“A házasságunk előtt az angyalok egész nyáron kérték tőlem, áruljam el Joe-nak az én kis titkomat, hogy tudok róluk. Mindannyiszor azt feleltem nekik, hogy nyugtalanít a dolog. Szerettem volna, ha képes lennék megosztani a titkomat valakivel, főleg Joe-val, ám féltem a reakciótól – mi lesz akkor, ha nem hisz nekem?
»Esetleg csak egy részét mondanád el a titkodnak – ajánlották az angyalok. – Egyszerre csak egy keveset, nem kell az egészet! Ne felejtsd el, sosem fogod tudni megosztani a teljes titkot, és van, amit sosem mondhatsz majd el belőle! Legközelebb, ha megfelelő lehetőség adódik, segítünk.«
Néhány nappal később Joe egyik este hazavitt, és azt javasolta, menjünk fel a hegyekbe.
»Ma csodálatosan szép lesz az éjszaka! – mondta. – Telihold van, és az ég is remélhetőleg tele lesz csillagokkal. Ismerek egy helyet, ahol letehetnénk az autót, csodás kilátás nyílik onnan Dublinra és mögötte a tengerre!«
Amikor odaértünk, sok más kocsi is volt már ott. »Menjünk, sétáljunk egyet, és le is ülhetünk talán odébb a falra egy kicsit« – javasoltam.
A fal voltaképp csak egy kőhalom volt, de mindenesetre leültünk rá, és Joe a karjaiba zárt engem. Csókolóztunk, biztonságban éreztem magam. Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott, de hirtelen észrevettem, hogy az ég tele van csillagokkal. Aztán úgy tűnt, közülük némelyik pörögve lehullik, és mikor a földhöz közel értek, akkor láttam, hogy ezek angyalok. A hangjukat is hallottam: »Most van itt az ideje, hogy megoszd a titkod egy részét vele!«
Megfordultam Joe ölelésében, és mondtam neki, hogy el kell mesélnem valamit. Erre rám nézett, és azt kérdezte, vajon az esküvővel lenne-e kapcsolatos a dolog.
»Nem – feleltem. – Rólam van szó. Hadd magyarázzak el valamit! Látok dolgokat, amit más emberek rendszerint nem látnak. Néha angyalok jelennek meg nekem!«
Teljes hitetlenség ült ki az arcára. Rám nézett, és nevetett. »Lorna, amennyire én tudom, csak apácák és papok látnak angyalokat. Ez nevetséges! Hétköznapi emberekkel, mint te vagy én, nem történik ilyesmi!«
Idegesen néztem rá, pontosan ettől tartottam! Némán segítségért kiáltottam a több száz körülöttem lévő angyalhoz.
Joe megölelt, és nem szólt többet a dologról.
»Menjünk! Késő van, és mindkettőnkre munka vár holnap« – mondta.
A hazaút némán telt, alig pár szót váltottunk. Vezetés közben olykor rám pillantott, mintha csak azt mondta volna a szemével: »Te jó ég, mi folyik itt?«
Szidtam az angyalokat, mondtam nekik: »Joe egyáltalán nem fogadja jól ezt az egészet!«
Megálltunk az otthonom előtt, és Joe megszólalt: »Lorna, azt kéred, hogy higgyek valamiben, amit korábban még csak el sem tudtam képzelni magamban.” Azért némileg megnyugodtam, amikor megölelt, és adott egy csókot.
Elindultam a hátsó bejárat irányába, és közben még mindig szidtam az angyalokat. Az egyik így szólt: »Ne aggódj, Lorna, Joe csak most kezd megismerni téged!« Azon tűnődtem, miként fogom rávenni, hogy higgyen nekem. Nem kellett sokat várnom a lehetőségre, hogy ezt elérjem.
Bár már nem Apánál dolgozott, néha kisegített nála a benzinkútnál. Egy csütörtöki napon este munkaidő végeztével támadt egy látomásom: nagy mennyiségű üveg jelent meg előttem, nagy ablakok, melyeken fény tükröződött. Eltakarta előlem a látóteret, és mintha ezzel együtt is sötét lett volna. »Mi ez az egész?« – kérdeztem az angyalaimat. Ők így válaszoltak: »Meséld ezt el Joe-nak!«
»Nem igazán szeretném!« – feleltem.
»Idézd fel a látomást, Lorna! – szóltak az angyalok. – Látod most már, hol történik ez?«
»Igen, ez a benzinkút!«
Aznap este meséltem Joe-nak a látomásról. »Nem jelent semmit!« – ennyi volt a megjegyzése.
Joe nem szólt többet, én viszont aggódtam. Pénteken megismétlődött a látomás. Ezúttal Joe-t láttam egy kocsiban, mintha az egyik benzinkúthoz ment volna vele, hogy tankoljon. Láttam, hogy emberek mennek a kocsi felé, ő pedig letekeri az ablakot. És itt a látomás véget ért.
Elmondtam neki az egészet, részletesen. »Nem szeretném, ha bajod esne! Ez egy figyelmeztetés!«
»Nem hiszek az ilyesmiben! – mondta. – Apád hívott az előbb, és hagyott egy üzenetet. Kéri, hogy menjek be hozzá dolgozni a hétvégén. Az alkalmazott, aki az éjjeli műszakban lett volna, kilépett, így most nincs embere szombatra és vasárnapra az éjféltől hétig tartó műszakra.« Újra láttam mindent, további részletekkel. Láttam, ahogy Joe letekeri az ablakot, és a két ember közül az egyik beleüt az arcába. Aztán őt láttam a rendőrségen, és a rendőr annak a másik embernek hitt, nem neki. Nem tudtam kivenni, miről is van szó, de mostanra már ideges lettem, és veszekedni kezdtem az angyalokkal.
»Joe-nak vérezni fog az orra – közölték az angyalok –, de máskülönben nem lesz baja. Emlékezz a látomásra, Lorna! Lehet, hogy a rendőrség nem fog hinni neki, de a végén minden elrendeződik majd.«
Munka után elmentem Joe anyukájához, és Joe-val sétálni indultunk a lakópark körül. Kérleltem, hogy higgyen nekem. Őrjöngve kérdeztem: »Miért nem hallod meg, amit mondok?«
Eközben az őrangyala végig súgott valamit neki. Könyörögve, szinte kiabálva mondtam a szerelmemnek: »Az őrangyalod mondani akarna valamit neked, de te nem figyelsz rá!« Joe látta, mennyire feldúlt vagyok, így megígérte, hogy nagyon óvatos lesz majd a hétvégén. Eljött a hétvége, és a látomás valósággá lett, mindaz bekövetkezett, amit láttam.
Az egyik este egy kuncsaft autóját javította, és ment, hogy feltöltse a tankot benzinnel. Az autó tulajdonosának egy barátja arra járt, és azt hitte, Joe épp ellopja az autót. Rákiáltott Joe-ra, és amikor Joe letekerte az ablakot, a fickó arcon ütötte, majd rendőrt hívott. A rendőr nem hitt Joe-nak, és letartóztatta. Apa letette a foglalót, így Joe eljöhetett a fogdából, és a végén minden rendeződött. Aznap este a szerelmem jobban beleláthatott abba, ki is vagyok én.”
A történet Lorna Byrne Angyalok nyelvén című könyvéből való
