, hogy miért beszél Kristóf olyan furcsán. Keverte a magyart az angollal, ezért sokan nem értették, amit mond. Amikor ovis lett, nem akartuk, hogy elmaradjon a többi gyerekhez képest, ezért itthon is elkezdtünk hozzá angolul beszélni. Úgy voltunk vele, hogy a magyar majd biztos ráragad valahogy, de ebben kudarcot vallottunk. A nagyszülők egyik részről egyszer voltak csak kint, mikor a második gyerek megszületett, a másik részről pedig anyósom négy alkalommal volt kint látogatóban az utóbbi hét évben. Amikor hazalátogatunk, akkor mindkettőnk szüleihez elmegyünk a feleségemmel, megpróbáljuk elfelezni az otthon töltött időt. Ha nem felezünk, annak valahol biztosan harag lesz a vége. Az én szüleim városban laknak egy lakótelepen, ami nehezített terep, mert nagyon nehéz egy kis lakásban lefoglalni a gyerekeket. Sajnos a nagyszülők nem tudnak angolul, a gyerekek közül pedig csak Kristóf tud valamennyire magyarul, de ő is inkább csak érti, és nem beszéli a nyelvet. Ez azt eredményezi, hogy nincsen köztük igazi kommunikáció. Amikor Kristóf kicsi volt, gyakran próbálkoztunk Skype-beszélgetésekkel, de ez őt látványosan nem érdekelte, emiatt pedig a szüleim megharagudtak rám, mert úgy gondolták, hogy nem nevelem a gyerekbe, hogy szeretni kell a nagyszüleit. Hiába mondtam nekik, hogy én hiába beszélek egy távoli nagypapáról vagy nagymamáról, attól még nem fog létrejönni köztük a kapcsolat, ezért nekik is tenniük kéne valamit, de nem figyeltek rám. Amikor Skype-olunk a nagyszülőkel, rögtön látom a gyereken, hogy már alig várja, hogy visszamehessen a szobájába és YouTube-ot nézzen. Nincs valódi kapcsolat a szüleim és a gyerekeim között, és sajnos ez a személyes találkozásokkor sem született meg. Ők túl idősek már ahhoz, hogy bolondozzanak a gyerekekkel, így a gyerekek unatkoznak mellettük élőben is, pláne Skype-on keresztül, és ezért persze mi vagyunk a hibásak, mert nem tanítottuk meg őket magyarul. Eljutottunk odáig, hogy amikor Skype-olunk, a gyerekek sokszor ott sincsenek, mert nem látjuk értelmét, úgyis rögtön menekülni próbálnak onnan. Néha megmutatom őket, de már nem beszélnek külön a nagyszülőkkel, mert nem érdekli őket, és nem is tudnak. Anyósommal kicsit jobb viszonyban vannak, de ez nem a Skype-nak köszönhető, hanem annak, hogy gyakrabban látogat ki hozzájuk, így jobban ismerik. Skype-on keresztül azonban neki is nagyjából annyit mondanak csak, hogy „Szia, mama!” Neki köszönhető az is, hogy valamennyi magyar szó azért rájuk ragadt, ő az, aki próbálja tanítgatni őket. Számomra is furcsa, hogy a gyerekeim nem szavalják azokat a verseket, amiket mi szavaltunk és nem éneklik azokat a dalokat, amiket mi énekeltünk, de amikor hazamegyünk velük és végre találkoznak a nagyszüleikkel, azt látom, hogy csalódás ér mindenkit. A nagyszülők csalódnak, mert a gyerekek nem rohannak oda hozzájuk és nem ölelgetik őket, ahogy ők azt elképzelték, számunkra azért csalódás, mert nem teremtenek olyan körülményeket a gyerekeknek, hogy élmény legyen nekik odamenni, egyszerűen csak bekapcsolják nekik a mesét a tévében és ennyi, a gyerekeknek meg csalódás, mert sokat unatkoznak. Lehet, ha kicsit idősebbek lesznek, a Skype is jobban működik majd a kapcsolattartásban, de amíg ilyen kicsik, addig nem működik a dolog. Valahol magamat is hibáztatom, hogy nem tanítottam meg a gyerekeimet magyarul, így nem alakult ki kapcsolat a szüleim és a gyerekeim között, közben meg vigasztalom is magam azzal, hogy ismerek például itt élő román vagy lengyel családokat, ahol a gyereket megtanították románul vagy lengyelül, de emiatt jóval rosszabb az angoltudásuk, és eléggé hátul állnak az osztályban.
Az unokák online figyelméért meg kell harcolni
Az Írországban élő Michelle Share maga is nagymama, akinek az unokája Ausztráliában született, szociológusként pedig 2008 óta kutatja a témát, hogy miképpen segítik a nagyszülő-unoka kapcsolattartást a chatelős programok. A tanulmányában Írországban élő lengyel családokat vett górcső alá.
Kutatása rávilágított, hogy a rendszeres videós kapcsolattartás sokat segít abban, hogy megnyugtassa az otthon maradt nagyszülőket azzal kapcsolatban, hogy láthatják, a gyerekük kompetens szülő, az unokák jól vannak, és szépen cseperednek és semmiben sem szenvednek hiányt. Ugyanakkor egyáltalán nem könnyű Skype-on családosat játszani. Fontos, hogy olyan pillanatban történjenek ezek a beszélgetések, amikor a gyerekek nem ingerültek, nyitottak erre, és semmi nem tereli el a figyelmüket a nagymamáról és/vagy nagypapáról.
Fotó: Getty Images
Időnként valóságos kínszenvedés egy gyereket a monitor elé ültetni, hiszen egy ilyen beszélgetés számukra túl ingerszegény, nagyon könnyen elunják magukat. Általában azok a nagyszülők vallanak kudarcot, akik csak beszélgetni szeretnének. Ha valaki énekel, grimaszokat vág, képeket mutogat, LEGO-t épít vagy kitalál valamilyen online is játszható játékot, sokkal nagyobb eséllyel száll harcba az unokái figyelméért, mint az a nagyszülő, aki csak megkérdezi tőlük, hogyan telt a napjuk. Sokat számít az is, hogy a nagyszülő mennyire ügyesen használja a kameráját: ha valaki jó minőségű képet ad, meg tudja mutatni a környezetét, jobb eséllyel száll harcba az unokái figyelméért, mint az a nagyszülő, akinek a fejét nagyban, mindent eltakarva látják a képernyőn. Michelle Share szerint azok a családok tudnak eredményesen kapcsolatot ápolni online a nagyszülők és unokák között, ahol minden érintett fél sok energiát áldoz ennek sikeréért.
Ancsi néni: „Egy ideig jó volt a Skype, de már nagyon kevés”
Amikor a lányom, Anett Londonba költözött, azt gondoltam, hogy ez a kaland rövid időre, maximum néhány évre szól. Jó jelnek gondoltam, hogy odakint egy magyar fiúba lett szerelmes, összeköltöztek, megházasodtak, és nem sokkal az első gyerek születése előtt hazaköltöztek. A születése után rengeteg időt töltöttem a kis Lucával, akit alig másfél évre rá követett Évi születése is. Kiváltságos helyzetben voltam, mert a vejem szülei már nem éltek, így én lehettem az egyetlen nagyszülő a gyerekek életében. Ha Anették bárhová menni akartak, vállaltam a gyerekekre vigyázást akár az éjszaka közepén is. Csakhogy idehaza nem találták meg a számításukat, láttam rajtuk, hogy nem úgy alakul az életük, ahogyan szerették volna, és amikor a vejem régi főnöke felhívta őt kintről egy ajánlattal, tudtam, hogy már nem sokáig maradnak itthon. A nagyobbik már óvodás volt, a kisebb pedig bölcsis, amikor újra kiköltöztek. Eleinte nagyon örültem annak, hogy Skype-on keresztül láthatom a kicsiket – köszönet a szomszéd kamasz fiának azért, hogy megtanította használni –, hiszen ha nem is napi jelleggel, heti két-három alkalommal biztosan láthattam őket, láthattam, hogyan fejlődnek, láthattam, hogy jól érzik magukat és bepillantást nyerhettem a kinti életükbe. Szerencsére a lányomnak fontos volt, hogy gyakran láthassam a kicsiket, így ők is hazajöttek pár hétre minden évben, és én is évente jártam ki hozzájuk, az unokáimon pedig láttam, hogy minden egyes találkozás után szívesen látnak kamerán keresztül is, mert érdekli őket, hogy mi van a mamával, viszont miután eltelt pár hónap, a lelkesedésük is csökkent. Luca még ma is jól beszél magyarul, vele könnyen tudok beszélgetni – már ha van kedve hozzá –, de Évi már nem annyira. Ha személyesen találkozunk, ha kézzel-lábbal is, de megértjük egymást, viszont látom rajta, hogy számítógépen keresztül nem nagyon érdekli a távoli nagyi, akinek alig érti a beszédét. Gondoltam, hogy azzal segítek a problémán, ha én tanulok meg angolul, és vettem néhány különórát, de azon kaptam magam, hogy az agyam már nem fog úgy, nem nagyon haladtam vele. Talán túl korán feladtam, nem tudom. A gyerekek nagyon hiányoztak, de némi erőfeszítéssel – sokat gondolkodtam azon, hogy kitaláljak pár olyan játékot, amit Skype-on keresztül is játszhatunk – sikerült valamiféle kapcsolatot kialakítanom velük, azonban a pandémia nagyjából mindent tönkretett, amit korábban felépítettem velük. Borzasztó nehéz utazni, ezért ők nem mernek elindulni, számomra meg a keleti vakcina nehezíti meg az utazást, szóval utoljára 2019 karácsonyán láttam az unokáimat élőben. Egyre kevésbé tudom ébren tartani a figyelmüket, ritkulnak és rövidülnek a hívások is: egy olyan nagymama sajnos nem túl vonzó alternatíva, aki személyesen egyáltalán nem jelenik meg az életükben. Volt idő, amikor a Skype-olás rengeteget segített, de ma már csak arra jó, hogy legalább láthatom a lányomat és az unokáimat, de nem helyettesíti a személyes találkozást, az igazi kapcsolatot.
Erőfeszítés minden érintett fél részéről
A Western Sydney University pandémia alatt végzett kutatása szerint bár a nagyszülők eleinte élvezik, hogy a videochatnek köszönhetően bepillantást nyerhetnek unokáik életébe, egy idő után sok esetben az örömöt felváltja a stressz, ugyanis egy kisgyereknél nehéz jól időzíteni egy beszélgetést, és nagyon csalódást keltő, amikor az unokájuk nem figyel rájuk, láthatóan nem érdekli a monitoron át látott nagyszülő. „Azt éreztem, nagyon nehéz engem is beszervezni az amúgy is nagyon elfoglalt életükbe” – mondja a kutatásban részt vevő egyik nagyszülő, aki emiatt egy idő után nem is nagyon erőltette tovább a gyakori Skype-beszélgetéseket.
A felmérés szerint több sikerélmény jutott azoknak, ahol a szülők nem tették külön eseménnyé a nagyszülővel való kapcsolattartást, hanem beépítették más családi eseményekbe, például vacsorázás vagy épp az esti fürdés közben hívták fel a nagyszülőt, így a vele való beszélgetés is a napi rutin részévé vált. Szintén fontos volt a sikerhez, hogy lehetőleg rövid beszélgetésekkel kezdjünk, aminek hosszát idővel növeljük kicsit, és ne várjuk meg, amíg a gyerek elunja magát. A szülő sokat segíthet a nagyszülőnek azzal, ha e-mailben vagy telefonon előtte információkat oszt meg arról, mi történt az unokájával, így a nagyszülő konkrét dolgokra tud rákérdezni, nem mindig csak annyit fog kérdezni, hogy „Milyen volt a napod?” Ha a nagyszülő hajlandó énekelni vagy játékokat játszani a kamerán keresztül, az rengeteget segíthet a kapcsolattartás sikerében, és úgy is ki lehet alakítani egyfajta rutint, ha az ember egy könyvből mesél nekik, hiszen így mindig várni fogják a folytatást. Ha pedig a nagyszülő otthonosan mozog az appok világában, a különféle virtuális hátterek és filterek segítségével is el tudja érni, hogy ne veszítse el gyorsan az unokái figyelmét.
Erik: „A Skype nem helyettesíti a fizikai közelséget”
A feleségem kolumbiai, éltünk együtt ott is, aztán ideköltöztünk, a gyerekek (Dani most tizenegy, Sara pedig hatéves) már itt születtek, aztán úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk Kolumbiába. Éltünk ott pár évet, és tavaly döntöttünk úgy, hogy visszajövünk Európába, szóval az ottani és az itteni nagyszülőkkel is van már tapasztalatunk a távkapcsolat tartásában. Mostanában az a felállás, hogy a feleségem, Kathrin beszél Skype-on az anyukájával, és a végén kicsit odajönnek a géphez a gyerekek is, és öt-tíz percet beszélnek a képernyőn keresztül. Elmesélik egymásnak a napjukat, ilyesmi. Ennél többet nem igazán lehet velük Skype-olni, mert a gyerekeket nem lehet tovább a képernyő előtt tartani. Mehetnékjük lesz. Látom az anyósomon, hogy még beszélgetne tovább, a gyerekek viszont már menni akarnak. Ugyanez volt akkor is, amikor mi voltunk kint Kolumbiában, és az apummal tartottuk a kapcsolatot onnan. Ha a nagyszülő fizikailag is jelen van, sokkal közvetlenebb és intenzívebb a kapcsolat. Mindkét gyerek beszél spanyolul és magyarul is, tudatosan törekedtünk velük a többnyelvűségre, bár Sarának a magyarral volt némi lemaradása, hiszen ő egyéves korában került Kolumbiába, de mióta hazaköltözött, már kezd felzárkózni. Persze ez azzal jár, hogy néha keverik a nyelveket, mert a magyar és a spanyol mellett még angolul és szlovákul is tanulnak, de ezzel számoltunk, és tudjuk, hogy a kezdeti nehézségek ellenére ez később kifizetődő lesz, hiszen sok nyelven fognak majd beszélni.
Az egyértelműen érezhető volt, hogy addig volt a legintenzívebb a kapcsolattartás a nagyszülővel, amíg még közeli élmény volt a személyes találkozás: ahogy egyre több idő telt el azóta, hogy utoljára látták a nagypapát vagy a nagymamát, úgy érdeklődtek irántuk egyre kevésbé. Látszik, hogy nagyon kötődnek ahhoz a nagyszülőhöz, aki személyesen is jelen van az életükben, és lassanként eltávolodnak attól, akit csak Skype-on keresztül látnak. Kolumbiában a kolumbiai nagymama volt a kedvenc, itt pedig az itteni nagypapa. Az anyósom Kolumbiában nyolc hónapig a házunkban élt, így napi szinten látták a gyerekek, idehaza pedig apum a szomszéd házban lakik, így őt is majdnem napi szinten látják. Danival pár hónappal korábban költöztünk haza, mint a feleségem és Sara, így Sara kötődése azért láthatóan erősebb most a kolumbiai nagymamájához, a több vele töltött idő miatt ő még mindig nagyon nagymamás, míg Dani már nem nagyon kötődik hozzá. Sara az ideköltözése után hónapokig emlegette, hogy hiányzik neki a nagymamája, és ebben a Skype azért segítségünkre volt. Azt sosem éreztem, hogy a nyelvi nehézségek okoztak volna nagy problémát a kapcsolattartásban a gyerekek és a nagyszülők között, inkább a fizikai távolság jelent gondot. Abban maradtunk, hogy a nagyszülők minden évben jönnek látogatóba, és anyósomnak nagyon rosszulesett, hogy idén nem tud jönni a járvány miatt: Kolumbiában sajnos nagyon rosszul állnak az átoltottsággal. Szerencsére a legszélsőségesebb forgatókönyvet elkerültek: mindkét gyerekünk jól beszél spanyolul, ezért tudnak beszélgetni a kolumbiai nagyival. Azt drámainak érezném, ha a nagyszülők nem beszélnének közös nyelvet az unokákkal. Ha ugyanis nincs közös nyelv, a Skype sem segít sokat.
