“Egy nap az irodában voltam Anne-nel, és a könyvelés számait ellenőriztük. Egyszer csak kinyílt a bolt ajtaja, és egy férfi lépett be. Kiszolgáltam, és feltűnt, milyen csendes, a levegő is mintha megállt volna körülötte. Az is feltűnt, hogy nem beszél sokat. Odaadtam, amit keresett, elköszöntem tőle, és ő elhagyta a boltot. Visszasétáltam az irodába, az asztalhoz – mindezt néma csendben, Anne meg se moccant. Mögötte álltam, tőle balra, és kinéztem az ablakon. És ekkor egy angyal a vállamra tette a kezét. Az előudvar üresnek látszott, összesen egyetlen autó parkolt az egyik töltő mellett. Lenéztem, ameddig csak lehetett, végig az úton. A sarkon túl nem láthattam, de akkor hirtelen mégis lehetővé vált, hogy lássam: fiatal gyerekek bicikliztek az úton a benzinkút felé.
A fiúk vidámak voltak, nevetve tréfálkoztak egymással, lökdösték egymást, jól érezték magukat. Hallottam a beszélgetésüket, de nem tudtam tisztán kivenni a szavakat. Továbbra is figyeltem őket. Egy autó ment el mellettük, és akkor lassított felvételre váltott a kép, minden más mozdulatlanná dermedt, és mintha én is ott lettem volna egy biciklin a gyerekekkel. Láttam, hogy egy pótkocsis teherautó bukkan fel az úton a fiúk mögött. Visszafojtottam a lélegzetemet, mert abban a pillanatban világossá vált, mi fog történni. Az autó eltűnt, már csak a teherautó és a fiúk voltak az egyedüli mozgó elemek a képen.
A fiúk továbbra is élvezték a bicajozást, versenyeztek egymással, egymást taszigálták nagy nevetve. Ismét jött a lassított felvétel: a teherautó elhaladt a fiúk mellett, és ekkor mind a fiúk, mind a teherautó fénylővé váltak! Áthaladtak egymáson, mintha csak kísértetek lettek volna! A teherautó bekanyarodott a sarkon, majd ment tovább az úton, a sofőr semmit nem észlelt a történtekből. Nem volt szakadás a filmben, minden ment tovább. A fiúknak sem tűnt fel semmi, hogy valami történt volna, bicikliztek tovább vidáman, követve a teherautót. Aztán, ahogy a teherautó elhajtott, egy hatalmas fénykör jelent meg – úgy látszott, mintha a teherautó hátuljáról jött volna.
Hirtelen angyalok lepték el az utat. A fiúk fénylettek a biciklijükkel együtt, és a fény felé tartottak. Néztem őket, és a biciklik lassan felemelkedtek, az út pedig fénysugárrá változott, tele angyalokkal. Az egész egy gyengéd átmenet volt egyik életből a másikba – a fiúk egyenesen a mennybe mentek! El is tűntek a szemem elől, én pedig visszatértem a hétköznapi valóságba.
Váratlanul egy autó hajtott be a benzinkúthoz, egy férfi szállt ki kiáltozva: »Nem látták, melyik irányba ment az a pótkocsis teherautó?«
Steven az újságosstandnál visszakiáltott: »Mi baj van?«
A férfi elmondta, hogy baleset történt, mesélték neki, hogy egy teherautó jobbra letért a szembe haladó sávba. Azzal a férfi beült a kocsijába, és elhajtott. Máris megjelent egy másik autó, nagyon gyorsan továbbment, amerre az előbb eltűnt a teherautó. Én csak álltam ott, kissé szédülten.
Kinyílt a bolt ajtaja, megfordultam. Apa volt az, elmesélte, hogy borzasztó baleset történt. Kérte, csináljak neki egy teát. Megkönnyebbültem, hogy otthagyhatom az irodát, és levegőhöz juthatok. Mentem a konyhába, elkészítettem a teát, és szidva kérdeztem az angyalokat: »Miért kellett ennek megtörténnie?«
A következő választ kaptam: »Lorna, ennek az a rendje! A halál a legtöbb ember számára egy folyamatos és teljesen harmonikus átmenet egyik életből a másikba. Emlékezz vissza, a halál pillanatában a fiúk nem éreztek semmit! Ugyanez a helyzet akkor is, ha valaki beteg és szenved: a halál pillanatában senki nem érez fájdalmat!« Az angyalok megnyugtattak, miközben teát főztem és tovább dolgoztam, ám azért örültem, amikor vége lett a napnak, és hazamehettem Anyához, hogy együtt süssünk a konyhában. Otthon átöleltem Anyát. Attól a naptól kezdve minden nap átöleltem őt, észben tartottam, mennyire fontos ez.
Tudtam, hogy át kell haladnom a baleset helyszínén. Úgy egy héttel később, egyik reggel összeszedtem a bátorságomat, és gyalog elsétáltam a boltokig. Nem egyedül mentem, Mihály angyal fogta a kezem. Ahogy átmentem a benzinkút előudvarán, odasúgta nekem: »Menj el a vaskereskedésig, ott majd jobban tudsz összpontosítani, merre kell továbbmenned!«
A baleset helyszíne felé közeledve vérnyomokat láttam az úton. Megdöbbentett a látvány. A baleset talán egy hete történt, sose gondoltam volna, hogy maradhattak még vérnyomok az úton, villámcsapásként ért a dolog. Az is lehet, hogy a nyomokat nem láthatta akárki, talán csak én. Ott, ahol a baleset pontos helye volt, anyák és apák, a fiúk családjainak jajgató sírását hallottam.
Végigfutott a testemen az érzelem hatása – könnyekben törtem ki, túl sok volt ez nekem. Kértem Istent: »Kérlek, segítsd meg ezeket a családokat! Engedd, hogy annyi fájdalmat és szomorúságot vegyek át annyi tőlük, amennyi lehetséges! Tudasd valahogy a szülőkkel, hogy a gyermekeik veled vannak a mennyben! Istenem, kérlek!« Öntudatlan állapotban voltam, fogalmam sem volt arról, mi történik körülöttem. Az angyalok valamiképp át tudnak vinni engem téren és időn, olykor csak csodálkozom, miképp jutok egyik helyről a másikra. Ez rejtély számomra. Hirtelen a vaskereskedés ajtaja előtt találtam magam. Éreztem, hogy az angyalok kiemelnek engem a spirituális térből, és ismét szilárd talajt éreztem a lábam alatt. »Túl vagy rajta, Lorna! – szólt Mihály. – Isten meghallgatta az imádat!«
Beléptem az ajtón a vaskereskedésbe, és körbenéztem, csak hogy összeszedjem magam. Ezt követően visszasétáltam a benzinkút felé, és ismét érintettem a baleset helyszínét. Magamra vettem egy részét a családok fájdalmának és szomorúságának – és nem tudnám megmondani, melyik volt a nehezebb: a fizikai vagy az érzelmi testben érzett fájdalom. Mindig meg fogom tenni, amit Isten és az angyalok kérnek tőlem, ha át tudom venni egy másik ember fájdalmát, megteszem. Ez az életem. Ez része az Istentől kapott adománynak, hogy gyógyítani tudok: át kell vennem mások szenvedését és fájdalmát.”
A történet Lorna Byrne Angyalok nyelvén című könyvéből való
