Hány négyzetméter kell a boldogsághoz? Van-e annyi egy átlagos magyarnak?
Ha arról beszélünk, hogy az emberek hogyan érzik magukat egy családban, általában szubjektív, kevésbé racionális szempontokra gondolunk, mint amik meghatározzák ezt. A családtagok személyisége, kapcsolatuk erőssége, elkötelezettségük, egymással való viselkedésük, kommunikációjuk, életmódjuk.
Pedig vannak itt egészen objektív, számszerűsíthető tényezők is. milyen minőségű otthonban élünk, és annak milyen a környezete. Sőt, hogy egészen praktikusan nézzük: mekkora tér áll rendelkezésünkre, milyen elosztásban.
Sok jó ember állítólag kis helyen is elfér, de ez nem ilyen egyszerű. Hiszen ha hosszabb távra tervezünk egymással, akkor az, hogy „elférünk”, nagyon minimális elvárás. Ennél vélhetően többet gondolunk minőségi életnek.
Az hogy hány négyzetméter a lakásunk, az nemcsak azt befolyásolhatja, hogy befér-e a nagyitól örökölt étkezőasztal, hanem azt is, hogy mennyi ideig leszünk házasok. Vagyis a közérzetünket, mentális egészségünket, és ezen keresztül a családi kapcsolataink minőségét.
Persze nem csak az abszolút érték, vagyis az össznégyzetméter számít, de e négyzetméterek elosztása is. Hogy hány főre hány hálószoba jut, hogy van-e külön vécénk és dolgozószobánk, hogy tartozik-e az ingatlanhoz kert, terasz, na jó, legalább egy icipici franciaerkély.
Húzd össze magad!
Azt gondolnánk, egy igazán jó kapcsolatban nem lehet probléma, ha szűkösen kell meghúzni magunkat, hiszen csak udvariasság kérdése, hogy mikor ki használja a konyhát, és ki engedi el a másikat a keskeny előszobában.
Nyilván személyiségfüggő is a dolog, de idegesebb típusoknak egy rémálom lehet olyan helyen élni, ahol a fürdőben összeér a vállunk fogmosáskor, ahol mindig ki kell várni a másikat a vécén, ahol mindig be kell húzni a hasunkat, ha valaki közelít, és ahol mindig be kell húzni a székünket evés közben, ahányszor valaki kint felejtette a sót. Apróságnak tűnnek ezek a dolgok, de az apróságok egész szép frusztrációkká tudnak összeállni pár év alatt.
Szóval a rendelkezésre álló légköbméter bizony nem mellékes, és akkor még arról nem is beszéltünk, hogy mennyire eltérő az emberek intimszféra-igénye. Valaki utál egyedül lenni, és még akkor is összebújik a másikkal a kanapén, ha amúgy még három szobájuk van a nappalin kívül, más meg megőrülne, ha nem lenne egy önálló dolgozószobája, aminek becsukhatja az ajtaját. Van, aki el sem tudja képzelni, hogy ne együtt kiránduljon a család minden egyes vasárnap, más meg alig várja, hogy a nagymama elvigye a kicsiket egy fél napra. Az egyik ember mindent megadna egy párjával közös programért, más mindent megadna azért, hogy néha külön mehessen tőle – még ha nagyon szereti is. Bizony: nemcsak a klausztrofóbiások és a paranoiások mennek inkább gyalog, mintsem beszálljanak egy idegen mellé a lakótelepi liftbe.
De nincs ebben semmi rossz: elhelyezkedünk valahol az introvertált-extrovertált skálán, és ebben még kulturális különbségek is mutatkoznak – gondoljunk csak a japán metrók zsúfoltságára… Ugyanakkor legyünk bármilyenek is, vélhetően létezik egy minimum térszükséglet, ami alatt – tartósan – már mindenki szenved. A börtönökben például legalább négy négyzetméter jár mindenkinek, és például a hongkongi kapszulalakásokban ennyi is jut. Ugyanakkor a valaha volt legkisebb budapesti lakás még ezt a méretet sem érte el. Ehhez képest 8 négyzetméter Angyalföldön maga a paradicsom – ezek ára is 6-10 millió forint. És persze vélhetően létezik egy, ha nem is maximum, de az ideális felső határa, ami fölött már nemigen tudnánk mit kezdeni az üres terekkel, és persze a francnak sincs kedve takarítani meg kifűteni a második száz négyzetmétert (bár tavaly csupán 115 millióért árulták az ország legnagyobb alapterületű ingatlanát a Somló hegyen: a felújítandó, 10 szobás kastély 3773 négyzetméteres. Azért ‘csupán’, mert a legdrágább ingatlan 6 milliárdba került – a budapesti Andrássy úton).
De akkor végül is milyen az ideális lakásméret, és vajon a magyarok többsége meg tudja-e fizetni?
Nyolc négyzetméter mindenkinek jár
A vonatkozó kormányrendelet szerint házépítéskor az alábbi irányszámokat kell figyelembe venni. Lakószoba nem lehet nyolc négyzetméternél kisebb, illetve ha a lakás több mint harminc négyzetméter, akkor a nappalijának el kell érnie a tizenhat négyzetmétert (konyha és étkező nélkül). Ám ezzel azért még nem vagyunk elkényeztetve, egy huszonöt négyzetméteres nappalit mindjárt komfortosabbnak érzünk. Egy „huzamosabb tartózkodásra szolgáló” helyiség alaprajzi mérete nem lehet két méternél kisebb semmilyen irányban, az ideális légtérfogat pedig legalább tizenöt köbméter fejenként. Az átlagos belmagasságot figyelembe véve azt mondhatjuk, hogy a hálószoba ideális mérete legalább tizenegy négyzetméter. Ha dolgozószobát vagy gyerekszobát, külön étkezőt tervezünk, ott is érdemes legalább tíz négyzetméterben gondolkodni – nyilván akkor, ha a lehetőségeink engedik. Ha mindehhez még hozzávesszük a mellékhelyiségek és közlekedők méretét, azt mondhatjuk, hogy bizony száz négyzetméter egyáltalán nem túlzás egy négyfős családnak, sőt, ha egy építész szabad kezet kap, inkább százhúsz körül kezd gondolkodni. Persze a végső területet inkább a költségkeret szabja meg, mintsem a vágyak. Szabó Adrienn építész tervező az Épinfó blogon közzétette családi házak nem kifejezetten tágas, de már élhető szobaméreteit:
- Nappali: 26 m²
- Étkező: 12 m²
- Szülői háló: 12 m²
- Gyerekszoba 1.: 10,5 m²
- Gyerekszoba 2.: 10,5 m²
Ez összesen hetvenegy négyzetméternyi szoba, ami tapasztalatai szerint az ingatlan teljes lakóterületének 62 százalékát teszi ki. Vagyis a tipikus lakásméret nála száztizenöt négyzetméter körüli. Hozzáteszi: több kisebb szoba használati értéke nagyobb, mintha kevesebb, de nagyobb szobát építenénk. Minél nagyobbak a gyerekek, ez annál inkább igaz.
És ha valakinek nagyon sok pénze van, milyen helyiségekben szokott még gondolkodni? Elsődlegesen vendégszobában (ez esetleg összevonható a dolgozóval), külön gardróbban, több fürdőszobában, netán könyvtárszobában, praktikusan kellhet fűtőhelyiség, wellness-terek, hobbiszoba, kerti létesítmények… a lehetőségek itt is korlátlanok, ha elég nagy a telek.
Sajátot és zöldet
Szóval eddig tartott az elmélet. De hogyan élnek a magyarok a valóságban? Nyilván ezerféleképpen kezdve attól a szomorú helyzettől, amikor akár hat-nyolcfős családok tengődnek egyetlen helyiségben a villa- és kastélyépületekig. Az átlag tekintetében a Free Association megbízásából végzett felmérésből tudunk kiindulni, ami a 30-59 éves korcsoportot vizsgálta. Eszerint a budapestiek átlagosan 59 négyzetméteren élnek, míg a falvakban lakók 101 négyzetméteren. Ha megkérdezzük őket, hogy mekkora az ideális ház, akkor az átlagérték 89 négyzetméter lesz, vagyis (szintén átlagosan) hat négyzetméter választ el minket álmaink lakásától (az egyedülállókat ebből a szempontból elkényezteti a sors; nekik 55 négyzetméter jut). Akik elmondhatják magukról, hogy már most is abban laknak, azok a gyermektelen párok, ők ugyanis átlagosan 73 négyzetméteren élnek, és azt is tartják ideálisnak. Leginkább az ötvenesek laknak egyedül, főként a fővárosban vagy nagyvárosokban. Budapesten csak a válaszadók 42 százaléka lakik együtt a gyerekével, vidéken ez az arány sokkal magasabb, jellemzően 60 százalék.
De pontosan milyenek ezek az ingatlanok? Főként saját tulajdonúak, fele családi ház – a fővárosban persze ez a legritkább (12 százalék). Csaknem minden ötödik ember él tégla társasházban, és ugyanennyi panelben. A legritkább forma az iker- és a sorház.
Minél idősebbek vagyunk, annál inkább vágyunk a zöldbe: a 40 éves kor alatti lakosok 42 százaléka él családi házban, míg a 40 évnél idősebbeknek már 61 százaléka. Valamint annál inkább tudunk sajátot venni: a harmincasoknak valamivel több, mint fele él ilyenben, az ötveneseknek viszont már 80 százaléka. A bérlés inkább a fiatalokra jellemző.
Hogy hogyan szeretünk élni, az az elmúlt ötven-száz évben sokat változott. Ahogy javult az életminőség, ahogy már lehetett válogatni az állami kiutalás helyett, egyre nőttek az igények és az alapterületek. Még a mai negyvenesek gyerekkorában sem volt alapvetés a saját szoba a kicsiknek vagy a külön háló a felnőtteknek, míg ma már aki tud, az törekszik rá.
Fotó: Getty Images
A magyarokra az jellemző, hogy életük során négyszer-ötször, tehát úgy tizenöt-húszévente költöznek – egy ideig nagyobba és még nagyobba, aztán sokszor ellenkezőleg, hiszen a mozgások 75-80 százalékát családi változások okozzák. Illetve – legújabban – a világjárványok. Mert az, hogy milyennek gondoljuk az elég jó élőhelyet, és hogy a saját lakhelyünket annak érezzük-e, az 2020-ban gyökeresen megváltozott. „A Covid előtt sokan viszonylag kevés időt töltöttek otthon, ezért annyira nem befolyásolta az életminőségüket az épített környezetük” – magyarázza Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője. „Csakhogy a járvány sokakat hazakényszerített, és azt látták, hogy ha hosszabb időt kell otthon tölteniük, ráadásul nem egyedül, hanem a párjukkal és a gyerekeikkel úgy, hogy esetenként még tanulni, dolgozni is onnan kell, akkor a hely, ahol élnek egyszerűen alkalmatlan. Ez pedig elég nagy változást indított be a lakáspiacon.”
Az emberek tehát elvágyódtak, csakhogy már nem engedhették meg maguknak ugyanazt, mint pár évvel ezelőtt. Ugyanis a járvány épp az ingatlanrobbanás közepén érkezett. Elképesztő, de 2015 és 2020 között több mint duplájára emelkedtek az eladási árak, miközben az emberek jövedelmi helyzete ennyivel nem javult. A „Covid-menekültek” már nem feltétlen tudtak lépést tartani ezzel, így kompromisszumra kényszerültek.
Korábban, ha ilyen helyzet állt elő, engedtek a négyzetméterből és/vagy a szobaszámból. Most viszont – épp az új igények miatt: fontos lett a lakáson belüli elkülönülés – ezt már nem lépték meg. Így a váltók egy része inkább nagyobb hitelt vett fel, mint tervezte, amit egy darabig meg is tudott tenni, mert a kamatok alacsonyak voltak. Ám tavaly nyártól begyűrűzött az infláció, a hitelek drágultak, aki így már nem tudta megfizetni azt a városrészt, amire vágyott, az kijjebb kezdett keresgélni. Ettől aztán folyamatosan duzzad az agglomeráció minden nagyváros körül (miközben a főváros lakossága például egy év alatt tizenhatezer fővel csökkent). Ezt a jelenséget erősíti fel a kert iránti igény is, ami szintén karanténhozadék. „Azelőtt a fiatalok azt mondták, úgyis csak aludni járok haza, elég 25 négyzetméter. A családoknak pedig mindig is a lokáció és az ár voltak a fontos szempontok, a szobaszám másodlagos volt, ahogy a házon belüli elhelyezkedés is. Egy lakóparkban mindig a földszinti lakások keltek el a legnehezebben – most a kertkapcsolat miatt ez megfordult. A többgyerekesek ma már mindenkinek külön hálószobát szeretnének, és ha megtehetik, egy pluszhelyiséget dolgozószobának.”
De más tendencia is mutatkozik. Mivel nagyobb ingatlanokra van szükség, ugyanakkor olcsóbbakra, hirtelen kapósak lettek a panelek (jelenleg másfél millióan laknak ilyenben). A kétezres évek óta a felújításokkal már nem akkora szívás a rezsiköltségük, az infrastruktúrájuk meg hagyományosan jó. Ráadásul: „a helykihasználás ezekben sok esetben jobb, mint egy századfordulós belvárosi bérházban, ami tele van zegzugokkal, folyosókkal vagy épp túlméretezett nappalikkal. Jelenleg körülbelül 40 millió forintból egy 50 négyzetméteres lakást kapunk, ha ragaszkodunk a téglához, míg panelből 65-öt, ami nagyjából egy pluszszobának felel meg.”
Mi minden is múlhat ezen? Ha kevés a szoba, az hogyan tudja elrontani otthon a hangulatot, illetve hogyan lehetséges, hogy családtagok egymás agyára mennek két-három szinten, kétszáz négyzetméteren is?
Tessék kopogni!
„Nem az a legfontosabb, hogy mennyi terület jut fejenként, hanem, hogy ami jut, az mennyire intim, és tiszteletben tartják-e” – mondja Ruttner Zsóka pszichológus. „Ha valakinek nincs is külön szobája, akkor jó, ha van azért legalább egy »nyugisarok«, ahova vissza tud húzódni. A családtagok együtt is ki tudják alakítani és meg tudják beszélni, akár szabályokat is hozni rá. De ez nemcsak térszervezési, hanem hozzáállásbeli kérdés is. Mert bár az is nagyon fontos, hogy valakinek a szobáján van-e ajtó, emellett az is számít, hogy szokás-e rajta kopogni még akkor is, ha egy felnőtt akar bemenni egy gyerek szobájába.”
Zsóka is tapasztalta azt, amiről az ingatlanszakértő beszélt: a lakásaink tereit nem a karanténra találták ki. Viszont – hangsúlyozza – nem mindenki tud emiatt elköltözni. „Soha nem látott együttműködést igényel most a mindennapi élet. Ha csak lehet, igazítsuk az adott helyzethez a tereket, például átmenetileg lehet a konyhából vagy a hálóból dolgozószoba, és aki épp tanul vagy a munkáját végzi, annak az idejét lehetőleg tartsák tiszteletben a többiek. Ha nem lehet térben elkülönülni, akkor gondolkodni lehet az időbeli megosztásban is, például beiktatni egy sétát, vagy épp a távmunkás menjen időnként kávézóba dolgozni, ha megteheti. Ezzel együtt, ha mindenki otthon van, akkor életszerűtlen az, hogy valaki kizárólag dolgozik, más meg csak a gyerekeket látja el, hiszen a napi teendők, főleg kisgyermekkel nem szorítkoznak egyetlen térre. Ráadásul egy kisgyerek nehezen érti még, hogy mit is jelent az otthoni munkavégzés. Ezt jó, ha próbáljuk elmagyarázni neki az életkorának és fejlettségének megfelelően.”
Mint a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány munkatársának, sok kamasz arról számolt be neki, hogy amióta több időt töltenek otthon, a szüleik hajlamosak túlzottan rájuk telepedni, ellenőrizni, hogy mit csinálnak a telefonjukon, laptopjukon. Ruttner Zsóka ezzel kapcsolatban azt javasolja, ne vegyük természetesnek, hogy csak azért, mert otthon van a gyerekünk, mindig kötelessége elérhetőnek lennie. „Minden életkorban fontos a másik határainak tiszteletben tartása, és ebben felnőtt és gyerek egyenrangú kell, hogy legyen.”
Hiába van tehát több száz négyzetméterünk, ha nincsenek zárható ajtók, vagy nem törődünk velük. Ráadásul a méret önmagában ez esetben sem boldogít, ezt számos felmérés bizonyítja.
Az Egyesült Államokban például jelenleg az átlagos ház 40 százalékkal nagyobb, mint 1980-ban volt, miközben egyre kevesebb személy él egy-egy háztartásban – írja a kiszamolo.hu. Az érdekes ugyanakkor az, hogy az emberek semmivel sem elégedettebbek az ingatlanjaikkal, mint harminc vagy ötven éve, vagyis hiába fektettek be sokkal több energiát és pénzt. Ahogy kezdik belakni az ingatlant, közel 30 százalékkal csökken a kezdeti magasabb elégedettségi érzésük, majd öt év után teljesen el is tűnik. „Ennek oka az, hogy az első egy-két évben az ember még a régi ingatlanjához hasonlítja a meglévő ingatlanát, utána azonban már csak önmagában szemléli, illetve azt nézi, mennyivel lehetne még jobb – írja a portál. – Az ingatlan a legdrágább termék, amit az ember az élete során »elfogyaszt«. (…) A legtöbb ember önbecsülésének az az alapja, hogy tud-e akkora házat összehozni, mint azok, akiket magával egy társadalmi kategóriába sorol.”
Robert Frank írja How Rising Inequality Harms the Middle Class – Hogyan árt a növekvő egyenlőtlenség a középosztálynak című könyvében, hogy ha az embereknek választaniuk kell, hogy egy 370 négyzetméteres ingatlanban laknak ott, ahol mindenki 550 négyzetméteres házban él vagy inkább egy 280 négyzetméteres házban élnek, ahol mindenki más 190 négyzetméteren lakik, akkor a legtöbben a második lehetőséget választják.
