„Ne költözz olyan közel a szüleidhez, hogy papucsban is át tudjál szaladni hozzájuk!” – szól a mondás. De mi van akkor, ha a nagyszülők a másik szobában élnek?
„Minden ismerősünk, kollégám szinte kivétel nélkül hülyének néz, amiért össze akarunk költözni a nagyszülőkkel, és azt mondják, hogy ők biztos nem csinálnák ezt…” – summázza Laci, mekkorát változott a világ két-három évtizeddel ezelőtthöz képest, amikor még teljesen normális és mindennapos volt a többgenerációs együttélés. A norma persze nem jelenti azt, hogy feltétlenül egészséges is volt ez a forma, rengeteg rejtett és nyílt konfliktust tartogathatott, ha az együtt élők rossz viszonyban voltak egymással vagy nem tartották egymás személyes határait – gondoljunk csak az anyósviccek virágzására. Miközben az ázsiai kultúrákban a mai napig a kölcsönös függőség, egymásrautaltság, a kiterjedt család és a többgenerációs együttműködés a preferált életorma, addig a nyugati társadalmakban az egyéni és családi függetlenség, az önállóság, az autonómia jelentik a prioritást.*
Saját, gyerekkori tapasztalatom is az, hogy a többgenerciós együttélésnek megvannak a maga előnyei és hátrányai; nálunk a mérleg nyelve inkább a negatívumok felé billent. Ha rossz a viszony a szülők és nagyszülők között, ha az idősebbek bele akarnak szólni a gyereknevelésbe, vagy épp túl kiszolgáltatottá válnak, és a fiataloknak kell ápolniuk őket, ha magánéletet nem ismerve nyitogatják egymásra az ajtót, akkor a filmeken látott olaszos családi közeg könnyen válik darázsfészekké. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben a szülőkről való leválást, az érzelmi felnőtté válást sem feltétlenül támogatja, ha a felnövő generációk sose hagyják el a családi otthont. Hogy is szól a mondás az egészséges távolságtartásról?
Ne költözz olyan közel a szüleidhez, hogy papucsban is át tudjál szaladni hozzájuk!
Cikkemben – egy kivétellel – a többgenerációs együttélés pozitívumai vannak túlsúlyban, de ez nem feltétlenül tükrözi a valóságot, sokkal inkább annak a jele, hogy szívesebben osztjuk meg a nyilvánossággal azt, ami működik, amiről jó tapasztalatunk van. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a megszólalók túlidealizálnák helyzetüket, és ne néznének szembe olyan speciális problémákkal, amelyekkel a kétkeresős, nukleáris családmodellben élők nem találkoznak. De vajon milyen okokból döntöttek úgy, hogy egy ilyen családi kollektívában képzelik el az életüket?
Szabad döntés vs. kényszerhelyzet
Laci és családja még csak tervezik a többgenerációs együttélést felesége szüleivel, akik jelenleg Budapesttől 758 km-re, Kézdivásárhelyen élnek. Ahogy a nagyszülők idősebbek lesznek, egyre nehezebb számukra az utazás, és az azzal járó 12-15 órás igénybevétel, ezért ha Budapestre jönnek, akár két-három hónapig is Laciéknál laknak. „Annyi pénzük nincs, hogy önálló lakást vegyenek olyan távolságra tőlünk, ami nekünk sem gond az utazási idő szempontjából, és nekik is megfelelő méretű és minőségű életteret biztosíthat. Eközben mi is kinőttük az 1+3 félszobás társasházi lakást, de nincs annyi pénzünk, hogy önállóan, minőségi cserét csinálva kertes házba költözzünk. A feleségem találta ki, hogy a két dolgot kapcsoljuk össze, és akkor egy két- vagy háromgenerációs ingatlanba költözve megoldódnak ezek az élethelyzetek” – magyarázza Laci, aki szerint a generációk együttélésének sok pozitívuma is van: „megtanulható a tolerancia, a másik igényeinek, szempontjainak felismerése, és meg lehet élni a családi kapcsolatokat, amire nekem kisgyerekkoromban szintén volt lehetőségem.”
A legtöbb ember, akivel beszéltem, azonban sokkal inkább kényszer- és nem kényelem szülte megoldásból dönt a többgenerációs együttélés mellett. A leggyakoribb ok az anyagiaké, de sok esetben a szülő élethelyzete alakult úgy, hogy ez tűnik a legjobb választásnak. Utóbbiakhoz tartozik Ági, aki úgy érzi, életmódjával kilóg a család többi tagja közül, ezért akadnak kényelmetlenségek az együttélés során. „Egy L alakú nagy családi sarokházban lakunk. Az L egyik szárában, a földszinten anyukám, a vőlegénye és a 10 éves fiuk. Felettük lakom én a két kisfiammal. Az L másik szárában, külön bejárattal pedig a bátyám a feleségével, a kisfiukkal és a három kutyájukkal – belülről, anyukámékon keresztül át lehet menni hozzájuk is – mondja Ági. – Alapvetően mindannyian külön életet élünk, tiszteletben tartjuk a másik életterét. A gyereknevelésben is eléggé más irányzatot követünk. Nálunk például nincs tévé, vegánok vagyunk, itthon szültem, együtt alszunk, mosipelusozunk, a többiek ennek épp az ellentétei. Ezért igyekszem az előnyökre fókuszálni, például ha történik valami velem, akkor mindig van itt valaki, aki segít. Amikor a második fiamat vártam, elájultam az éjszaka közepén, ezért jól jött, hogy nem egyedül voltam egy lakásban, és édesanyámék meghallották a puffanást. Közben a most négyéves fiammal azért vannak nehéz időszakok. Sokszor lefutkosna a többiekhez, vagy tévét követel. Még nehéz neki elmagyarázni, hogy ezt miért nem szeretném, vagy hogy a nagyi is dolgozik, csak itthon, online, nem az a tipikus ráérős nagymama.”
Amikor hiányoznak az egészséges határok
Sárának inkább keserű tapasztalatai vannak a több generáció közti együttéléssel, igaz, ő saját felnőttkori családját már a szülőktől távol alapította, de első kézből tapasztalja, és a rokonain látja, milyen negatív következményei lehetnek ennek a családmodellnek, ha nem működik jól a rendszer. „Négy generáció élt együtt a telken, ahol felnőttem és éltem harminc éves koromig, mi voltunk a dédunokák. Ez kívülről rendkívül jó dolognak látszott, volt, aki csak azért jött hozzánk, mert kettesben élt egész életében az anyukájával, és imádta az »olaszos« nyüzsgést. Nagyon jó volt, hogy az unokatesóimmal együtt voltunk gyerekek, hogy mindig volt otthon valaki, volt főtt étel, vagy ha bármi kellett kölcsön, azt valakinél tuti, hogy találtunk. Viszont teljes mértékben hiányzott az egészséges határ egymás életei között, mindenki ki-be járkált a másik lakrészébe, és emellett minden szülő, nagyszülő jobban tudta, hogyan kell élni a többieknek az életét. Emiatt tönkrement egy házasság is: az após nap mint nap a »gyerekek« lakásában üldögélve várta, amíg azok hazajönnek, az ottani tévét nézve – mert az sokkal jobb volt, mint a sajátja… A testvérem még tovább maradt otthon, ő majdnem negyven volt, mire elköltözött. Addig is külön is élt, meg nem is. Saját lakrésze volt, de anyámhoz járt enni, és sokszor ő is vásárolt be neki bizonyos dolgokat” – sorolja Sára, aki saját önálló életében is sokat szenvedett ettől az egészségtelen dinamikától.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
„A különköltözésünk után is nagyon utánunk nyúltak – folytatja. – Volt olyan házassági problémám, amikor kijelentette anyám, hogy költözzek haza, mert ott jobb lesz, a testvérem életéből pedig nem is volt képes kiszállni. Mindkettőnk lakásában volt olyan átalakítás, amit önhatalmúlag csinált meg, amikor nem voltunk otthon. Nem tudatosan, de úgy nevelt minket, hogy azt plántálta belénk, szükségünk van az ő segítségükre az élethez. És mivel őt is így nevelték, most nem tud mit kezdeni magával, mert a mi távozásunkkal megtörtük a mintázatot. Nagyon nehéz ebből a függőségi viszonyból valóban kilépni, mert nem elég távol lenni, le kell vetkőzni azokat a viselkedésmintákat, amiket a saját családjainkba vinnénk tovább. És az is rossz, hogy látom az ott maradó családtagokon, hogy ők nem ismerik föl ezt a helyzetet, tagadják, és szenvednek, mert nem találják a helyüket a gyerekek által otthagyott űrben. Bármilyen fájdalmas ez, meg kell tanulni együtt élni vele: ahogy a gyerekeink, úgy a szüleink helyett sem élhetjük az életüket, amikor azt látjuk, hogy valamit rosszul csinálnak.”
Hálatlan meló a rossz zsaru szerepében lenni
Anita tapasztalata ennek épp ellenkezője, szinte csak az előnyét tapasztalja a nagyszülővel való együttélésnek. 15 éve, többek között anyagi okokból döntöttek a többgenerációs ház vásárlása mellett. Jelenleg három gyerekükkel élnek egy külön lakrészben, a másikban pedig Anita anyukája lakik. „Nekem óriási segítség, hogy anyukám egy karnyújtásnyira van tőlünk. Mivel a férjem kötött munkarendben dolgozik, a gyerekek logisztikáját nekem kell intéznem. Bár a legkisebbnek még nincsenek délutáni különórái, de például a délutáni csendes pihenője még javában tart, mikor az iskolás gyerekemet össze kell szednem. Így nem kell felébresztenem a kisebbet, anyu tud rá vigyázni addig. Ugyanez igaz a reggelekre is, míg a legkisebb alszik, én elviszem a nagyokat az oviba, iskolába. Azáltal, hogy a kicsi alvásába nem zavarunk bele, ki tudja magát pihenni, ő is sokkal kiegyensúlyozottabb. De könnyebben el tudok intézni én is ezt-azt, ha szükséges” – meséli Anita, aki szerint a többgenerációs együttélés másik nagy előnye, hogy ő is tud bármiben segíteni az édesanyjának, ha kell. Ez a kölcsönösség, egymás támogatása, az egymásért vállalt felelősség egyébként fontos jellemzője a többgenerációs családoknak.
Anita szerint a kölcsönös jó viszonyhoz és együttműködéshez az kell, hogy már az elején lefektessék a szabályokat, mindenki tiszteletben tartsa a másik intim szféráját. „Anyukám például mindig ügyel arra, ha a férjem hazaér, akkor ő visszavonuljon, hogy a szűk család együtt lehessen. De tiszteletben tartja a gyereknevelési módszereinket is, nem szól bele abba, mit hogyan és miért csinálunk. A gyerekeket is csak akkor neveli, fegyelmezi, ha mi nem vagyunk ott, és akkor is igyekszik a mi elveinket követni. És persze fontos, hogy szerencsére a férjemmel is jó kapcsolata van” – teszi hozzá Anita, aki szerint a gyerekek is profitálnak ennek a családmodellnek az előnyeiből, sokat jelent számukra, hogy egy nagymamájuk mindig jelen van.
Zsófi hasonló pozitív tapasztalatokról tud beszámolni, igaz, náluk van némi konfliktus a nevelési elvek körül. „A nagyszülők nem akarnak nevelni, apukám sem olyan szigorú, mint velem volt gyerekként. Sőt, a kisunokája kenyérre tudja kenni, ezért sokszor érzem azt, hogy benne ragadok a rossz zsaru szerepben. Ez piszok hálátlan meló! A kislányom olykor-olykor próbál kijátszani, ha nemet mondok, akkor kijelenti, hogy nem is én vagyok a főnök, hanem a papa. Vagy jó éjt puszi után hallom, hogy a kislányom hívogatja a papát, hogy ő is meséljen valamit, vagy épp besomfordál hozzá a hálóba, hogy vele aludjon, mert a szigorú anyukája nem hajlandó erre.”
Ezt és a privát szféra hiányát leszámítva Zsófi elégedett a többgenerációs modellel, ráadásul egyedülálló anyaként is nagy segítség neki, hogy nem neki kell mindent megcsinálni, dolgozni, és emellett még anyaként is egész nap rendelkezésre állni. „A kislányom ráadásul különféle ingereket kap, más játékokat játszik és mást vár el a család egyes tagjaitól. Mivel apukájával csak kéthetente találkozik, így neki apukám kicsit olyan, mintha az apja lenne. Lehet, ez furcsán hangzik, de örülök, hogy mindennap lát maga előtt egy férfi modellt, és a nagyszülők élete is sokkal érdekesebb, gazdagabb.”
Papa, mesélj!
Zsófi szerint ahogy apukája mesél kislányának, úgy senki se tud. A többgenerációs családmodell egyik nagy előnye, hogy a generációk közötti tudásátadás szinte mindennapos, a gyerekek életének része, amiből később rengeteget profitálnak. Bár gyerekként sokszor unalommal hallgattuk végig századszorra is nagypapa történeteit a frontról vagy nagymama meséit az első szerelméről a háború alatt, kutatások szerint ezek a családtörténetek mégis elevenen megmaradnak nekünk, hiszen 90 százalékunk élesen emlékszik rájuk. A nagyszülők történetei rengeteg élettapasztalatot közvetítenek, gyökeret, biztonságot nyújtanak, hiszen azt sugallják, nem vagyunk egyedül a világban, vagy épp megmutatják, kivel érdemes inkább ellenazonosulni a családban. Nem mindegy persze, hogyan adják át a nagyszülők ezeket a történeteket. A családtörténetek kutatói arra jutottak, a túl pozitív, ideálisnak lefestett vagy épp a túl negatív, irreális kimenetelű történetek helyett azokból az életmesékből lesz erőforrás, amelyekben – ahogy az életben – van csavar, konfliktus, krízis és megoldás. Az emberi történetekből és nem a legendákból tudunk ugyanis építkezni, ezekből merítünk erőt a problémákkal való megküzdésben. Más kutatások azt mutatták ki, hogy azokban a családokban, amelyekben koherensebb, érzelmileg nyitottabb módon beszéltek a családi kihívásokról a gyerekekkel, ott sokkal kevesebb stresszt tapasztaltak meg a gyerekek egy nagyobb trauma után, jobb önértékeléssel, magasabb szociális kompetenciával rendelkeztek, jobb barátságokat kötöttek és kevesebb viselkedési problémától szenvedtek a későbbiekben.
*Bátki Anna és M. Ribiczey Nóra: Családhatározó – A sokszínűség pszichológiája
