A nem-kötődés nem jelent elutasítást.
A mindannyiunkban ott lappangó dolgok, emberek megszerzésének vágyát tulajdonképpen az a hiány hajtja, hogy nem tanították meg nekünk, hogy csupán a létezésünk is értékes és mély értelemmel bír. Mindig kell valami, amihez képest meghatározhatjuk magunkat, épp ezért ehhez a valamihez foggal-körömmel ragaszkodunk, ha pedig hiányzik, mindent megteszünk, hogy megszerezzük. Ez utóbbi még azok esetében is súlyosan tartja magát, akik “spirituálisnak” vallják magukat, hiszen sok esetben azért “tisztogatják” magukat, hogy megkapják végre a hiánycikket, és boldogok legyenek általa.
Mélyen úgy hisszük, hogy valamivé válnunk kell, rendelkeznünk kell valamiféle céllal, hogy értékesnek tudhassuk magunkat, létünknek értelmet adjunk.
De mi van akkor, ha az élet úgy hozza, hogy a célok elérhetetlenné vagy kiüresedetté válnak, esetleg senki sem igazolja vissza a magunkról vágyott ideális énképünket, vagy ha meg is teszi, valami azt súgja, ez nem elég, mert rájövünk, ettől nem leszünk hosszú távon stabilak, sőt függeni kezdünk másoktól, valami külső dologtól. Ilyen esetben valószínűleg két út nyílik meg előttünk: vagy folytatjuk mások és önmagunk hibáztatását, amiért nem teljesítik az elvárásainkat, vagy elkezdjük elengedni kötődésünket önmagunk értékességének elvárt bizonyítékaihoz. Például az olyan hitrendszerekhez, hogy ha “valaki majd szeret, akkor értékes leszek”, a “több pénz mutatja meg, mennyit érek” stb. De még azt az ideát is érdemes feladnunk, hogy “ha végre megvilágosodom, akkor majd oké vagyok”. Vagyis érdemes feltenned magadnak a kérdést: Hogy lehetek úgy értékes, ahogy épp itt ülök múlt és jövő nélkül, semmit se tervezve, semmit se csinálva, senkinek sem megfelelve?
Folytatás a Már megvagy blogon!