Közeleg a karácsony, egészen közel van; alig pár nap van hátra, és eljön a nagy nap.
Nagyon várjuk már!
Várjuk, mert nem kell dolgozni!
Várjuk, mert együtt lesz a család!
Várjuk, mert mindenki várja!
Várjuk, mert most kicsit elnézően néz apa, anya és a rokonság minden egyes tagja, ha nem két szelet mákos kalács csúszik le a torkunkon, hanem hat; és az is elfogadottabb, ha nem két deci bor fogy el, hanem hét.
Várjuk, mert várni kell, és még akkor is várjuk, ha nem várjuk, de legalább a látszatot tartjuk, mert az is jólesik, hogy mi azt mutatjuk, hogy mennyire várjuk a nagy napot. A nagy napot, ami túlmutat kalácson és boron, túlmutat mobiltelefonon és könyvutalványon, elmutat egészen Betlehemig, a büdös istállóig, a tehenekig, a birkákig, és talán elmutat Jézusig is. Mert Jézus megszületett érted!
Jézus meghalt érted!
Valahol, valamikor olvastam egy graffitit egy falon. „Jézus meghalt érted!” Majd pár hét múlva, másik színnel, más vonalvezetéssel alá volt írva: „Ki kérte?” Érdekes és jogos kérdés. Ki kérte, hogy Jézus meghaljon értem? Ezzel jön egyház, mama és papa, szónokok és önjelölt próféták, tanárok, szalonképesek és képtelenek is, hogy másként kellene viselkedni, mert azért mégiscsak Jézus meghalt értem is. Így nem lehet tenni és enni, nem lehet gondolkodni, beszélni, és nem lehet érezni sem, mert így egy jó keresztény nem viselkedik – és egyébként is: Jézus meghalt érted!
Karácsony ide vagy oda, egyre távolabb kerülünk attól a békétől, amit belül, talán gyermekként vártunk, megéltünk. Emlékszem, gyerekként mertem örülni és várni. Mertem hinni abban, hogy béke van; jelen voltam a békességben, ünnepeltem. Ettől lett szép a karácsony. Gyerekként megértettem a lelkemmel, ki kérte, hogy Jézus szülessen meg! Hát én! Én kértem akkor, amikor a békét választottam a békétlenség helyett. Én kértem, amikor a nyugalmat választottam a nyugtalanság helyett, és én kértem akkor, amikor a bizalmat választottam a bizalmatlanság helyett! Amikor ezt tudtam kérni vagy ezt kérem ma is, akkor igazából azt kérem, hogy Jézus szülessen meg értem is. Mert a bárányok, a büdös, halászlé és kalács nélküli, trágyás szalmák közé született Jézus nem hozott mást és nem is akart mást, mint a békét. Nincs csinnadratta, csillagszóró és whiskey, csak a védtelen, lecsupaszított, elutasítható gyermekisten.
Ki kérte, hogy Jézus szülessen meg? Talán senki, lehet, hogy a fejünkkel, az egónkkal, a belátásunkkal, a gondolatainkkal nem kértük. De azt hiszem, amikor arra vágyunk, hogy végre legyen már béke, akkor belül, sírva, remélve, hogy egyszer remélhetünk, azután kiáltunk, hogy szálljon már le a földre a csoda, hogy legyen valami csoda, hogy történjék valami „isteni szerencse”. Amikor áhítjuk a nyugalmat, azt, hogy de jó volna megérteni a gyerekemet és a feleségemet, de jó lenne, ha közös hullámhosszon lennénk, de jó lenne, ha meg tudnám értetni magam: akkor azután vágyódunk, hogy jöjjön el az a béke, amit talán csak a gyermeki lelkünk hitt valamikor, valahol.
A tömeg sír!
Tanárként látom, végre itt a téli szünet ideje, akkor biztos lesz ideje a gyereknek tanulnia, akkor uccu neki, feladunk pár tíz oldalt. És tanulni kell, az apa is ezt mondja, a tömeg is ezt várja el. A főnök üzeni, még nyitva vagyunk 24-én is délután 3-ig, hisz sose lehet azt tudni, hogy nem jön-e be még valaki lámpát venni a lámpaboltba, a pap is reménykedik, hogy az unalmas prédikációját felülírja a Szent Este és tömeg lesz… és szépen halkan sír. Láthatatlanul, könnytelenül, hangok és szavak nélkül. És remény nélkül és béke nélkül és nyugalom nélkül és egymás nélkül. A tömeg eszik és sír, a tömeg iszik és sír, a tömeg lassan csak sír.
Mert azt hiszem, erre hív a karácsony. Sírni hív, hogy megvigasztalódj és megvigasztalj másokat. Arra hív, hogy a békétlenségben a sodrásba belekiáltsuk, hogy ez nem természetes, hogy a béke kell, nem a whiskey, nem a kalács, nem a süteményhalmaz, hanem a béke. Ki kérte Jézus, hogy beleszüless, ebbe a világba? Azt hiszem, mi! Az emberek! Mert jó a béke, mert kell a béke, mert kell a szeretet. Nem a minősítés, a gúny, a cselvetés, a rohanás, a sok feladat kell, hanem az elfogadás.
Hogy vagy?
Belénk ülteti az élet, a munka, a bőség zavara vagy a hiány kudarca, hogy azt a kérdést tegyük fel mindig és mindig, hogy: Mit tettél? Mit tettél? Nehéz felelni erre a kérdésre. Kinek is kell felelni erre a kérdésre? Kell számot adni egy másik embernek? Talán igen, talán nem. Azt hiszem, hogy karácsonykor, mikor belül a békére vágyunk és a könnyeinkkel vagy a nevetésünkkel megszületni hívjuk az Istent, akkor olyan jó, ha nem ezt a kérdést tesszük fel, sem magunknak, sem másnak, hogy mit tettél? Van egy sokkal fontosabb, sokkal szebb kérdés, amivel elindulhat egy új élet, egy új kapcsolat, egy új kezdet, egy születés. Egy másik kérdés: Hogy vagy, kedves olvasó? Hogy vagy? Áldott karácsonyt kívánva, örömmel:
Kadlecsik Zoltán
